Toldy Ferencnek, a Magyar Tudományos Akadémia titkárának

Jelentés uráli utazásom második feléről. A Pelimtől az Északi-Szoszvához, az Obhoz és a Kara-tenger partjához

Pelimet elhagyván vándorlásaim legnehezebb, de egyszersmind legérdekesbike kezdődött. Ámbár a déli vogul törzsökök életmódra nézve tetemesen elütnek a polgárisodottabb oroszoktól, s ezekkel hasonlítva jóformán ősállapotot mutatnak; ez állapot még sem elődeiké, a régi voguloké, s korántsem adja a vogul népiességnek hű képét. Az élet itt átmeneti korszakban van. Táplálkozás, erkölcsök, szokások módosuló félben; egy egész nép, megzavarva élet- és világszemléletében, az emberi természet elemeivel küzdésbe sodorva: elébb nem jutandó szilárd belső tartalom és erkölcsi erő birtokába, míg a feloszlás egészen új alakulásra nem fogott vergődni. Ez átalakulás minőségét pedig, fájdalom, nem nehéz előre kitalálni. Míg t i. a földmívelés s a marhatenyésztés, melly itt jóformán általánosan ismeretes s részenként űzetik is; a vadak és halak naponkénti megfogyatkozásával együtt, a népet a halász- és vadászélettől eltereli, s szántás-vetésre kényszeríti; míg a nép öntudatába mind mélyen s mélyebben beható keresztyén tan minden egyes emberben küzdést támaszt az apák régi pogány nézeteivel, s az eképen irányt vesztett s megingatott ember kebele minden idegen befolyásnak nyiva tárva áll: a számos telepei által előnyomuló orosz elemnek nem lesz nehéz az újra alakuló életre saját bélyegét ütni, s az új formákra saját nyelve új ruháját is adni fel. A régi élettel a régi nyelv is ki fog halni, s ezzel e nép nyomai néhány évtized alatt végkép elenyészni. Máskép áll a dolog a Szoszva folyamrendszere vidékén. Nyugat felé az Ural, éjszak és délnek ingoványos lakatlan dombsorok által védve, e tartomány csak kelet felé a Szoszva torkolatánál nyílik meg a közlekedésnek, s mindeddig szabad minden orosz telepvőktől, sőt egyes kereskedőktól is csak télen s itt-ott látogattatik. Itt tehát e nép napjai még korlátlanul, könnyen s belső nyomás nélkül folynak le, s az ősök erkölcseihez való hű ragaszkodás a régi élet formáit szerencsésen fentartotta. Itt az eke még nem barázdálja a földet, nem tenyésztenek marhát, nem esznek kenyeret, nem viselnek len vagy gyapju öltözetet. Az ember itt csak a vadászatot és halászatot ismer, csak e két forrását a szerzés és táplálkozásnak, állatok bőrével ruházkodik, a ló helyét az eb és iramszarvas pótolja, atyái isteneinek áldozik, és sajátsága teljes birtokában a természetnek nem fél, hanem egész fia: boldog gondtalanságában nem sejtve azon küzdelmet, mellyben a polgárisodás délibb testvéreit emészti, s melly őt is egykor elkerületlenül be fogja olvasztani. E rövid érintésből is felfoghatni azon okokat, mellyek bármelly nyelv- és népbuvárt arra bírhatnak, hogy a földnek e zugait bejárja, s e néptörzsököt tanulmányai és tapasztalásai körébe bevonja: mennyivel inkább engem, ki nem csak az általános, henm különösen a hazai tudomány érdekében utazok. Pelimben nem hitte senki, hogy a hasonnevű folyó hosszában a Tapszijához, a Szoszva egyik mellék folyójához lehessen jutni, miután itt ez irányban soha közlekedés nem űzetett, sőt nyáron ez utazás senki által meg sem kísértetett: csak télen, mikor a lápok befagynak, a hó a darabos síkokat kiegyenlítette, történt némelly évben, hogy a Tapszija mellékének lakói szánon lerándultak, hogy itt áldozataikhoz egy egy lovat vásároljanak, melly szétdaraboltatván, szánra rakva haza vitetett; mert a lónak lehetetlen volt volna a hosszas útlan hópályán, melly csak az iramszarvasnak járható, haladni. De rám nézve eldöntő volt, hogy így majdnem kétszáz földrajzi mérföldet nyerek, mellyet hogy célomat elérjem, a tobolszki fő-uton meg kellett volna járnom. Kiindúltam tehát Pelim városából junius 24-dikén (1844), vizen Etimjepaulig haladtam, a Pelim vize legéjszakibb telepéig, hol vállalkozó derék segédeket szerezvén éjszak felé folytattam a vizi utazást. Öt napig dolgoztunk keményen a sebes folyamon fölfelé, melly itt vadon, egészen lakatlan földeket hasít keresztül.

