Vasa, 1840. szeptember 30-án

Nagyságos Apát Úr!

Tegnapelőtt kaptam meg a szüleim június 14-én kelt levelét. Hosszú ideje, hogy nincs hírük rólam, azonban a bizonytalan tartózkodásom késleltette a levél átvételét, amelyről tudtam, hogy már régóta Helsingforsban van, és meg akartam válaszolni.

Köszönöm Istennek, hogy ismét jó egészségnek örvendenek.

Jó Apát úr! Még nem jövök haza. Ne gondoljon legyőzhetetlen utazási kedvre, ami engem oly sokáig itt tart, mindez csupán a tanulmányaim, melyekből egy tökéletesebb eredményt akarok kapni. Jelenleg Vasa kormányzósági városban vagyok, és a lapp nyelvet tanulom.

Egy éve már, hogy Svédországba érkeztem, és Önök könnyelműségnek tartják, hogy oly sokáig el tudok távolodni egy előre megtervezett életpályától, azonban az utazásom Svédországba egy új iránya az életemnek. Már nem gondolok arra, hogy ügyvéd leszek – a tudományoknak fogok élni.

Egy vallomást akarok itt tenni, hogy jobban megértsenek engem.

Ez sokat nyugtalanított engem – be kellett fejeznem az egyetemi tanulmányaimat, és nem tudtam, mihez kezdjek azután. Az életemet egy üzletnek adni (az ügyvédség is ez) mindig ellenszenves volt számomra, mert túl sokat kötöttem magam a tanulmányokhoz. Láttam – minden eltökélt szándékkal megosztom az erőimet, és sem a megkezdett életpályán valami derekas dologra, sem a tanulmányaimban valami tökéletesre nem jutok; úgy vélem: ilyen mértékig, amelyre egy értelmesebb gazdálkodás útján szert tehettem volna. Ezért várni akartam. Engedélyt kaptam az utazásra, és gondoltam, hogy egy Észak-Németországon, Hollandián és Belgiumon keresztül megtett utazást követően a Bonni vagy a Heidelbergi Egyetemre megyek tanulni. Néhány barátnak célozgattam erre, azonban ők kinevettek, Önnek, Apát úr, ahogyan a szüleimnek is, féltem erről valamit is szólni, néhány visszajelzés révén a tudás bemutatásával a próbálkozást is letörték volna. Ezért megtartottam magamnak az eszméimet, és gondoltam, ha a helyszínen leszek, megmutatom Önöknek, ily módon lehetséges volna egy bemutatás, és reméltem a törekvésem jóváhagyását. Egy mellékes gondolat volt az utazás Svédországba. A legnagyobb lelkesedésem, amellyel valaha bírtam, eme ország iránt volt – a közelség véghez vitte a csábítását, és gondoltam, beáldozom érte Hollandiát és Belgiumot. A hátralevőket ismeri, Apát úr. Eme tanulmányokhoz vagyok vezetve, és ezt szerencsésnek tartom. Gyötrő bizonytalanság, búskomorság – amely minden felett volt – kínzott engem eme utóbbi éveken át, nem tudtam, mi ez számomra, azonban néha rettenetesen szenvedtem. Egy barátomnak sem tudtam elmondani, mivel magamat sem értettem – és ilyen dologban – magányosság – kétségbe ejt. Így voltam általában magam iránt, és az olvasmányokban, mert ezekben találtam nyugalmat, amikor csak elfeledkezhettem magamról. Azonban egy közeli változást kellett remélnem, és ezt siettetni – ez az oka az erős utazási vágynak – nem csak azért, mert egy idegen világban újszülöttnek éreztem magam, egy jobb életszemléletet, egy világosabb tekintetet akartam kapni a belsőmben. Nem fognak ezért engem kedvezőtlenül megítélni, ilyen beteg kedélyállapot biztosan sokaknak másoknak is osztályrészül jut. Ez talán ennek természetes folyamata, hogy ez fiatalkori honvágy – legalább megtanít élni, és a vihar után egy szebb békét és nemesebb nyugalmat adhat.

Most választást tettem – hogy egy ilyet otthon megtegyek, arra nem volt bátorságom – ebben boldog leszek, mert a hajlandóságomat követem, mert számomra mást választani lehetetlen. A körülmények teszik az embert – mondják. Ez egy igen passzív jelentés – nem hiszem, hogy az efféle alkotó körülmények kielégítést találtak – ezeket otthon, talán anyám oldalán vártam volna. Ezeket most én teremtettem meg magamnak – ezek a saját művem, biztosan jók lesznek a számomra.

