Nagyságos Asszony! A bennünk lévő eszme formálódás nélkül, egységes öntudat nélkül oly sokáig él bennünk, amíg meg nem találja az öntudatlan ösztöneinek megelégedettségét. Csak ahol az akadályok szemben állnak eme megelégedettségekkel, ébred fel az önfenntartás igényének tudata, és ebből következik a gondoskodás ösztöne. A kettő együtt jelenti a köröket, amelyekből a formálódás adódik, amely az érzésünkben az eszméről gondoskodik. Ahogy azonban az ember megérik a további kibontakozásra és az ösztönei eljutottak a teljes erőhöz, ez a formálódás is egy kifejezett, tudatos és következésképpen uralkodó álláspontot foglal el, amelyben [az ember] minden erejét maga körül a céljaira használja. Ily módon táplálkozik, és ekképpen szeret, a fenntartás kétszeres ösztönétől annak irányait és minőségét eredményezve, a fejlődésének köre elűzi, az ötleteinek formálódásai tovább léteznek, átmennek a szellemi szférákba. Így a hálás elismerésben, harmadik kapcsolatban Istenhez, annak imádásához.

A fejlődésének köre egy szellemi szférába megy tovább, és következésképpen az eszméi formálódásának is egy további környezetet nyer, ezáltal jön létre ugyanez egy kétszeres területen, az élet és a tápláló tevékenység egy alacsonyabb szférából egy magasabba megy át. Így mehet át a szeretet szellemi vagy mennyei szférákba.

Minél több formálódó ösztöne ezen eszméknek most fel van jegyezve, tehát éppúgy határozott hatalmat fognak a céljai követni, és mindent ellöknek, ami az ilyeneknek nem lenne előnyös. Minél több kell neki, mint a fiatalok egészen lezárt egyénisége, és tanácstalanabb az ösztönök iránt. Soha nem szerettem, Nagyságos Asszony, ami ezekben a földi terekben mozog, soha nem szerettem úgy, hogy én ebben felcsendültem volna, ebben a célt, a létezésem értelmének egyesülését megtaláltam volna.

Az egyetlen és biztos forma, amelyben a fejlődéshez való eszméim eljövetelét szemlélte, a tevékenységének célja oly kizárólagos és nyughatatlan volt, hogy a benne lévő más képzetek számára nem takarított meg időt.