A vidék puszta egyformaságát csak itt-ott szakasztotta félbe egy egy magányos viskó a parton, melly őszszel és tavaszszal az itt vadászónak hajlékot nyújt, s emberi nyomokra emlékeztet. Végre hatodik nap, a Posszerje patak torkolatánál, azon ponton, hol a Pelim vize öt mérföldnyire közelít a Tapszijához, partra szállottunk, hogy a két folyót elválasztó tartományon átkeljünk. A csónakok kihúzattak a szárazra s biztos helyen elrejtettek, batyunkat a szükséges élelemszerekkel hátainkra vettük, s a hét főbűl álló társaság jó kedvvel hozzá látott a gyalogláshoz. Utunk eleinte egy dombhát száraz oldalán vezetett el, az idő szép volt, az ég derült, s mi könnyű sikerültét hittük a vállalatnak. De nem sokára változott az állapot. A dombsor ellapúlt s posványos föld váltotta fel, az ég elborult s váltva záporokban öntötte fejeinkre vizeit. Nem sokára úszó vagy függő ingoványokban övig láboltuk a vizet, majd ritka lombu elsatnyult bokrokkal fedett nedves mohokon kellett keresztül hatolni, hol minduntalan térdig elsülyedtünk a fák gyökerei közé, majd csekély de sebes patakokon haladtunk által, majd csendes mély vizeket kelle áthidlalnunk, a parton álló fákat kivágván, s azokat a csermelyen keresztbe fektetvén: míg földrajzilag nem tetemes, de végtelen akadályokkal járó három napi út után a váltig elfáradt társaság Kulyimpaul falva irányban megérkezvén, örömrivallását áthangoztatta a Tapszija folyamán, mi által a népesség figyelmeztetve átsietett csónakain, s bennünket a vizen áttett. Rövid pihenés és halak meg sárga mocsári bogyókból álló táplálkozás után elbucsúztam derék s a súlyos úton kettősleg megkedvelt társaimtól, s még az nap a Tapszija torkolata felé indultam, hol számos nép gyülekezett, a halak tavaszi költözését s szerencsés halászatot beváró.

Az e vidéken divatozó életmódot bárkinek, kit csupán szükségesség vagy kötelesség vet oda, tűrni nehéz volna. Egy füstös jurta szugában meghúzódni, iramszarvas bőrén hálni, vizben főtt vagy szárított halat enni, só és kenyér nélkül folyvást, s változat nélkül: olly feltételek, mellyek finomabb szokásainkkal ellenkeznek, sőt rövid időn elviselhetlenekké lesznek. Csak olly ember, kit valamelly eszme iránti lelkesedés vezérlett oda, kinek ez új világ, melly sok évi ohajtásainak célja volt, szellemi szükségek gazdag kielégítését nyújthatta: csak olly ember felejtheti el azon anyagi inséget, melly ott körülvette, s érezhetett megelégedést, sőt boldogságot. Majd húsz napi ott tartózkodás után, melly az ottani nyelvjárás szorgalmas tanulása között tölt el, a Szoszván le a Szigva torkolatáig utaztam, s innen Szúkerjepaulig, e folyam egyik legéjszakibb falváig, a Juil erősség maradványai átellenében, melly e vidékek utolsó megerősített pontja volt. Nem hallgathatom itt el azt a nyájasságot és szívességet, mellyel a nép ezen az egész vándorláson fogadott mindenütt, mert a természet e derék fiait híven és élénken kívánnám Kegyed elébe állítani. Kegyed, tisztelt titoknok úr, emlékezni fog leveleimből, hogy az  Uralban megérkezésem után néhány héttel két vogul érkezett a Tapszija mellékéről hozzám Vsevolodskoiba, kik, mint mondák, csak azért jöttek, hogy megismerkedvén azon férfiúval ki népökhöz ennek nyelve s életmódja megtanulás végett küldetett, őt kérjék hogy őket s az ő tartományukat is meglátogassa. Kegyed aligha meg tudta egyeztetni e tüneményt azon fogalommal, mellyet magának e népről formálhatott. S valóban, ha a benyomások ereje s az érzés elevensége olly hathatós, hogy a természet emberében nagyobb kisebb mérték szerint lakó egykedvűséget és lomhaságot úgy legyőzze, miszerint ez egy 30-40 földrajzi mérföldre terjedő útra vállalkozik, csak hogy lásson és halljon: ez olly mozgékonyságát bizonyítja a szellemnek, melly ez éjszaki népekről divatozó nézeteinkkel sehogy össze nem hangzik. Lélek tompasága, fellengzés és élénkség hiánya nem égövi befolyások következései, mint közönségesen hisszük, hanem olly hatásoké, mellyek alapja a társadalmi élet viszonyaiban keresendő. Ha