A magyar utazó, Reguly úr levelének fordítása, amelyet

P. I. Köppen akadémikusnak, az Orosz Földrajzi Társaság Tagjának írt

1847. január 21-én

Van szerencsém ezennel mellékelni Önnek az Urál északi részének általam összeállított térképét, és alázatosan arra kérni, ajánlja a Földrajzi Társaság tagjainak figyelmébe. Nélkülözhetetlen magyarázataként röviden csupán az alábbiakat szükséges hozzáfűznöm:

A terület földrajzi megjelenítése két különböző forráson alapul, nevezetesen: 1) azokon az értesüléseken, amelyeket az őslakosok nyújtottak, és 2) a saját megfigyeléseimen, amelyeket apró részletekben minden lehetséges alkalommal végeztem. Ilyen módon utazásom során nem csekély jelentőségű földrajzi anyagot sikerült összegyűjtenem, amelynek feldolgozásakor az volt az egyetlen célom, hogy a terület lehető legpontosabb földrajzi áttekintésében szilárd alapokra leljek önmagam számára etnográfiai munkáimban. Térképem ezért, minthogy néprajzi célra készült, nem kizárólag földrajzi szempontból vizsgálandó. Az etnográfus érdeke szempontjából nincs szükség szigorú matematikai pontosságú megjelenítésre; számára tökéletesen elegendő a hozzávetőleges pontosság, s a térképemen ne keressenek többet ennél a hozzávetőlegesnél. A célnak megfelelően csupán arra törekedtem, hogy a terület legfőbb földrajzi körülményeinek teljes képét állítsam össze. Számomra az volt különösen fontos, hogy megmutassam a folyók és magaslatok fő irányait és kanyarulatait, amelyek meghatározzák a terület összképét; ám hogy minden kis hajlatukat részletesen nyomon kövessem, nem volt a célom.

Az anyag feldolgozása során kettős alapra építettem: 1) a korábbi műszeres adatfelvételekre és mérésekre, és 2) egyes helyek csillagászati meghatározására, amelyeket itt Péterváron volt szerencsém használni. Noha csillagászati meghatározás alapján a bemutatott terület keleti és déli határvonalát csupán roppant csekély számú helyen lehetett meghúzni, mégis úgy vélem, a terület általános földrajzi elhelyezkedésének helyessége ellen – legalábbis térképem célját illetően – nem vétettem túlságosan durván.

Térképem fő vonalait az alábbiakból állítottam össze: először is északon Ivanov hajóstisztnek a felmérése alapján, amelyet a tengerpartról készített a Pecsora torkolatától az Ob-öbölig. Arról az átnézeti térképről vittem át a magaméra, amelyet a Tengerügyi Minisztérium Hidrográfiai Igazgatósága adott ki 1843-ban az Északi-Jeges-tenger és a Kara-tenger egy részéről. Másodszor keleten az Ob mentén fekvő Obdorszk és Berjozov csillagászati meghatározása alapján Erman hivatkozása szerint, valamint Tobolszk hasonló meghatározása alapján Fjodorové szerint. Harmadszor délen  a Tura menti Turinszknak és az Urál hegységben lévő, Turja menti Bogoszlovszknak a csillagászati meghatározása alapján, szintén Fjodorov szerint. Negyedszer nyugaton annak a felmérésnek az alapján, amelyet Pav. Iv. Krusenstern készített 1843-ban a Pecsora folyóról. Térképéről[1], amelynek a felhasználását engedélyezte számomra, áttettem a magaméra az Usza folyót is, amelyet ő Popov mérnök 1807. évi felmérése alapján[2] tüntetett fel.

Ami a helyneveket és megnevezéseket illeti, a maguk teljességében ezek ott vannak feltüntetve, ahol vogulok élnek. Nincs egyetlen falucska, egyetlen vogul lakhely sem, amely a térképen ne szerepelne. A vadászkunyhók, amelyeket csupán télen, a vadfogás idején laknak, ám roppant fontosak az utazó geográfus számára, aki hiteles tájékoztatást kíván kapni e terület egyes részeiről, zömmel szintén fel vannak tüntetve. Az osztják vidékeken a helyi megnevezések nem ilyen teljességben szerepelnek, mert az időm nem tette lehetővé, hogy ott alaposabban tudakozódjam.

Az Urál gerincének déli felén, a déli Szoszva forrásvidékétől kezdve a Szigva vizeiig ugyancsak jelöltem – kifejezetten könnyítésül az Orosz Földrajzi Társaság expedíciója számára, amelyik Urál északi vidékeire készül – a réntartó nomád népek sátrait, feltüntetve tulajdonosaik nevét, mindegyiket abban a körzetben, ahol nyaranta vándorolni szokott. Így az expedíció tagjainak lehetőségük lesz arra, hogy e gyéren lakott területeken eleven emberekre találhassanak, akik hozzáértő vezetőül szolgálhatnak. A Szigva vizeitől tovább északra ilyen útmutatásra nincs szükség, mert ott nincs ekkora hiány lakosságban. A lakosságról különben is elmondható, hogy annál jelentősebb, minél messzebbre hatolunk északra.

A hegyi magaslatok névjelölése néhol esetleg túlságosan részletesnek fog hatni; ám feltételezem, hogy az utazónak, aki ezeken a helyeken kíván vándorolni, itt-ott inkább fog elégtelennek látszani, mint túl teljesnek. Néptelen, puszta vidéken, ahol nincsenek állandó lakhelyek, a magaslatok elnevezése szolgálhat egyedüli támpontként az expedíció számára, mind földrajzi, mind földtani vonatkozásban.

