Nagyságos Asszony!

Egy nagy halottat temettünk el. Ön bizonyára olvasta. A felszabadulás pillanata mindig mély megrázkódtatásokban rejlik. A belső személyiség sokszorosan összekötött értékei lépnek előre és az igazuk és a valóságuk fényével semmisítik meg azon elképzelt külső értékek erejét, amelyek általában elfogultnak és lekötelezettnek tartanak minket. Ez különösen azon eset, ahol azok közvetlenül bennünk érintik meg az élet fonalát. A feszesen meghúzott hálók, amelyek minden egyedi teremtmény különválasztó individualizáló princípiumát magára öltik, az általános belső lényege körül az egész organizmust feloldják és a fogoly az érzéseivel futólag oda húz vissza, ahonnét származik, az általánosságának birodalmába, az emberiségébe. Ezért soha nem értjük meg jobban, mi az emberiség, amelynek részét mi képezzük belőle, mint ilyen pillanatokban. A korlátozott önszeretetünk soha nem valósul meg oly tökéletesen az emberiség azon távolságaiban, mint ezekben a pillanatokban. Következésképpen élvezzük a felszabadulás pillanatát, és ha egyáltalán a lelkünk a titokzatos erő nyomát tenné, a bilincsek a magasabbtól eltérítenek, bennünk figyelemmel kísért, úgy fogja ez elintézni, ilyen esetekben elnyerni, ami képessé tesz a jövő számára is felszabadultabb állásban helytállni. A belső szabadság iránti szeretet ezért nem engedhet meg semmiféle félelmet a belső megrázkódtatásoktól. Az alacsony csupán a magasabb miatt létezik bennünk. Ekképpen a kicsi, a csírázás feltétele, a nagyhoz. Szeretünk, csak a földi dolgokhoz bilincseljük magunkat, hogy ezektől elszakadva a bennük kifejlett csírákat további kibontakozáshoz a magasabbra átruházzuk. Ezek azon érzések, amelyek már Vörösmarty temetésén is ily módon tolongtak bennem.

Annyira bensőséges az életszférák közötti kölcsönhatás bennünk, az életszférák bizonyára egymás miatt mindig a létezőt szemlélik, ezáltal a másik félnek léteznek. A keletkezés szférája, minden érzet egy érzékelés, egy haszon és ajándék az ismeretünkben, a szellemünkben; minden gondolat és minden felismerés, megelégedés a kedvnek, mivel tudja, miért élt és érzett.

Minél többet szenvedünk, és a kedvünk minél többet cipel, annál inkább ösztökél a szellem az utóbbihoz, hogy nagyobbá és erősebbé váljon, a történést közölje, a fejlődés lélektani fokát felfogja, a helyzetünket bölcsebben megmagyarázza, az eseményeket és azok értelmét a kedvünkbe áthatóbban bevésse. Azután nyertünk, ezáltal már elkerültük a terhet; a házunk többé már nincs a lapályban, a valódi élet alsó rétegében; a nyomás egy alacsonyabb szférájából, a magasabba, felszabadultabba, tisztán felismerve és látva, mi egy magasabban, nagyobbat nyújtottunk, és magunkkal eljutottunk, egy magasabba költöztettük.

A szükség külsőleg az embert feltalálóvá és művésszé tette, és megtanította megvédeni magát a bajjal szemben, megparancsolta a haladásokat, a szükség belülről hajtja őt a szabadsághoz és a nagysághoz.