tehát e népeket míveletleneknek, vadaknak hívogatjuk, s ez elnevezésnek bizonyos értelmet és tartalmat kívánunk tulajdonítani, az csak ez lehet: hogy az emberi táplálkozásnak, és így magának az életnek alapja alacsonabb és fejletlenebb, a mennyiben bizonytalanabb, s az embert a természettől nem teszi olly függetlenné, mint az nálunk történik: nem pedig mintha az egyes ember, s annak érzés és gondolkodásmódja volna vad. Sőt bizonyossá tehetem Kegyedet, mikép az ember öntudata mint emberé itt, minden szellemi nyomatástól szabad lévén, világosabb, s annyiban személyessége teljesebb és fejlődöttebb, mint szegény pogárisodott embereinké. Ez, valljuk meg őszintén, azon aránytalanság által, mellyben nevelése s szellemének kifejlődhetésére kívántató eszközei társadalmi állásával s azon nézetek magasságával állnak, mellyre vergődni kénytelen, bel- és külsőleg függő, s gyermeksége óta babona és értelmetlenség prédája. Ő sem azon sok tagu társas viszonyok összetett gépezetét, mellyek közt él, nem bírja teljesen felfogni, s többnyire alárendelt helyzetéből ki nem emelkedhetik, hogy azokat áttekinthesse; sem azon fellengő elméleti elvonásokat, miket a többnyire csekély oktatás a legfőbb igazságok lényegének ad ki, meg nem értheti; s minthogy azokat hinni kell, a nélkül hogy képesíttetnék azt értelemmel tehetni; a természetes kibontakozás folyama nem hogy előmozdíttatnék, sőt inkább gátoltatik, elnyomatik, s a belső élet, melly tán a legszebb fejlődésre vala meghíva, elsatnyul. A természet fiánál több egyensúly van a külső és belső feltételei közt: s azért nincsenek meg benne azon hatalmas ellenmondások, mellyek a polgárisodott embert, fájdalom, jellemzik. Nála a társas gép egyszerű: azon kapocs melly embert emberhez köt, természetes, az egészséges értelemnek megfogható, mert mindenki magáért s nem másokért él; foglalkodása s munkája szinte egyszerű s azonegy mindnyájoknál, nem száz és ezrefelé osztott, választott és tagolt. Nemde illy  világban, mellynek viszonyai semmi rejtélyest nem nyújtanak, az embernek szükségkép függetlenebbnek és öntudatosabbnak kell lenni, mint nálunk! Ha másfelül lelke tehetségei természetes “egymásután”ban, nyúgodt folyamban fejlődnek, semmi tekintély vagy egyéb kényszer által nem tolatva, tévutakra nem szoríttatva, s biztosítva szintúgy alacson míveltségünk értelmetlenségétől mint a magasbnak fonákságaitól: olly kibontakozásra vergődik, melly ismeretekkel nem fénylik ugyan, de természetszerű s öszhangzó, nem tűr ingadozást meggyőződéseiben, nem félségeket érzésben és jellemben, hanem valósággal tölti el s hatja át belsejét, s lénye egységét  s személyessége tökélyét szükségessé teszi. – Bocsánat e kitérésért, de lehetetlen e nézetre nem jutni, ha ki e világot látta; sőt a tudomány, valamint saját állapotjaink gyakorlati helyes felfogása érdekében legyenek ezek felemlítve, mert az ellentétek egymást kiemelik s megvilágosítják. S ez is volt célom itt. Különben távol vagyok attól, hogy a természetes állapotnak elsőséget adjak a polgárisodás végtelen haladásai felett. Elég alkalmam volt annak jótéteit épen ottani életem idején, mellyet belső ösztönből osztottam, tapasztalatig ismerni s érezni tanulni. Csak arra akartam Kegyedet figyelmeztetni, hogy a míveletlen népek életének is vannak olly oldalai, mellyek teljes elismerésünket érdemlik, míg polgárisodott létünknek viszont olly állapotjai vannak, mik szánakozásra vagy gáncsra indítanak. – Valamint pedig ama két vogulnak látogatása valóságos erkölcsi míveltség tanuságaúl szolgál, szintúgy nyújtott ennek számos újabb bizonyságait azon szíves fogadás, mellyben a magos éjszakon mindenütt részesültem. Azon méltánylat, mellyet felfogásuk szerint is, lelt népiségök abban, hogy vidéki nyelvöket s erkölcseiket elsajátítani közéjök jött, bennök bizodalmat és lelkesedést támasztott; s érkezésemkor nem ritkán megzendültek a nemzeti hangszerek és ének, játékokat és táncokat adtak elő, hogy ekép örömüket nyilvánítsák s engem szivük szerint megbecsüljenek.