A tanulmányok semmit nem hoznak a konyhára – a szegény sors, amely a tudósoknak néha jár, nem tarthat vissza engem. Most mégis inkább a tudományokat támogatják, ha nem ez történne, úgy ezt sorscsapásnak neveznék – ilyen motívumokat az életutam megválasztásában nem mérlegelhetek.

Az elutazásom Laukasból a késői tavasz miatt május 28-ig elhúzódott. 30-án érkeztem meg Kuopióba, onnét Nurmesen keresztül Ule träskhez, Kuusamóba, Kemi träskhez, Sodankyläba, Kittiläba, Muonionniskába Enontekisig. Bizonyára ez volt a «non plus ultra»-m, és itt megpihentem – július 8-ától 22-éig. Laestadius lelkipásztornál laktam. Most ő a legjobb botanikusok egyike Svédországban (Linné ideje óta a svédek mindig kiválóak voltak a természettudományokban), és a feleségével meg a gyerekeivel lappul beszél, hogy öröm hallgatni. Sokat tanultam nála a lapp dolgokról, és ugyancsak itt szántam el magam erre a tanulmányra. A Tornio folyón lementem, és Uleåborgon keresztül a tengerparti út mentén Vasába, hogy Finnországot ezeken a vidékeken is megismerjem, és gyakorlatot szerezzek a nyelvben, és a változatosság miatt is, mivel a tanulmányok egyedüllétben sokkal fárasztóbbak, és most a lapp nyelvi tanulmányaim elméleti részénél tartok. Nem utazok el Finnországból anélkül, hogy a lapp is meglegyen, ha meg kellene elégednem a finn nyelvvel, csupán félig elvégzett üggyel távoznék: a magyar nyelv sok sziszegő és olvadó hangját, amelyek hiányoznak a finnből, mindet megtalálom a lappban. Eme nyelv finn-tanítása messze a finn nyelv felett is hasonlít a magyarra stb. valóban oly rokonnak is hangzik, hogy azt egy magyar nem hallhatja anélkül, hogy egy rokonát, talán nyelvének anyját ne ismerné fel benne. De a dolog nem is volna meg önmagában, úgy fontosabbnak tartom, hogy mint egy született magyar (amennyire csak lehetséges), a vizsgált dolog nélkül távozhassak – ez is egy eredmény céljából van, egyik vagy a másik oldal számára.

A telet Lappföldön töltöm, ez lesz a gyakorlati rész. Október 20-ával innét a Botteni-öblön keresztül Umeåba tervezek menni, onnét a svéd, norvég, finn Lappföldön át Kolára, onnét az Arhangelszki és Olonyeci kormányzóságon a Ladogához és tovább Helsingforsba. Eme utóbbi részeken az oroszországi finnek nyelve érdekel, hogy megfigyeljem az orosz nyelv befolyását, hiszen ez a mi nyelvünkre is oly sokat hatott. Néhány nappal ezelőtt ismeretséget kötöttem Stockfleth lelkipásztorral, ő egy norvég, aki hosszabb ideje mint misszionárius és lelkész Lappföldön él, most 8 éves szolgálati szabadságon van, és a kormány költségére utazik, hogy a lapp nyelvben képezze magát; később egy teljesebb szótárt, és a hittankönyvek jobb fordítását kell nyújtania annál, mint amilyenek az eddigiek voltak. 1838 telén Helsingforsban volt, hogy finnül tanuljon; most Stockholmból jött, és innét Uleåborgba utazott, hogy a további tökéletesedés végett karácsonyig ott tartózkodjon. A tél hátralévő részét Lappföldön is tölti, ugyanaz az útvonala, mint az enyém, számomra ez nagyon kellemes, majd találkozni fogunk ott. A felesége is vele van.

A nagyérdemű Lönnrot doktor is 2 éves szolgálati szabadságon van teljes fizetéssel, ezen a télen az orosz Lappföldet látogatja meg. Miként óhajt az ember összehasonlításból fényt teremteni! A lapp Finnországba megy, a finn ezzel ellentétben Lappföldre, hogy a saját nyelvében egy jobb betekintést nyerjen.