Térképem néprajzi részére vonatkozóan az alábbiakat kell megjegyeznem:

1. Az egyik népet a másiktól elválasztó határokról. Minthogy a népről alkotott fogalom főként az adott népre jellemző saját nyelv fogalmán alapul, itt a néphatárt (Völkergränze) és a nyelvhatárt (Sprachgränze) azonos jelentésűnek tekintem. Ezért térképemen a vogulok határai csak azokat ölelik fel közülük, akik beszélnek az anyanyelvükön; az összes többit, akiket a revíziós adatfelvételek prémadózó vogulokként tüntetnek föl a voguloktól való származásuk és adójuk sajátos típusa (jaszak, azaz prémmel teljesített adó) okán, ez által kizártam, ők ugyanis minden egyébben tisztán az orosz életformát tették a magukévá, mindig oroszul beszélnek, és arról, hogy valaha egy népet alkottak a vogulokkal, csak homályos emlékképeik maradtak. Ezen az alapon a déli Szoszva és mellékfolyói mentén élő verhoturjei vogulok közül (akiknek a száma legkevesebb 409 fő és Verhoturjéba viszik leróni prémadójukat) a térképemen csak azokat találni, akik a Szoszvinszkaja volosztyban élnek; nyelvük alapján egyedül csak ők nevezhetők vogulnak. Ugyanezen az alapon vannak kizárva térképemből a Tavda és a Pelim folyó menti eloroszosodott vogulok is, akiknek egy részét (a Jalanszkaja volosztyban élőket) már közigazgatásilag sem nevezik vogulnak és századunk 20-as éveitől kezdve az orosz állami parasztokkal tették őket egyenlővé.

A cserdinyi vogulokat, akiknek lakhelyét rendszerint az Urál nyugati oldalán, a Visera mentén szokták jelölni, ugyancsak nem találni a térképemen, mert ezek a vogulok tulajdonképpen nem az Urál nyugati, hanem a keleti oldalán élnek, a Lozva forrásvidékén, a Lozva és az Ivgyel folyó között, azokon a földeken, amelyeket II. Katalin ajándékozó okirata juttatott nekik. Ezt a vidéket korábban az Északi-Szoszva voguljai lakták, akiknek a maradéka a múlt század végén távozott a Szoszvához, megtartva magának a Luosz-mam (lozvai lakos) nevet; ezt csupán néhány család őrzi mindmáig. Most a cserdinyi vogulok lakják, akiket a bőséges vadállomány vonzott ide a jelek szerint még a múlt század elején, mert a Platon Ljubarszkij archimandrita által közölt információk szerint (ld. „Rosszijszkij magazin”, Feodor Tumanszkij adta ki 1792-ben) még 1788-ban e vogulok településeiből már csak 7 maradt a Viserán, miközben a Lozván már több mint 20 volt belőlük; erről magam is meggyőződhettem néhány öreg vogultól, akik még őrizték emlékezetükben azokat az időket. Mára a Viserán, ahogy állítják, már csak Uszty-Ulszuj faluban maradt három vogul család, amelyek egyébként már mindenben az orosz életmódot tették magukévá. Rajtuk kívül az Urál nyugati oldalának teljes vogul lakossága három falura korlátozódik a Csuszovaja folyó mellett, a Szerebrjanszkij gyár közelében, meg még néhány lélekre Klenovszkaja faluban, a Jekatyerinburgból Permbe vezető út mellett; ám mind tökéletesen eloroszosodtak, ezért a térképemen nem szerepelnek.

Mivel a néprajzi határoknak a népek elhelyezkedését a valós elhelyezkedésüknek tökéletesen megfelelően kell mutatniuk, ezért a határok jelölésekor nem mindig lehetett figyelembe venni azoknak a birtokoknak a határait, amelyeket mindegyik nép használja; ez utóbbiak gyakorta ellentmondanak a népek tényleges elhelyezkedésének. Így az Urál gerincén húzódó határ, amely törvényes határként választja el egyfelől a vogulok, másfelől a zürjének és oroszok lakóterületét, azon a gerincen húzódik, amely a szibériai folyórendszert elválasztja az európai Oroszország folyórendszerétől, s egyben a Tobolszki Kormányzóság nyugati határát alkotja. Ugyanez a vonal szolgál határként a vadászati jog érvényesítésében is: ha a gerinc nyugati lejtőjének vadásza e terület lakosainak engedélye nélkül átmerészkedik a keleti lejtőre, az utóbbiaknak jogukban áll elégtételt kérni. Ám minthogy e területek nem állandó lakhelyei a vadászoknak, akik csupán időnként látogatnak oda, és azt is kizárólag a téli időszakban, miközben a réntartó nomád népek, a vogulok s az osztjákok ténylegesen itt élnek az egész nyár folyamán, s a legelőket, amelyek a nyugati lejtőkön terülnek el, a szokásjog értelmében nevezik a magukénak, az e népek közötti határt nem a birtoklási jog alapján, hanem a tényleges elhelyezkedés szerint húztam meg, így az Urál nyugati lejtőjét is azon helyek között kellett feltüntetnem, amelyeket a vogulok és osztjákok foglalnak el. Ami az Usza völgyét illeti, valamint azokat a területeket, amelyek tőle északra és nyugatra terülnek el egészen a tengerig, úgy a hagyományon alapuló jog szerint ez az egész térség a szamojédokat illeti. Ám ha figyelembe vesszük a birtoklás vagy a használat ősi mivoltát[3], akkor az egész erdő borította területet, különösen pedig az Uszától délre eső részét úgy kell tekinteni, hogy az a zürjének birtoka. A szamojédok kizárólagos tulajdona egyedül a tundra, amely közöttük a törzsek száma szerint van felosztva; minden törzsben mindegyik családnak megvan a maga külön területe rókafogásra, s az e célt szolgáló csapdák egyben bizonyítékai is a terület birtokjogának. Ám mivel ezt a tundrát, különösen pedig azt a földsávot, amely az Urál és a Guzsumor[4] folyó között húzódik, nyaranta nagy számban látogatják a zürjének, ezért annak a jelzésére, hogy zürjének a szamojédok földjén is mindenütt találhatók, a szamojédek határvonalán belülről is húztam egy vonalat azzal a színnel, amely a zürjéneket jelöli.