Az alatt az ősz egész zordonságában beköszönt. Hideg éjszaki szél a vizek tükrét könnyű jéggel kezdé bevonni, ésmagas hó borította a vidéket. Sietnem kelle tehát, hogy a hegységet még nyári lakóival népesítve találjam; s september 11-dikén ezen, embereik által nekem olly kedvesekké lett folyómellékektől elválván, a hegyek felé vettem utamat. A hó el volt ugyan ismét olvadva, s így az út a mi fogalmaink szerint nem szán alá való, de ott más szokások divatoznak: az iramszarvasos nomád nyáron is szánon jár, mert ez állat kerekes szekér elébe nem alkalmatos: erre nem csak húzó de visszatartó erő is kívántatván, mellyel az iramszarvas könnyű mozgékonyságánál fogva nem bír. Szánon történt tehát az én utazásom is, mellyet a vogulok alacson nartjaik (szánjaik)tól megkülönböztetés végett szamojéd szánnak neveznek. Ez t. i. magos és rövid, vékony de szilárd fából van készülve, hogy szintúgy nyáron a mély hegyi vizeken át szolgálhasson, mint télen a puha mély hóban, s könnyűsége által az állat terhét ne nevelje. Bajjal és lassan haladtunk. Fogatunk négy jól táplált iramszarvasból állt, mégis ritkán ügetve, hanem többnyire csak léptetve mehettünk. Az iramszarvasnak t. i. őszszel újra be kell gyakoroltatni, mert a nyarat legelőn töltvén, s csak a költözésekre múlhatlanúl szükséges állatok használtatván, a húzástól elszokik s elrestűl. Eleinte iszapos helyeken haladtunk a Manja vize hosszában, lassanként szárazabb térekre értünk, mellyek az Ural legvégsőbb lejtjeire vezettek, mik innet éjszak felé mindenütt hirtelen meredekségekbe végződnek, mintha el volnának vágva. Ezekről a Lonhla szép völgyébe ereszkedtünk le, majd több, már kopasz hegyhátakon haladtunk, mindég több és nagyszerűbb kilátások és hegyi tájak nyíltak, míg a Jenszur mellékén az Uralnak közvetlen folyamválasztó láncát értük el, s ennek huzamát követve negyedik nap estvéjén egész a Porne völgyéig nyomúltunk előre, a nélkül hogy emberi nyomokat fedezhettünk volna fel. Elhatároztam tehát, hogy egy éji pihenés után a merre jöttünk ismét visszatérjünk, nehogy veszedelmesen eltévedjünk. A szükség nevelte figyelmünket, s élesítette szemünk erejét, míg csakugyan nem sokára a kis Manja völgyének távol oldalán egy nagy falka iramszarvast fedezénk fel, majd a hegységnek egyik elészökő rész mögött zöld síkon a pásztorok táborát, melly három sátorból állott, s a vogul Tjóbingnak, e vidékek leggazdagabb férfiának, és családjának nyújtott hajlékot. Ekép öt napi bajos haladás után, midőn az ételhiánymár-már arra kényszerít vala, hogy egyik iramszavasunkat levágjuk, csakugyan célt értünk, s hajlékra találtunk a Manja forrásai körűl, hol az Ural, a Jajktól a Jegestengerig vonúló egész huzamában legmgasb és legzordonabb. Csúcsainak egyebütt kúp-alakú képződése, melly sehol az átkelést nem akadályozza, elágazásainak legszebb fenyvesekkel borított lejtjei itt a Szukerje forrásai körűl megváltoznak, s éjszaki egyenes irányukból térdformán éjszakkelet felé kitérve, rögtön a legvadonabb alakot öltik fel. Magas, kopár, az ég felé tartó sziklatornyok, mellyek folytonos sorban emelkednek ki e hegygerincból, itt áttörhetlen falat képeznek, és szaggatottságok s formáik nagyszerűségével meglepő tekintetet adnak; míg az Ural oldalaiból tömött rendben borda-formán elészökő ágak mély völgyeikkel s omló és rohanó vizeikkel azon hatalmas mozgásokra emlékeztetnek, mik a földszinét e vidéken egykor megrázkodtaták. Itteni nyolc napom nem a sátorokban s ülő foglalkodásban, hanem a hegység magasaira tett kirándulások és Tjóbing nomád gazdasága körüli folytonos forgolódásban tölt. E