Nem félek attól, hogy itt a további terveimet is előadjam, eddig láthatta, hogy bátorságnak és eltökéltségnek nem vagyok híján, és ezekkel nem egy munkát végre lehet hajtani. A levelem célja is erre szólít fel.

Április hónapban Péterváron tervezek lenni – amennyiben az anyagi eszközeim megengednék, töltenék itt egy kis időt, hogy az ottani tudósokkal megismerkedjek, a velük való érintkezésből tanuljak, és néhány utasítást és útmutatást kapjak a további utazásaimhoz; mindeközben kellene zajlania az orosz tanulmányaimnak, és távolabb, talán Moszkva vidékein kellene tartózkodnom; a vásárra Nyizsnyij Novgorodba nyáron tömegesen özönlenek az emberek Oroszország minden vidékéről, egészen Ázsia mélyéről; talán értesülést tudnék itt szerezni, ami egy többhónapos utazásnak felelne meg, ez biztosan meghatározná az utazásomat Dél-Oroszországon keresztül. A magyarjainkat Moldvában, és a székelyeket Erdélyben mindenesetre meg fogom látogatni, és hosszabban is tervezek náluk időzni. De ha az anyagi eszközeim ismét megengednék, még ezek előtt, a jövő telet bizonyára Törökországban tölteném és törökül tanulnék.

Zavartság – nem félek. Ellenkezőleg – ilyen összehasonlító tanulmányban az egyik a másikat magyarázza, fejtegeti. Miként most nekem a finn alapul és támaszul szolgál a lappban, ily módon fog tenni eme kettő a török nyelvben, melynek az előbbiekkel való rokonsága felől már nem kételkednek. Hallgatni akarok az előnyről, amellyel rendelkezem, ha jómagam a nyelv földjén vagyok, ahol – ha élni akarok – kénytelen vagyok egy idegen nyelvet beszélni, minden lépéssel valamit tanulni; ahol a legjobb könyvek, amelyeket otthon nélkülöznék, rendelkezésre állnak; ahol a legjobb tanítómesterek, a bennszülöttek, minden zavaros állást megmagyaráznak, minden kétséget eloszlatnak.

A legnehezebbet – a kezdet – már megtettem. Svédül kellett tanulnom, hogy a finn nyelvet elérjem; most a lapphoz rövid előtanulmányokat kellett tartanom a dán nyelvben (nagyon rokon a svéddel), mert a nyelvtan és a fennmaradó magyarázó eszközök ezen a nyelven íródtak. Két év múlva ilyen haladásban élhetnék – próbára tehetne engem – nem hiába utaztam volna el. Hallaniuk kellene engem estélyi társaságban a férfiakkal finnül, a hölgyekkel svédül beszélni; remélem, most is meg volnának elégedve. Sokan csodálkoznak ezen; mégis a nyelvrokonság is az, ami sok nehézséget levesz rólam, ami ilyen előrelépést enged meg nekem. Ha svédországi finn nyelvet kell tanulnom, úgy a kiejtésével ugyanaz a helyzet, mint egy németnél, ha az magyarul tanul – megfordítva – a finn úgy beszél svédül, ahogy a magyar németül – ez teljesen ugyanaz. Itt semmilyen nehézséget nem éreztem. Amikor Helsingforsban mindjárt a finn nyelv megkezdését követően egy társaságban finnül kellett olvasnom, mindenki csodálkozott; gondolták: ez akcentus, ez egy született finn nyelve. Én csak a magyar kiejtésemet követtem. Még akkor is, ha a nyelv szellemét, a sajátosságait könnyebben ragadom meg, mint egy másik külföldi, csupán mert a kifejezés módja mindkét nyelvben ugyanaz.