Noha az Urál úgy jelenik meg előttünk – ráadásul a Kara forrásain is túl –, mint amit egyedül az osztjákok és a vogulok laknak, ám ez a két nép csak a közelmúltban vált itteni lakossá. Ez különösen a vogulokról mondható el, akik a múlt század elején kezdtek rénszarvast tartani. Néhány nemzedékkel korábban az Urál kizárólag a szamojédeké volt; ezt a hegynevek bizonyítják a Kara térségétől a déli Szoszva forrásvidékéig és Petro-Pavlovszk környékéig[5]. Az itteni hegyek csaknem mindegyikének szamojéd neve van; némelyiküknek vogul és osztják; ezek nem mások, mint szamojédből fordított nevek. Például a Kvott Nyar (Quott nyar) a Luopszia forrásvidéke táján a szamojéd Penej-pe (Peney pae) név fordítása; ― (Kisi Kamen; csizma szikla), Ne pubi a Sugoron a szamojéd Njä hähä (női bálvány) fordítása. Ez azt bizonyítja, hogy a vogulok és osztjákok a szamojédek közvetítésével ismerkedtek meg az Urállal. Ennek a felfogásnak a helyességét igazolják maguknak a szamojédoknak az e területen föllelhető csekély számú maradékai; közülük az Urál teljes hosszán alig lehet 6-8 családot találni. E tekintetben figyelemre méltó a legdélibb nemzetség, a Menelovok sorsa. Igazi hazájuk a Sugori Urálban volt (vagyis azon a magas hegyláncon, amely e folyó bal partja mentén húzódik), s amelyet ezért a szamojédok Menelovapae-nek (Menelova hegy) neveztek el. Ráadásul ez a törzs kiterjedt a Viserai Urálra is, és nyájaival egészen a déli Szoszva forrásaiig nomadizált. Ebből a törzsből mostanra egyetlen család maradt meg, amely úgy öt rénszarvassal éli szánalmas életét a Sugori Urálban. A Gniwai törzsből, amely a Vuolja forrásaitól a Tohla forrásvidékéig terjedő területen élt, csak három család maradt az Urálban, amely még őrzi az önálló életmódját; a többiek szétszóródtak és napszámból élnek. E törzsnek azt az ágát, amely a Szukerja és a Noketja forrásai között él, hegyeik meredek, sziklás lejtőiről Gnarka-Peng-Gniwai-nak (Nagy-hegyi Gniwai) nevezik. Azt kell feltételeznünk, hogy a Vonojták és a Pucsik a Szigva, a Szinja és a Vojkar forrásvidékén éltek; közülük a hegyekben legföljebb 2–3 család maradt fenn.

2. A földművelés határairól. A földművelés határai azon pontok szerint vannak jelölve, ahol, ha jelenleg nem is mindenütt, de korábban foglalkoztak földműveléssel. Vagyis a Szoszva menti Persini jurtiban[6] a lakosság szegénysége okán a földet már sok éve nem művelik; ám korábban, a gazdag vogul, Kvazov idejében (akiről a falu neve is Kvazovi jurti) a földművelést itt jelentős sikerekkel folytatták. Ugyanígy nem látni földművelést Repolában, az Irtis mellett, ahol szabályos mezőgazdasággal csupán Batovszkaja faluban lehet találkozni, Repolától 70 versztával délebbre. Azok a földművelési kísérletek azonban, amelyeket több éven át végeztek errefelé, nem voltak teljesen hiábavalók, holott nem értek el jelentős sikereket, mert a halászat e területeken a földművelésnél több hasznot hoz, és vele a munka kifizetődőbb.

Végeztek néhány földművelési kísérletet ezen a vonalon kívül a Pelimen és a Kondán is; ezek azonban mostanáig sikerteleneknek bizonyultak, mint például a Pelimen, Atimja-paulban, 35 versztával Maszlov (Massau vagy Masslau) fölött, ahol a fagy elpusztítja a kalászt, mielőtt beérhetne. A Kondán Saimban, Puzjaim közelében és Szatigától nem messze egyes gazdag emberek igyekeztek meghonosítani a földművelést, de az ő próbálkozásaik is kevés sikerrel jártak, ahogy állítják, a talaj homokos mivolta miatt. Úgy tűnik azonban, hogy a sikertelenség oka inkább a hanyagság volt, amellyel e próbálkozásokat folytatták. A halászat mellett, amelyet itt tisztességes sikerrel folytatnak, a lakosok még nem érzik azt a szorító szükséget, amely egyedül képes új vállalkozásba fogatni az embereket.