vendégszerető gazdám mindenütt velem volt, s mint fáradhatatlan tolmács és kalaúz minden tekintetben tökéletesen kielégített; különösen vogul nyelvtudományom nem kevessé gyarapodott azon alkalmazás kitanulása által, mellyet a nyelv e hegyi és nomád élet körűl lel. Itt születve s gyermeksége óta itt lakva, nem volt az a bérc és ösvény, mellyet vezérem ne ismert volna. A nyarat ő az ural nyugoti oldalán szokta tölteni, melly lassu eséssel ellapúlván, felsíkhoz hasonlít s mohos téreivel jeles nyári legelőül szolgál az iramszarvasoknak; ellenben őszszel annak keleti oldalára tér vissza, honnan tavasszal kiindúlt , hogy az ennek völgytorkaiban megszögellő napsugarakat, mellyek nyáron a levegő elrekedése miatt az iramszarvasnak tűrhetetlenek lennének, fölkeresse, s a felnyúló sziklafalak mögött a szelek ellen oltalmat találjon. Már a déli vogulok közt igyekeztem részint saját észlelés, részint minél több értesítés szerzése által a földrajzi viszonyokról s a földszín alakulásairól helyes képet szerezni magamnak, minthogy e vidékek rajzait az eddigi abroszokon olly hibásak- és hiányosaknak találtam, miszerint azokat néprajzi célokra, hol főleg a viszonyok helyes átnézete szükséges, épen nem használhattam. A Szoszva és Szigva mellékein, mellyek éjszakiabban fekszenek s felette ritkán látogattatnak, e munka még mellőzhetetlenebb volt, s még ennél is inkább a hegyi részeken, miket europai ember még soha meg nem járt. Dél felől megközelítette ugyan azt a bogoszlovszki utazó küldöttség, melly Strasevski hadnagy s bányamérnök vezérlete alatt 1836-ban egész a Sorteng vize forrásaiig előnyomúlt; gróf Keyserlingk pedig, ki 1842-ben a Pecsóra mellől kiindulva a Szauka magasságain fordult meg, látta azt nyúgot felől: de sem itt, sem a távolabb éjszak felé mívelt utazó által bejárva mindeddig nem volt soha. Nem mellőzhettem tehát itt olly munkát, mellyet elébb másfelé is megtettem, s mellyhez itt egy terra incognita  ingere is járult. Ezért iparkodtam részint saját szemlélet, részint Tjóbing és emberei által hű átnézetet nyerni, s ugyanezért midőn utamat éjszak felé folytattam, azt magán a hegységen tettem, és csak akkor eredszkedtem le az úgy nevezett alj-vuarba (alsó erdőbe vagy erdő-aljba), mikor a lakosok ezen télen lakhatatlan vidékeket oda hagyván, a tovább szállíttatás lehetetlenné lett. Nomádtól nomádhoz költözvén, s egymásután valamennyi a Szigvába omló hegyi vizeken átkelvén, végre a harminc földirati mérföldet meghaladó azon tartományon csaptam át, melly a Szigva és Szinja telepei közt elnyúlva a  vogulok és osztyákok  határát  képzi. E két nép egymástóli elszigeteltsége csak a télen állataikat itt legeltető nomádok által enyhíttetik annyiban, a mennyiben szükség idején csakugyan lehetséges lesz némi élénkebb közlekedés is, mint ez előtt kevés évvel történt, midőn a Szigva halakban nagy szükséget látván, a Szinjából oda tetemes küldések eszközöltettek. Ezen új népvidékkel, mellyet a Szinja mellett értem el, vogul utazásom be volt fejezve. Ezzel t. i. mögöttem fekvék egy 3780   mérföldnyi, az éjsz. szélesség 58–66., a keleti hossz 76–85. fokai közt fekvő, s e területen csak mintegy 6342 lakost [1]) tápláló tartomány, mellyet kilenc hónap lefolyása alatt, legdéliebb végétől fogva, a Tavda torkolatától t.i., legéjszakibb csúcsáig, a Szigva forrásaiig, egész hosszában – szélessége szerint pedig két irányban: délben az Irtystől a Kondán, Pelimen és Lozván át az Uralig, éjszakban pedig a Szigvától a Kis-Szoszva torkolatáig, átvándoroltam. S ezzel új tanulmányhoz, az  osztyák nyelv és népélet vizsgálatához mentem által.