Hogyan fogok élni, mit tervezek cselekedni? Ha eme kárba veszett tanulmányok után haza kellene térnem? Biztos – ott semmit nem tudok megválaszolni. Jobbnak tartom, ha nem gondolok erre, az efféle gondolatok nem segítenének rajtam. A reményeimnek – otthon – még vissza kellene utazniuk egy távolabbi jövőben, ezért úgy tervezem, hogy eközben a diplomáciához fordulok. Aztán Pétervárra vagy Konstantinápolyba érkezhetek, és ahogyan most a tudományokat támogatják, remélhetek némelykor kirándulásokat tenni. Abban a nyelvi káoszban Dél- és Nyugat-Oroszországban számunkra legalábbis még eleget lehet keresni; a törekvésemnek segedelmet kellene találni. Legalább biztosan tudom, hogy ezt a dolgot jól kezdtem el. Ha egy buzgó hazánkfia oly sok éven át Indiában, jóllehet sok más tudományos érdemmel, mégis a haza érdekeiben hiába kutatott, ez éppenséggel azért van, mert ő a germán nyelvek körében létezik – persze a határon túl – ahol szkíta törzsek soha nem tartózkodtak. A Magashegységtől[1] egészen Kamcsatka végéig (biztosan Észak-Amerika után is) az egyik oldalon; a Kaukázuson, Nyugat-Lengyelországon túl egészen Lappföld csúcsaiig a másikon voltak ennek a nagy népfajnak az örökös lakóhelyei – és ezek még szét vannak forgácsolódva száz nyelvváltozatra, és kis politikai törzsekre meg hordákra vannak tagolva.  Ezért kell nekünk kutatni, a tanulmányaikban többen csupán ennek szeretnének utat adni. A kaukázusiaknak, akik az európai törzsek bölcsője, most már csak két nemzete van – az oszétok és a grúzok ebből a nyelvtörzsből, a többi fennmaradó az szkíta (a tudós Sjögrén Péterváron, született finn, egy hettita nyelvtant ír, amely sokban rokon a svéd nyelvvel). Hogy a finn törzsek milyen messzire, nemcsak Dél-Oroszország felé, egészen Törökországig, hanem Dalmáciáig elterjedtek, bizonyítékul szolgáltatom ennek a művek egy másolatát, melyet Uleåborgban kaptam: Johan Simulin kapitány, egy született finn Uleåborgból – a «Continence» hajón – Jersey-ben, 1829-ben 8 férfival találkozott, akik egy francia briggen voltak utasok, és Spanyolországba utaztak, hogy a finom vászonanyagaikat eladják. Este a parton voltak és tüzet gyújtottak. Amikor Simulin mellettük elhaladva egy rövid ideig ott megmelegedett, figyelmesek lettek az ő finn beszédére, amelyet az egyik emberével folytatott; ők megértették a nyelvét, annyira közeli volt az övékéhez. Elmondták, hogy Magyarországról, a Velencei-öbölből valók. A beszélgetésük hosszú ideig tartott. Már most, az 1839. évben ugyanez a férfi Konstantinápolyból Triesztbe érkezett, és itt megint efféle emberekkel találkozott – szenet hordanak oda, ezért Carbonierinek nevezik őket – a vezetőjüket Francisco Bonallinak hívják, Fiuméban született – mondta, hogy ezek hegyi lakosok, és a Kvarner-öbölnél a szárazföld belseje felé laknak stb. stb. (Ennek a férfinak már sok dolga volt ezekkel és volt a lakóhelyükön is) stb. Egy Wacklin nevű kereskedő Uleåborgból néhány évvel ezelőtt Toulonban ilyesféle, oly rokon nyelvű emberekkel is találkozott. Uleåborg polgármesterét azelőtt ismertem, hogy még ebbe a városba érkeztem; ő mesélte nekem ezt a dolgot, és gondoltam, meg fogom látogatni Simulint, amikor Uleåborgba jövök; akkor viszont ennek el kellett utaznia azelőtt, hogy ott voltam. Ennél fogva a polgármester szívességből lemásolta nekem ezeket a szavakat, ahogyan Simulin diktálta neki. Ezeken a finneken kívül Dalmáciában, nem lehetnek-e még mások szétszórva Szerbián, Havasalföldön stb. túl? Kvázi egy láncot alkotva ezekkel Dél-Oroszországban? És nem volna-e semmi közös vonásuk a székelyekkel és a moldvai magyarokkal? Mindig oly távol kutattunk még – elhanyagoltuk a szomszédságunkat.

A történelem vezetett el engem az összehasonlító nyelvkutatáshoz, mint egyetlen segélyforráshoz az idők számára – ahol az írásbeli hagyományok véget érnek. Ezek számomra most kéz a kézben járnak.