Az Urál-gerinc nyugati lejtőjén földműveléssel, amennyire tudom, sikerrel a Pecsorán és a Podcserja torkolata körül foglalkoznak. A lakosság táplálkozásának mindmostanáig ez a fő forrása. Tovább észak felé az aratás szűkösebbé válik, a Scsugor torkolata közelében pedig a szántóföldek művelése tökéletesen megszűnik. Tovább, a gerinctől nyugatra az északi szélesség 67°-ánál foglalkoznak földműveléssel, az Izsma és a Cilma torkolatánál.

3. Az állattenyésztés határairól. A lótenyésztés legföljebb negyven éve kezdett terjedni az osztjákok között az Irtis torkolatánál fekvő Szamaravótól az Ob mentén lefelé, és jelenleg már Kusevatszkaja faluig tart, vagyis Szamarovótól több mint 600 versztányira. Korábban Berjozov minden kereskedelmi kapcsolatát Szamarovóval kutyákon bonyolították, és a kupeceknek az áruszállítás komoly nehézséget jelentett; ám berjozovi tartózkodásom idején (1845 februárjában) már sok osztják gyűlt össze a városban a jövedelemszerzés vágyától indíttatva, hogy a kupecek áruit Szamarovóba szállítsa.

A lótenyésztés – és vele együtt a szarvasmarha (nevezetesen a tehén) tenyésztése –  ilyen gyors sikerének az oka azokban a sűrűsödő érintkezésekben rejlik, amelyek itt az utóbbi 40 évben alakultak ki. Korábban annak a hatalmas tömegű halnak, amelyet évente fognak, nem találtak jobb felhasználást, mint hogy a kutyákat etették vele; nemritkán egy-egy háztartásban 20 is volt belőlük, és többségüket fogatolásra használták. Később azonban, mikor az orosz halászok a bárkáikon egészen az Ob torkolatáig lehajóztak, a halfölösleg, amelyet az oroszok igen szívesen fölvásároltak, nem elhanyagolható értékké vált, és az osztjákok ekkor előnyösebbnek találták, ha nemcsak csökkentik a kutyáik létszámát, hanem fokozatosan teljesen föl is váltják őket növényevő állatokkal, amelyeknek az élelmezése összehasonlíthatatlanul könnyebb. Ilyen módon az Ob mentén, ahol a folyópartok és a szigetek fűgazdagsága elhárít minden nehézséget a lovak jóltartása elől, foglalkozni kezdtek a tenyésztésükkel, miközben a Szoszvához és a Szigvához közelebb eső […] helyeken a réntenyésztés vált általánossá, olyannyira, hogy még a legszegényebb ottani lakosnak is legalább két rénszarvasa van, amelyeket télen szánhúzóként tart, nyárra pedig a pásztorok gondjaira bízza őket, akik a hegyek közt legeltetnek. Csupán a Kis-Szoszva forrásvidékén maradt még néhány falu, ahol nincs se rénszarvas, se szarvasmarha, s a kutya maradt az egyetlen szánhúzó állat. De összesen három ilyen falu van.

Itt kell megjegyeznem, hogy azokban a házimunkákban, amelyeket a lakóhely közelében végeznek, tüzelőért, szénáért, az elejtett vadért menni mindmáig a kutyákat használják. Távoli utakra azonban soha nem veszik igénybe őket. A kutyák ilyen használata a háztartásban, különösen ősszel, amíg a jég be nem fedi az Obot, teljesen általános a folyótól keletre s a folyás szerint Berjozovtól lefelé, mert a rének a legelőikről csak akkor térnek vissza, amikor az Obot már jég borítja, addig azonban a szükség kikényszeríti, hogy kutyákkal helyettesítsék őket.

Az utak közül, melyek átvezetnek a hegyeken, részint szárazföldi, részint vízi utakat mutatok a térképemen. A vízi utakat, amelyeken a hegyoldalakon először folyásiránnyal szemben haladnak, utána szárazföldi vontatással át a gerincen, majd a túloldalon a legközelebbi patakon lefelé, a térképemen mindenütt jelöltem, cinóberrel. A szárazföldi utak közül a térképen csak a téliek vannak feltüntetve, mert nyáron itt megszámlálhatatlanul sok út van, majdnem ugyanannyi, ahány patak a hegység két oldalán. Legalábbis mindenütt, ahol a térképen folyók vannak feltüntetve, az Urált nyáron ellepik a külön-külön nomadizáló családok, amelyek az egész háztartásukat magukkal hurcolják. Ezektől az évente ismétlődő vonulásoktól az utakon olyan mély szánnyomok alakultak ki, hogy az út menti fákon és sziklákon itt-ott látható útjelzések segítségével még az idegennek is nehéz eltévednie. Egyedül az Urál nagy kanyarulata a kivétel a Szigva közelében a Pujva forrásvidékén lévő Sadmaga hegytől a Toravszkij útig. Itt csak két átkelési lehetőség van: a Szukerja és a Szana völgyén a Nyar-Ojka hegyen haladva, és a Porne és Vangerje völgyében a Pariko hegy mellett.

Ám hogy az utak fontosságáról legalább azokon a területeken nyújtsak tisztább képet, amelyeket az Usza öntöz s amelyek alighanem tökéletesen lakatlanok, legalább futó pillantást kell vetnünk a népek elhelyezkedésére, és be kell mutatnunk azokat az okokat, amelyek arra késztetik őket, hogy át- meg átkeljenek a hegység nyugati oldaláról a keletire.

