Legnagyságosabb Asszonyom!

Engedje meg nekem, hogy Önt a gondolataim tanújává tegyem. Ma nagyon szép [nap] volt, igazi nyári levegő fújt és néhányszor elfogott engem a kimenetel gondolata. Mégis gondoltam magamban: „kimegyek, miután messzire nem mehetek, látogatásokat kell tennem, és mi vár ott engem? Az élet kicsinyes cselekvése és kicsinyes gondjai, szétszórtság és elmerülés a világ öntudatlan nyüzsgésében. Ez nem nyújt felüdülést. Egy értelem, amely annak emelkedettségében egy önmagában létező tudatos lélek fényét átviláglani engedte, ezt nem fogom megtalálni”. És a kedv hallgatott, én maradtam, és most este van. Ez most csupán az öntudatos lélek (az érzés) hangulata volt, ami csupán a más dolgok iránti saját viselkedése, de ugyanennek létezése és valósága önmagában nem válhat világossá és értékelhetővé. Ennek tehát joga volt, hogy az eszmei tartalmát ekképpen nyilvánítsa ki, miután beteljesült a tartalomtól, mellyel rokon dolgot nem remélt találni. De mit kell a szellemnek – amely éppen annak az igazságnak a felismerése, ahogy azok önmagukban feladatok és meghatározás – mondania, ha az nem akarja magát megtagadni. Magában oly sokáig nyugvó és működő, így – miután a jogosultsága az érzés természetében van – nem fogja ezt helyben hagyni, hanem magát az élvezendőt is vele fogja összekötni; ahogy azonban ez átfedi – ami a hangulatoknak nagyon sajátos szokott lenni – és a másikat tagadja, mivel ő ellenfélként áll ott, hogy az igazságtalanságot gondolatban se engedélyezze. Egy hangulatért, az érzés pillanatnyi eszmei tartalmáért kezdődnek meg tehát azok a szavak, de nem a szellem kijelentéséért, ami csak a valódi igazságot hordozhatja magában. Milyen gyakran ismétlődik meg bennünk ez az ellentmondás némelykor csak egy napon; és ha heves természetűek vagyunk, milyen gyakran teszünk rosszat magunknak, mert az érzésünktől megköveteljük, hogy másként működjön, mint ahogy az a természetét magának meghatározta. Ha nyugalommal meggondoljuk, akkor jobban járunk; különbséget teszünk, ezáltal elnézőbbé válunk magunkkal szemben, és mégis jobban célhoz érünk. Különválasztjuk azt, ami az érzésé és a szellemé, és nem a pillanattól, hanem csak az időtől követeljük meg, hogy a szellemünknek győzelmet szerezzen. És el fogjuk érni, hogy a jó érzés, ahogy tulajdonképpen mindent, ha hatalmas is, de fényben korlátozott, egyre könnyebben fog ugyanezen hatalmának engedelmeskedni.

A szellem magasabb vagy alacsonyabb természetéhez és energiájához azonban a gondolattól itt még további fejlődések is csatlakoznak. Az alacsonyabb fokon ez csupán a mindannyiszor különálló hangulat és annak befolyása lesz maga előtt, és hogy a kötelesség érzésével gondolatban se cselekedjen igazságtalanságot, küzdenek ellene. Gyakorta nehezen fog győzni. A magasabb fokon minden különálló esetben a hangulat hatalma is általában a szeme elé fog tárulni, a gondolkodása a természetünk hiányosságánál fog tartózkodni, és nem gyakran egy biztos mélabú lendületével uralkodik magán, mielőtt az még teljesítette. A magasabb fokban végül a gondolatok tartózkodásával lesz összekötve egy vágy azon csodálatos szabályok felismerése iránt, melyek nyomán ilyen hangulatoknak a szükséges természetességben bennünk keletkezniük kell. Be fogja nekem vallani, Nagyságos Asszony, hogy az ilyen törvények egészséges kutatása, ahogy azok minden embernél külön működnek, azonkívül semmi esetre sem az egyéniségének felel meg, hanem éppen megfelelően az emberek összes feladatának közepére esik, és hogy biztosan a leghelyesebben vezeti el a tudatos lélek magasságához, ahol az ő vidékeinek mindegyike, az érzés- és szellemi világa lehetőleg rendezett és támogató módon egymás mellett fennáll.