Nem félek – otthon túl kevés értéket adnak ez utóbbinak, mivel még annyira keveset éltek ez iránt. Ennek nem csupán a történelemben van meg a célja, ez saját maga számára is megvan – és emiatt kétszeresen megbecsülik, és a haszna nekünk még ezek felől – a történelemről, éppúgy egyetlen ember műveltségéről – oly magasan áll, oly magas a hatalma a nyelv felett, és oly bőven – most saját tiszta öntudata van – ismeri és érti azt, ami a bensőjében él, ilyen ez a népnél is, a szó soha nem volt béklyó, soha nem volt a gondolat halála. Ez csupán egy sötét érzés, egy jelenség, amilyen a villám, csak a gondolat sejtelme oly hosszú, hogy nincsen rá szó. Ez ad neki életet, ez teszi őt a tulajdonunkká, számunkra valami pozitívvá. Hogy én most ennek létrehozásáért akarok élni. Tudom, hogy Ön ezt mind méltányolni fogja. A magyar nyelv biztosan megenged egy oly sokoldalú képzettséget, amilyenre kevés más nyelv képes – a rokon nyelvek ismerete útján valamelyest én is hozzá tudnék járulni.

Így már látja, az építményemet elkezdtem – most támogatást akarok kérni, mivel az építkezés nem rám hárul. Az utamon találkoztam több fiatallal és idősebbel, akik közköltségen utaztak. Hasonló támogatásra nem mertem gondolni, annál inkább, mivel nálunk még nem volt erre példa, de most az anyagiak hiánya miatt egy megkezdett munkát kellene elengednem – most mégis meg akarnám kísérelni, az Ön oltalmával, Apát úr, a magam számára ugyanezt kivívni. A szüleim kimerültek – nem merek, nem tudok többet tőlük kérni. Öntől is, Apát úr, a hála arra szólít fel, hogy többet ne kérjek. Számomra tehát nincs más kiút. Talán akadnak barátai a hazának, akik a tanulmányaim iránt érdeklődnek, abból reményeik vannak, hajlandóak lesznek közbenjárásukra a dolog iránt. Ajánljon engem a haza oltalmának, ez nem köteles a fiát, aki az életét neki szenteli, segedelem nélkül hagyni. Bizonyára otthon sok méltóbb és alkalmasabb személy van egy ilyen utazásra állami támogatással. Most mégis, amikor már megtettem a kezdést, amikor félúton kell elbuknom az ügyemet, remélem, nem hiába vetemedtem menedékre Önhöz. Még fiatal vagyok – Önnek egy férfit kellett bennem megteremtenie, akinek még egy egész élete volna arra, hogy azt az Ön érdekeinek adja. Tudom, az Ön közbenjárását, Apát úr, meg fogják hallani. Ez bizonyára tekintetbe veszi az időt, melyben Ön a segedelmét nyújtaná nekem. Másfél esztendeje lesz, hogy teljesen privát módon utazom; hogy az időmet ennek áldozom, tegye meg nekem, hogy ezt egy ideig (eme eljövendő 2 évig pl.) még folytatni tudjam, adjon nekem egy ösztöndíjat, így éltem tartózkodás nélkül ugyanezen dolognak, és ez ezen keresztül többet adott nekem, mint máskor ennek révén egy háromszoros ráfordítás. Maga a dolog méltó egy országos támogatásra; ami az erőmet illeti, vegye a tudósítást! Nézze a szándékomat a bátorításával, bizalmával megszívlelve, bizonyára ezeket a jobb fellendüléseket is meg kellene még kapni. Nincsen olyan embere a hazának eme tanulmányok iránt, aki tudja, oly hamar egy másik ismét ez iránt döntene. És Magyarországnak külföldiekre kellene várnia – a történelmét nem maga keresné. Ez a tanulmány, amit eldönthet, ez a kritika, ami régi hírekből és krónikákból összegyűjtött feltételezések és hipotézisek. Ez sokat szól a kérésem mellett. Tegye meg, Apát úr, a kritikájában kell lenni, talán nem sok ellentmondást kellene elszenvednie. Az életemnek ezen keresztül az Ön szilárd célját, ezáltal az Ön karakterét kellene megkapnia, ahogy a dolog iránt szentelve, a buzgóságomat biztosan ki kellene fejezni, hogy nem hiába fáradozott. Meg is kell ijesszen engem, ezáltal mégis semmi másért nem fogok élni, mint ennek – azonban keserű volna ama időveszteség, amibe számomra a szegénység kerülne. Ajánlom magamat a kegyeibe és a jóakaratának, és maradok nagyságos Apát úrnak a leghálásabb, legengedelmesebb kliense, Reguly Antal, … tagja.

[1] Magashegység alatt Reguly itt az Alpokat érti.