A réntartó nomád törzsek tömege, amely zürjénekből és szamojédekből áll, akik nyaranta a nyájaikat a szamojéd Nagy Föld tundráján legeltetik egészen a Kara-tenger partjaiig, ősszel két irányban húzódik az erdőkbe: délnyugat felé a Pecsorához és az Izsmához, valamint délre az Usza vizeivel öntözött erdős területekre. A zürjének haladnak elöl, a szamojédek követik őket; ám ez utóbbiak a Lemva torkolatánál lejjebb ritkán kelnek át az Uszán. Miután így elrendeződtek az Urál hosszában, a szamojédek átkelnek a hegységen, hogy lisztből, dohányból, vas árucikkekből, posztóból stb. az obdorszki vásáron szerezzék be egész évi szükségletüket; ezeket itt a prémjeikért összehasonlíthatatlanul előnyösebben cserélhetik, mint Pusztozjorszkban. A zürjének az átjárásaikban a gazdasági szükségleteik kielégítésén túl a kereskedelmi érdekeiket is szem előtt tartják. Az ő kereskedelmi érdekeik azonban nem olyan tisztán kupeckedő jellegűek, amilyenek a korábban ide járó pusztozjorszki oroszokéi voltak, akik a zürjének előtt tartották kézben az uszai-uráli kereskedelmet. A pusztozjorszkiak nyáron vízi úton, télen pedig szánokon jártak az Obhoz igazi kupecekként; a Pecsorán vásárolt áruval érkeztek, amely számára külön raktárterületekkel rendelkeztek az Usza partjain a Lemva és a Rogovaja torkolatánál, és azt cserélték más árura.

A zürjének kereskedelmi érdekei – akik konkurenciájukkal mintegy másfél évszázaddal ezelőtt szorították ki a pusztozjorszki oroszokat – annak a termelőnek az érdekei, aki éves termelése eredményeinek keres felvevő piacot; számukra a kereskedelmi haszon mellékes, mert a pénzhiány[7] miatt itt csak cserekereskedelem létezik, egyik árut adják a másikért.

A zürjén kereskedelem menete a következő: a zürjén, aki ugyanúgy foglalkozik a rénszarvastenyésztéssel, mint az Oroszország déli kormányzóságaiban élő a szarvasmarháéval, mikor ősszel visszatér téli lakhelyére, amint beköszönt az erős fagy, bizonyos sorrend betartásával leöli csordája nyolcad vagy kilenced részét. A rének ilyenkor vannak fejlődésük legfelső fokán. Mivel az egész nyarat legeléssel töltötték, ekkorra annyira jól tápláltak, amilyenek az év folyamán máskor nem tudnak lenni. Magától értetődik, hogy az ilyenkor leölt rénszarvas sokkal több húst és zsírt ad, mint a télen vagy tavasszal leölt, amelyik a szűkös táplálék miatt, amelyet nagy nehezen kapar ki a talajt borító vastag hóréteg alól, már lefogyott. A bundája is összehasonlíthatatlanul jobb lesz ősszel, a szőre sűrűbb, a bőre vastagabb, puhább és rugalmasabb, így megmunkálni is sokkal könnyebb.

A zürjén tehát mint körültekintő gazda, aki nagy létszámú csordájának minden lehetséges hasznát szeretné kihasználni ― nem pedig holt tőkeként hagyni, ahogy ezt a szamojédek, osztjákok vagy vogulok teszik ―, ősszel annyi állatot öl le, amennyi egész télre elegendő tartalékot jelent nem csupán kereskedelmi szempontból, hanem saját otthoni háztartása számára is. A lenyúzott bőröket külön helyen tárolja az udvaron vagy egy hombárban, a kibelezett állatokat pedig az első jó szánúton átviszi az Urálon túlra, hogy eladja, és tokhallal, fehér lazaccal (nyelmával), rénszarvasprémmel és liszttel megrakodva tér vissza. Ez a kereskedelem mindkét oldal számára roppant előnyös. Az Ob lakosainak haszna abból áll, hogy a zürjének érkeztével jól tudják értékesíteni az orosz kereskedők távozása után, az ősz folyamán fogott halmennyiséget, a tokhalat, a fehér lazacot meg a többit, amelynek pudjáért legalább 6–7 rubelt adnak, miközben a helybeli állandó lakosok pudját legföljebb ha 2 rubelért veszik. Másrészt a zürjének bőven hoznak rénszarvashúst, amit pudonként 4 rubelért adnak, miközben a helyiek, mivel ebből kevés van, kénytelenek marhahúst venni és 8 rubelt fizetni pudjáért. Ez a kereskedelem a zürjének számára is előnyös, háromféle módon is: termelőként, aki el tudja adni az áruját; kupecként, aki itt szerzi be azt az árut, amelyet majd a mezenyi és az arhangelszki vásáron fog eladni; gyártóként, aki az itt vásárolt árut majd az otthoni bőrgyáraiban készíti ki az Izsmán, és végül mint fuvaros, aki a saját rénszarvasain, amelyek máskor sosem dolgoznak, szállítja a saját áruját az Ob partjaitól egészen az Izsma, a Vaska, sőt a Dvina mentén fekvő raktáraiig. Ennek a kereskedésnek a gócpontjai az Obon Obdorszk, Muzsi[8] és Berjozov. A kereskedők először Muzsiban sereglenek össze, ahol mintegy tíz évvel ezelőtt kezdtek vásárt rendezni, amelyet novemberben tartanak a zürjén kereskedés végett; ezt követi az obdorszki, amely Karácsonytól január közepéig tart; és végül a berjozovi. Obdorszkba a jeleci úton szoktak menni, Muzsiba a Koppolin, Berjozovba pedig a Toravszkij úton. Az áruk, amelyeket februárban indítanak az Uralon keresztül, rendszerint márciusban érkeznek a Pecsorához. A rénbőröket, amelyeket az Izsma menti bőrgyárakban készítenek ki, nyáron szállítják a nyizsnyij novgorodi vásárra, a halat pedig Mezenybe, sőt Arhangelszkbe viszik tovább.