September 18-dikán (1844) Tildomban a Szinja vize mellett érkezvén és Teleking kerületi bíró hajlékában egy napig mulatván, a Vojkár, Lárusz és Szob vizein, a felséges Óbon pedig sept. 26. Hispugornál átkeltem, s még azon estve Obdorszkban az alsó Ób-tartomány főhelyébe értem. Ezen helység a Polui hegypartján fekszik, egy kis mérföldnyire az Óbtól;egykor meg volt erősítve és kozákokkal megrakva e vidékek adózásban megtartására: mostani jelentősége a kereskedésre szorítkozik, negyven házból áll, s majdnem kizárólag kereskedést űzők által lakatik, kiknek e célra kedvező fekvése bő keresetet nyújt. E vidék azonban, mellyen a Szinjától fogva találtam magamat, nem csak nyelv és népességre nézve különbözik az általam épen megjárt déliebb részektől, de földirati fekvése és alakjára, úgy égövi és földbeli minőségre nézve is sajátságos és önálló: egyformaságról legalább az ethnograph ez éjszaki vidéken nem panaszolkodhatik. Sőt inkább a természeti viszonyok változatossága és sokfélesége annál feltünőbb, mennél élesben és határozottabban szöknek azok szembe az  emberben, ki egészen azok behatása alatt állva, e változatokat s árnyazatokat a leghívebben visszatökrözi. E vidékeket sem világtóli elzártság, sem erdők s vadakbani gazdagság nem jellemzi, mint az a Szoszvamellék sajátja: itt majd egy világutján látjuk magunkat, t.i. az Ób völgyében, mellynek oldala az Ural bérceiig terjed el, s a milly szegény erdők és vadakban, szintolly gazdag vizekben és halakban; majd a tenger felé egy steppében (fátlan pusztában), mellyen – valamint az Ural ellenkező végén, a Kaspi tengernél, a déli nomád nyájaival szétbarangol s a pusztának homoktengerét sebes és győzős lován gátlanul áthasítja  – úgy legelteti itt a földsarki nomád számos iramnyájait, és szarvasai rohanó gyorsaságával a végtelen hómezőkön átügetve a távolságok mértékeit megsemmisíti. Az ember, kiben minden tartomány leghívebb kifejezését találja természeti minőségének, itt nem vadász többé, hanem halász vagy pásztor. Az erdőséggel, melly a Vojkár vizétől, mint a jegenyefenyvek határától fogva, mindinkább ritkul és satnyul, míg a szélesség 67. foka alatt teljesen elvész: a vad is fogy és végre [végül] megszünik: a vadnak határa pedig határa a vadásznak is. Itt tehát a vizekbeni gazdagság s a steppék természete határozza meg az ember életmódját, s őt a folyók mellett halásszá, a steppe síkjain irampásztorrá teszi, mellyek épen azért hogy nem gyepes, hanem mohos steppék (az orosz tundrának nevezi) csak is az iramszarvas tenyésztésére alkalmatosak. S természeti hatása a steppének, mellyet az lakosára gyakorol, az ember szellemi és testi bélyegeiben is olly érezhetőleg van kifejezve, hogy általa a Kaspitó-melletti töröktatár steppe lakosa hozatik emlékezetünkbe. Véghetetlen ügyes és eleven, felfogása gyors és éles; természetének szertelensége által elragadtatva lelkismeretesség nélküli, ravasz és cseles, prédára mohó, csalára és ragadozásra hajlandó, és vakmerő, a nélkül mégis, hogy valódi bátorsággal bírna: míg a vadászt és erdei lakost nyugalom és tartalmasság, igazság és becsületeség, önzetlenség és bajnokság bélyegzik. Engem közvetlen uti céljaim csak a halászhoz, t. i. az osztyákhoz vezérlettek, mint kiknek nyelvét és életét tettem tanulmányim tárgyává: a steppelakos, a szamojéd, ezek körébe nem tartozott. Azonban nehéz bizonyos térre szorítkoznunk, míg annak határait és viszonyait nem ismerjük s át nem tekintjük. Az ellentét legfőbb emeltyűje a behatóbb ismeretnek, csak azt ismerjük meg tisztán és öntudatosan, mire az hinti világát; az  választja el s határozza meg a tárgyakat, az által igazodunk el körültök élesebben; és csak is úgy munkálhatunk teljes sikerrel. Ez ok vezetett engem is a vogulok végtelen erdőségeiből a szamojédek pusztáira, mire most annál nagyobb ösztönt éreztem, minél élénkebben tüntetheték fel a beállott tél s a hóval borított síkok előttem azon küzdelmet, mellyet a legtávolabb éjszakon az ember az égalj s az elemek zordonságával vívni kénytelen. Szándékom vala a jamáli steppeháton (tundriski chrebet) át, melly a Holasjogan forrásai körűl az Uraltól elválva e félszigetbe nyúlik be, a Poderatta felé, s innen a hegységnek felvonúlni; hogy az ethnographiai érdeken kívül a geographiait is kielégítsem, s az Uralságot, mellyet az 59. foktól fogva jóforma pontossággal ismertem, itt, utolsó elágazásaiban, valamint ellapulása s végződésében is lássam és megismerjem. E