Legnagyságosabb Asszonyom!

A 28-án kelt becses levelére, amely ma reggel érkezett meg a kezembe, tényekkel és ezek kötelező őszinteségével válaszolok, amely a meghatottságunk komolyságát mindig kíséri, úgy nem is választhatják szét. Ez év május 28-a óta, amikor Ön elhagyni készült a városunkat, és meg kellett fosztanom magam egy végtelen értékes jelenségtől, a lelkem egész melegsége egyesült az Ön képe és emlékezete körül. Amilyen mértékben azt, ami egy, és ami feltétlenül a belső tudatom legértékesebb kincse volt, lezárni magamnak, még ha vissza is tart, azonban itt-ott utalva mégis ki mertem fejezni a leveleimben, hogy ugyanebben talán még magamra hagyatkozhatok, ha a szelíd tekintet is, amely az Ön természetének nemes tulajdonságát kirótta rám, ennek mindig csak egy kis részét engedte nekem feltárni, az a lelkemet teljes mértékben megtöltötte. Az utolsó fent említett levelében Ön az anyám helyzetébe ültette magát.[1]

Amikor a minap az Ön drága képét a szobámban a falra helyeztem, igazán éreztem csupán, hogy azután egy második hiányzik a kiegészítéshez. Ez von Baer úr képe volt, az én időmben egy tekintélyes, legelmésebb férfiúé Péterváron, akire itt gondoltam, atyai melegséggel és részvéttel a gondomat viselte, és eme férfi rokon lelke az, ami az enyém fejlődésére az oly sok éves tanulmányaim alatt mostanáig egyedül meghatározó befolyást gyakorolt. Amikor ez év tavaszán az egészségem jelentős felemelkedése révén, az érzésem felszabadulása a szellem sötétségétől – ami ugyanennek a kényszeres túlerőltetései által még a fiatalkori fejlődés idején szükségszerűen be kellett következzen – megvalósult, ott volt az Ön képe, Nagyságos Asszony, amely az új feléledő képességbe az Ön jóindulatának varázsa és érzéseinek finomsága révén beleszövődött, és azóta mint annak támpontja, ugyanennek kibontakozása meghatározóan közrejátszott. Ahogy Baer valóságos atyai részvéttel éveken keresztül őrködött a sorsom felett, és az én sugárzó szellemem közvetlenül mindig az övére támaszkodott, úgy ez az érzelmi oldalam iránt nekem, amelyhez a szívem, mint Önnek előkészítem, melynek nemessége révén meg lesznek tartva, már hozzászoktam.

Mivel Ön a fent említett levelében az anyám helyzetébe ültette magát, és egy ilyennek minden részvétével közreműködik benne, ahogy eme legnemesebb és legmeghatóbb akarással, egy szív lendületével másképpen találkozhatnék, amikor a belső érzéssel és gondolatokkal, minden saját változata volt, amelyet a szívem magába zárt. Azóta van szerencsém ezt megismerni, érezni és a szerencsésekben ugyan a mi példaképünk fekszik, a nagyobb biztonság, egy boldog fejlődés megnyugvása, és ha folyvást a nemes természetének nemes kiugrásában a lelkem kétes hangulatáról fel fogok épülni, a kibontakozás nyugalmával a természetünk eme legnemesebb részét várom magamban.

Ha a művelődésünk szerencsés sikere nemesebb példakép választásától függ, döntő befolyást fognak venni az enyémre, az Ön képe folyvást a szívem felett fog sugározni, és a csekély erőim állandóan törekednek, hogy az érzései nemességét elérjék és ezáltal megőrizzék.

[1] A dőlt betűvel kiemelt szövegrészt Reguly az eredeti kéziratban függőleges vonalakkal áthúzta (valószínűleg törlés gyanánt).