A zürjének gazdasági szükséglete a saját és a nyájaik igényeinek kielégítéséből áll. A saját igényeik kielégítéséhez lisztre van szükségük, amelyet nagy mennyiségben Muzsiban szereznek be, ahová néhány berjozovi kereskedő szállítja; a nyájaik számára csak legelők kellenek. A zürjének igyekeznek az Urál keleti lejtőin legelőt találni, két okból is: először is azért, mert az itteni helyek mohában gazdagabbak, mint az Usza által öntözött terület, ahol – s ebből talán egyedül a Koszja partjai jelentenek kivételt (errefelé ez a halban és mohában leggazdagabb vidék) – moha szinte egyáltalán nincs, másodsorban pedig azért, mert az Urál keleti oldalán sokkal kevésbé mély szokott lenni a hóréteg, a rének tehát lényegesen könnyebben jutnak táplálékhoz[9]. Ráadásul azok a rénnyájak, amelyek az osztjákok tulajdonai és a tél folyamán az Obtól keletre szoktak legelni egészen a Nadimig és a Taromlar tóig, ekkorra elhagyják ezt a területet.

Ám nemrég az osztjákok számos panasza következtében e legelők használata a helyi lakosok engedélyétől vált függővé, s a zürjén arra kényszerül, hogy ezt az engedélyt szolgáltatásokkal vagy hús és rénszarvasprém ajándékokkal vásárolja meg; mindez azonban roppant csekély kárpótlás azért a veszteségért, amely az ottani lakosokat éri az által, hogy területükről elmenekül a félénk vad, amely mindig az ember nem járta helyeket keresi. Ezt nemcsak a jávorszarvas és a vadrén állományán[10] lehet észlelni, hanem, ahogy az ottaniak nekem állították, a cobolyén, sőt a mókusén is.

A fentieket azért tartottam szükségesnek itt elmondani, hogy a lehető legéletszerűbben legyenek elképzelhetők a közlekedési útvonalak mint az egyedüliek, amik élettel telíthetik a térképet. Térképemen csupán a fő kereskedelmi utakat jelöltem mint legfontosabbakat a néprajz számára, és a főbb kereskedelmi gócpontokig húztam meg őket a Szoszván vagy az Obon. A többi út közül csupán az uráli átkelőket mutatom; a völgyekben pedig az utak túlságosan szétágaznak, helyi jelentőségűekké válnak.

Az utak és átkelők északról kezdve ilyen sorrendben követik egymást:

1) Garvej-átkelő: a szamojédok Obdorszkba vezető útján halad a Garvej mentén, amely a Jelecbe torkolló folyó az Urálon fölfelé menet, és ez az átkelő a hegység keleti oldalán a jeleci átkelővel egyesül.

2) Jeleci átkelő, amelyet az oroszok rendszerint Nagy átkelőnek neveznek. Ez nagy út az Uszától Obdorszkig – az oroszok régóta ezen az úton kelnek át az Urálon. Ezen az úton járnak a kereskedő zürjének Obdorszkba, a szamojédek tömegei és részben az osztjákok.

Ez az átkelő, amelynek a hossza 30 verszta, széles és tágas, de van egy roppant fontos hiányossága: hóviharok idején – amelyek ezen a tájon hihetetlen erővel esetleg 3-4 napon át is dühöngenek  – az ember itt nem talál védelmet; a vihar egész karavánokat és rénnyájakat ver szét, s gyakran az emberek meg is fagynak. Az, hogy emberek belepusztuljanak a hidegbe, egyedülállónak tekinthető ezen az északi tájon. Az a vízi út, amely a Jelec és a Szob felső folyásán vezet s egykor oly nagy fontosságú volt a helyi kereskedelem számára, különböző körülmények miatt, amelyek megváltoztatták a környék lakosságának életmódját, már rég elvesztette korábbi jelentőségét.

3) Gojla-átkelő. Ezt csupán néha használják egyes nomadizáló őslakosok.

4) A Logorti átkelő,

5) a Pularijszkij átkelő és

6) a Koppolszkij átkelő – mind a három a Vojkar folyóhoz vezet. Közülük a harmadik tágassága és egyenletes talaja miatt a legkényelmesebb, ám ennek a hossza 30 verszta; az előző kettő sokkal meredekebb, keskenyebb és gödrösebb, így a karavánok számára nagyon kényelmetlenek; viszont összehasonlíthatatlanul rövidebbek, mint a Koppolszkij. Itt megemlíthető még a Pirbejszkij átkelő, amelyet azonban rendkívül ritkán használnak.

7) Garota átkelő, amelyet az oroszok Szinjai átkelőnek neveznek, mert a Szinja folyóhoz vezet.