végre hagytam el Obdorszkot october 10-dikén, s az említett jamáli steppeháton a Punke és Sibilye magasai mellett átkelvén, 14-én a Poderatta mellékéhez érkeztem, honnan a Kute forrásainál a hegységet elérvén, rajta egész a Ményesi hegyéig haladtam, mellynek kúpalakú csúcsával e nevezetes hegység lánca végződik, s honnan lapos háttal egész a tengermellékig, a Grozobe patak torkolatáig, huzódik. Tervemhez képest innen, a hegység nyúgoti oldalán, a Kara, Ussza és Szob vizei forrásain át a hegység úgynevezett nagy átkelési utjához (bolsoi perechod, oroszúl) kívántam jutni, mellyen a szirjéneknek történetileg is ösmeretes obdorszki utja vezet, s inne Obdorszkba térni: a hegység nyúgoti ágaai és viszonyai szemlélete által átnézetémet az egész Uralról kiegészítendő. De a körülmények máskép intézték utamat, s engem a Kara vizén át a hegynek azon oldalágához vezettek, melly a jamáli hegyhátnak megfelelőleg, itt a Kara forrásainál válik ki, s e folyam vizei üstalakú vidékét kétfelől körül fogván, hatvan földirati mérföldnyire egész a vajgacsi szorosig elhuzódik, s Sziuvienpae nevű sziklabérceivel közvetlenül az említett csatornára támaszkodik, mellytől nevét is nyeré (Sárhoj, aza Sárhát; Sárnak a vajgacsi szoros neveztetik). Minthogy a Lahi és Vulka törzsökök, kiknek tartományán itt áthuzódtam, még a jegesróka-fogással voltak elfoglalva, s déli vándorlásukat még meg nem kezdték, általok megnépesített utamon nagy gyorsasággal elszállíttattam, úgy hogy a Karától megindúlván, két nap alatt a vajgacsi szorost elértem. Ez a tartomány, melly a karai tenger mellékétől a Pecsóráig elnyúlva a Pecsóra és Mezén közti kisebb steppe ellentételeűl a szamojéd nagy steppe nevét viseli, télen nem lakatik, részint a faszükség miatt, miután a folyó mély partjai oldalán tenyésző gallyak fűtésre elégtelenek, részint a gyakori és napokig tartó viharok miatt, mellyek az iramnyájakat szétbolygatják és elszórják; a mellyek ellen az emberekre nézve is sehol menedék nincsen. A lakosság tehát, melly majdnem három évnegyedet tölt itten, october végén dél felé költözik, hogy a decembert és a januárt az Ussza mellett, az erdők által takarva töltse, honnan martius közepe táján ismét a Sárhojra s a karai tengerpartra tér vissza. Így történt, hogy a vajgacsi csatornától a Horotajka és Hoila forrásai körűl a Sárhojtól elváló nagy steppe hátán huzódó utamon gyakran illy leköltöző nomádokkal, s különösen  szirjénekkel  is utazék, mi által ez utam érdekesbbé lőn, és sebes haladásom szükségképeni meglassudása által némileg pihenésül is szolgált. Illy költözés ekép történik: elül a kalauz szán megyen, melly az utat mutatja; utána az iramnyáj s két hajtó szán, melly gyors szarvasok által huzatva, azt minden oldalról körülrepűli s a félre szaladó és elmaradó iramszarvasokat visszatereli, mint lovas pásztoraink. Következnek a terhes szánok, mellyeken a sátrok póznái és bőrtakarói, a család élelmi takarmánya s kisded vagyona találtatnak, s mellyek egymáshoz kötve, zárt rendet képeznek, mert a hátulsó szán állatai az előtte menő szánhoz kötvék. Végre jönnek a család szánkái, miken a családfő felesége vagy feleségei, a gyermekek és szolgálók ülnek; az elsőbb közönségesen egy, zöld vagy vörös posztóval bevont ülésen, mellynek oldalán ugyan olly színű posztózat emelkedik, hogy a rajta ülőt a szél ellen védje. A férj gyengéd figyelmének a jele a hófejér síkokon messzire ellátszik, s ollyformán tünik fel, mintha a költözó caraván lobogója volna. Minthogy alkalom hiánya miatt fel kellett hagynom abbeli tervemmel, hogy a Kara mellett utazzak fel e folyó forrásaig: a nagysík hátán, melly a Sárhoj által függ össze a nagy hegységgel, szándékoztam az említett forrás vidékeig előnyomulni. El is jutottam a Huzsumor vizétől a Hoila és Szilva folyókig, s azokon átkeltem egy Gnólikko nevű szamojéd segedelmével, s eként jóformán megközelítettem célomat; de minthogy a Gnoho és Purerka törzsökök, mellyeknek e tartomány őszi tartózkodásuk helye és sajátuk, még nem voltak ott, s két nap alatt sem bírtunk embernyomra akadni, vissza kellett térnünk, s én, délibb utat vevén, az Ússza erdős környékébe szállottam le, honnan a Lahorta-szoroson keresztül az Uralon átkeltem, s Berézov  városába siettem, a tobolszki kormánymegye hasonnevű kerületének fő helyébe, melly egy 15,000   mérföldnyi 20,000 lakossal bíró tartományban, némi életkényelmeivel az egyetlenegy, téli mulatásra alkalmas pont.