8) Kajemszkij és

9) Toravszkij átkelő. Mindkettő a Szigvához vezet. Különösen olyankor szokták igénybe venni, amikor a Pecsora vidékén rossz volt a termés, és mindenki Berjozovba igyekszik, hogy lisztet vegyen.

Azok az utak, amelyek a Pecsora vidékéről és a Visera környékéről vezetnek át az Urálon, minden jelentőségüket elvesztették, amikor megszűntek a kereskedelmi kapcsolatok az Urál e része két oldalának a lakossága között. Csupán az alábbiak jelentenek kivételt:

1. Az Oranyeci út, amely a Pecsora menti Oranyec falutól vezet a Szigva menti Szukerjinszkije jurtiig[11], kivétel a fentiek alól. Ez az út régóta komoly jelentőséggel bír: a Pecsora partjáról a Szigvára minden télen rajta halad át mintegy 1500 pud liszt. Mivel 1 pud liszt megszokott ára Berjozovban 80 kopejka és 1 rubel 50 kopejka között van készpénzben, a Pecsora-vidéken pedig 2 rubeltől 3 rubel 50 kopejkáig terjed (voltak évek, mikor 5 rubelig szökött fel), ezért mintegy 20 évvel ezelőtt a Pecsora mentén élő zürjének Berjozovban kezdték beszerezni a lisztet, vízi úton, a Szoszván és a Szigván elszállították a Szukerja torkolatáig, innen pedig télen rénfogatokon vitték tovább az Urálon át a Pecsorához. Miután megkapták a helyi vezetők engedélyét, dereglyéket kezdtek építeni Szukerjában, új irtássávokkal az erdőkön keresztül lerövidítették a Pecsora és a Szukerja közti régi utat, így kényelmes utat hoztak létre, amelyen azóta szakadatlanul haladnak a lisztszállítmányok. Mindmáig minden nyáron kétszer is megfordulnak Berjozovban a dereglyék, amelyeknek a teherbíró képessége eléri az 1000 pudot. A zürjének Szukerjinszkije jurti közelében raktározzák a lisztet egy külön udvarban vagy hombárokban, ahol a liszt télig várakozik, majd az első megbízható szánúton átviszik az Urálon. Az Oranyeci út Oranyecből indul, elhalad a Szablja hegy mellett a Szanszkaja völgyön s a Nyarojka hegyen keresztül a Szukerja völgyébe, onnan pedig a Kvoszmnyar hegyen át Szukerjinszkije jurtiba.

2. A Scsugori út. Ez vízi út, és már a Nagy Vázlatkönyv[12] is ilyennek mutatta; ám csaknem 40 esztendeje felhagytak vele. A Scsugor folyóból a Hatimalju patakba vezetett, egy rövid vontatási szakasz után a Gardez folyóba (a Nagy Vázlatkönyvben ez a Kirtasz folyó) és a Szukerjába. Egy öreg vogul, aki még jól emlékszik a zürjének utazásaira ezen az úton, elmondta, hogy egyszer egy dereglyéjük a Gardesz folyón elpusztult, attól kezdve felhagytak a vízi úttal, s áttértek a téli utazásokra a Toravszkij meg az Oranyeci úton.

3. A Nyaisi út szintén vízi. Az Ilicsből az Ohjuba vezet, majd innen a Katkartnetump hegyen át (vagyis azon a hegyen, amelyen vontatják a csónakokat) a Nyais folyóba. Azt állítják, hogy néhány éve már ezt az utat sem használják.

4. A két szoszvai út; az egyik az Ilics folyótól, Szarju faluból indul, a másik a Pecsorától,  Uszty-Unyja faluból. A kettő az Urálban találkozik, és a Jengelja[13] hegy alatt vezet a Maljani völgybe, innen pedig a Szoszvához. Itt azok a vogulok szoktak járni, akiket az otthoni szükségleteik időnként az Ilicshez vagy a Pecsorához szólítanak. A zürjének, akik rendszerint az első hóval jelennek meg a Szoszvánál az árujukkal, nevezetesen kaftánokkal, vászonnal, posztóval, késekkel, puskaporral és ólommal, csónakokon jutnak el az Urálig, onnan pedig gyalog vagy sítalpon mennek tovább Iszkorszkba, a szoszvai kereskedelem piacára.

5. A nyuloszi út vízi út. A Viseráról a Nyuloszra, másként Nyalszra vezet, onnan pedig a vontatás után a Tampuzemju folyóra, amely a Lozvába torkollik.

6. A vjelszuji út ugyancsak vízi út, a vjelszuji vontatás után a Kol folyón folytatódik, onnan a Vizsajon, amely a Lozvába torkollik. Korábban mindkét utat gyakran használták a Lozva-vidéki vogulok, akik mindazt, amire az életükhöz szükségük volt, a Visera partjain szerezték be; ám a későbbiekben, amikor a gyárak megsokasodása és főleg a Lozva-parti aranykitermelés miatt a kereskedelem más irányt vett, ezeket az útvonalakat teljesen elhagyták.

7. A viserai út, amelyet a vogulok mirrljangnak (népi út) neveznek, mert régebben ez volt az egyetlen téli út, amely a Viserához vezetett. Egész embertömeg használta a Lozva-partiaktól kezdve a Szoszva felső folyásán élőkig, amikor a Viserához mentek. Azonban ez az út is elvesztette a jelentőségét a fentebb már említett kereskedelmi irányváltás miatt, amely szerint minden szükséglet kielégíthetővé vált a részint Bogoszlovszkból, részint Berjozovból érkező árukkal. Ez az út a Viserától indul a Vjelszuj-völgyön át Pocsmoghoz, onnan az Urálon keresztül az Ivgyelhez, és különösen az a figyelemre méltó benne, hogy Oroszország ezen az úton tartotta a kapcsolatot Szibériával rögtön a meghódításától kezdve. Lozva városának romjait, amelyet 1590-ben kifejezetten a Szibériába tartó oroszoknak alapítottak, még mindig látni az Ivgyel torkolatának a déli partján, Persinszkije jurti fölött. Az erdőtől megtisztított térséget, amelyen valaha ez a város állt, az őslakosság még ma is városi rétnek nevezi. Egyébként ennek az útnak a jelentősége csupán néhány évig tartott; mikor Artyemij Babinov vadász révén 1597-ben megnyílt a Szolikamszkból a Turához vezető út, mindenki oda igyekezett, és már a következő 1598-as évben Lozva városát teljesen elhagyták. Ma ezen az úton csak a vogul sztarsina jár, akinek az a kötelessége, hogy a jaszakot Cserdinybe szállítsa, meg néhány Visera menti paraszt, akinek arra támadt kedve, hogy az Urál keleti oldalán vadásszon.

Ezek azok a megjegyzések, amelyeket szükségesnek tartottam magyarázatul a térképemhez fűzni.

Már csupán őszinte hálámat tartozom kifejezni Önnek, tisztelt Uram, azért a számos különféle segítségért, amellyel támogatott engem ebben a munkámban. Egyben  bátorkodom alázatosan arra kérni Önt, tolmácsolja őszinte hálámat Szavics professzor úrnak, aki oly készségesen segített nekem térképem első felvázolásakor.

[1]     A térkép az alábbi címen jelent meg: Geognostisch-geographische Uebersicht des Petschora-Landes, zusammengetragen nach fremden und eigenen Beobachtungen von A. v. Keiserling und P. v. Krusenstern. 1846. (egy nagy, (a) formátumú lapon).

[2]    Popov alezredes 1806-ban járt ezeken a helyeken kiküldetésben. Ld. I. Ch. Stuckenberg: Beschreibung aller im Russischen Reiche gegrabenen oder projektirten schiff- und flossbaren Canäle; St. Petersburg 1841. 8. S. 298.

[3]    A birtoklás és a használat itt azonos jelentésű, mert a birtoklás jogát (jus dominii)  itt nem kíséri semmilyen különösebb kötelezettség.

[4] Hushumor. A térképen az Uszának ez a mellékfolyója Rogovaja vagy Gusumor néven szerepel.

[5]    Az itt található Lipovaja gora vogul neve – Saljt paiti – esetleg nem más, mint a szamojéd Sälja paä eltorzított kiejtése.

[6]    Az Állami Vagyonrevízió jelentéseiben ezt a falut Pircsininek nevezik, a volosztyot pedig, ahová tartozik, Pircsina volosztynak (a Berjozovi körzetben).

[7]    A pénz értékét a vogulok és osztjákok roppant kevéssé ismerik. A pénz egyenértékese mindmáig a mókus maradt. 10 mókus 2 rubelbe kerül. Az Obon nyáron egyenértékesként a mokszun nevű hal szolgál.

[8] Muzsi (Mushi) mint templomos falu szerepel a térképen az Ob partján, majdnem az északi szélesség 65 ½º alatt. – Kayserling gróf és P. I. Krusenstern térképén a falu neve Movsi (Mowschy).

[9]    Ez kiváltképp a Viserai Urálra érvényes, melynek nyugati oldalán a hó mélysége kétszeresen, sőt háromszorosan szokta meghaladni a keleti oldali hó mélységét. Természetesen ez a körülmény az oka a jávorszarvasok és vadrének költözésének is, amelyek, miután a nyarat a nyugati oldalon töltötték, az őket eleségüktől megfosztó mély hó elkerülése végett ősszel átköltöznek a keleti oldalra. Ezért a gerinctől nyugatra eső területeken, amelyek nyaranta oly gazdagok vadban, télen ez tökéletesen hiányzik, tehát a vadászok, akik télen is folytatni akarják tevékenységüket, kénytelenek az Urál keleti oldalára menni. 5-7 fős csoportokban szokták ezt megtenni, a Bogoszlovszki Üzemek, Vszevolodszkij úrék és a lozvai vogulok területein a számuk időnként a 100-at is eléri. Ez a megfigyelés alkalmat ad egy meteorológiai megjegyzésre is. Mivel a helyi lakosság megfigyelése szerint az Urálon túlról fújó szél mindkét oldalra esőt vagy havat hoz, azt kell feltételeznünk, hogy télen itt a keleti szelek az uralkodóak, ugyanis a nyugati oldalon sokkal több a hó, mint a keletin.

[10]  A vadrén állomány, amely régebben megszámlálhatatlan csapatokban élt az Urálban, jelentősen megcsappant, mióta elszaporodtak a házi rének, a jávorszarvasok pedig azóta, hogy a Szigva partjait egészen ellepték a házi rének, teljesen eltűntek, pedig korábban legalább annyian voltak, mint a Szoszva mellékén.

[11] A térképen a Szigvába torkolló folyó neve Szukerja, a falu pedig Sukurjinszkije.

[12]  A Régi Orosz Hidrográfiában.

[13]  A térképen: Jengolji.