Illy roppant kiterjedést nyert steppeutazásom ethnographiai és anthropologiai tekintetben teljesen kielégítvén, Berézovban egész buzgósággal feküdtem osztyák studiumaimnak. Miután a nyelvben jóformán tájékozva valék, nyelvanyag nyerése s a nép belső életének megismerés végett az osztyák költemények gyűjtéséhez láttam, mik nagy érdekű tartalmuk miatt nem sokára kizárólag elfoglaltak, mert a nép elmúlt életét olly alakban mutatja fel, millyet annak jelenéből ítélve feltenni soha sem bátorkodtam volna. A legmagasb éjszaknak egy népét, mellynek, nézeteink szerint, már életmódjánál fogva is egészen más szellemi irányúnak kelle lenni, hő lelkesedéssel látjuk ősei harcos tetteit elbeszélni, s bajnokainak, kik részint mint istenek külső ellenségek, ugymint szirjének és szamojédekkel, részint mint fejedelmek testvéreik és szomszédjaikkal küzdöttek, majd gyászos, majd szerencsés sorsukat megénekelni. E nép, melly számos fejedelmek alatt állott, kik fa váraikból és földsáncokkal kerített helyekből uralkodtak vidékeik felett, osztja urainak sorsát; s valamint ezek sikerült vállalatai, úgy bal szerecséjük is tárgyai majd lélekemelő, majd vigasztaló énekeknek, mik apáról fiúra szállván, a szép tettek és veszedelmek évnapjain ünnepiesen elénekeltetnek. A tünemény, mellyre itt akadunk, épen olly új és meglepő embertanilag – mert halásznépet illy égalj alatt vitézség és harci dicsőségtől látunk lelkesedni – a milly érdekes néprajzilag, midőn a finn népcsalád egy törzsökénél olly szellemirányt fedezünk fel, melly a többi finneknek nem csak nem sajátja, hanem tőlük idegen, sőt természetükkel épen ellenkező. T.i. míg a finnek költészete, a világtóli elszigeteltségben, egészen a társadalmi élet körén kívül fejlődve, inkább az ember belső és egyéni életének kifolyása, s ekép csak kedélye és szive mozgásait s a természet ártalmas erői s a gonosz szellemek behatásai elleni küzdelmeit tárgyazza: addig az osztyák költészet, nem foglalkodva az egyének bel életével, csak társadalmak, városok és vidékek sorsát énekli meg, s mindenkor munkás, kifelé ható élet szemléletéből indúlva, annak harcos mozgalmait, viharait és viszontagságait festi le. Az ember nem tör itt rejtélyes fellengésben, bűverő és mesterség által szellemi felsőségre világ és természet felett, mint amott: hanem képzelme bájoló képeitől izgatva, melly fényes tetteket és szerencsés merényeket kápráztat elébe, inkább világi uralomra törekszik népek és földek felett bátor elszánás és fegyverek ereje által. Ekép ismervén meg az osztyák költészet magas becsét, feltételem vala annak egyes aggastyánok emlékezetében még élő valamennyi maradványait birtokomba keríteni; s az ő szájokból leírt énekek száma csakugyan meghaladta már a nyolcvan ívet, midőn pétervári levelek által ügyeim állásáról értesítve, kénytelen voltam munkámat félbeszakasztani, s bár fájdalommal rögtön Kazánba visszakészülni. Élnem kellett az idővel, hogy az olvadást megelőzve, még a téli utakat használhassam, s így irományaim gyors rendezése után martius 3-d. (1845.) Berézovtól, hol a tavali nov. 24-dikétől fogva laktam, bucsút vettem. Utam, mellyet 37 Reamurféle foknyi hidegben kezdtem meg, a vogulok általam már jól ismert s a múlt nyáron megjárt tartományán vezetett keresztül, az éjszaki Szoszva s a Lozva mellékén egész Wsewolodskoiig, azon helységig melly éjszak-urali utam kiinduló pontja volt; onnan Ekaterinburgon és Permen át, tértem Kazán felé. Bérekesztésül a hosszu és terhes utamból csak egy emlékezetet idézek fel: azon szívességét, mellynek jeleivel, valamint e földre léptemkor, úgy most elválásomkor is megörvendeztettek. T.i. a lehetőleg sebes utazhatás végett előre rendelvén iramszavasokat, a Szigva s a Tapszija lakói, kik között a tavali nyarat töltöttem, jövetelemről értesültek, s folyóik torkolatainál összegyülekeztek, hogy barátjoknak végbucsukezet nyújtsanak; a szigvai fejedelem pedig azon napok emlékezetére, miket e folyó partjai körűl töltöttem, egy ívvel s  hét  nyíllal ajándékozott meg, mellyeket egyéb gyűjtött néprajzi tárgyaimmal együtt szerencsém leszen az academiának beküldeni.

A Raifai kolostorban, Kazany mellett

1845. május

Reguly Antal