Pest, 1857. április 8-án

Legnagyságosabb Asszonyom!

Engedje meg nekem, hogy Önt a gondolataim tanújává tegyem. Ma egy szép nap volt, igazi nyári levegő, és néhányszor elfogott engem a kimenetel gondolata. Mégis gondoltam magamban: „messzire nem tudok menni, tehát látogatásokat kell tennem, és mi vár ott engem? Az élet kicsinyes gondjai, szétszórtság és elmerülés a világ öntudatlan cselekvésében. Semmilyen értelmet, amelyből annak emelkedettségében egy önmagában létező összeszedett lélek fénye átviláglana, nem fogok találni”. És az ösztönzés hallgatott, én maradtam és most éjszaka van. Ez most azon érzés hangulata volt, amelynek a más dolgok iránti saját viselkedése, de nem emennek létezése és valósága önmagában, ami a szellem feladata, szándékossá és értékelhetővé válhat. Következésképpen teljes joga volt neki, hogy a pillanat számára benne rejlő eszmei tartalmat a szellem tudomására hozza. Mit kell azonban ennek ehhez szólnia? Belátta, hogy az érzés jelenlegi álláspontjából ez bizonyára igaz. Megvan nála a kinyilvánítás mint tény, amely a neki sürgető érzés jelenlegi állapotát mint egy ilyen elfogadottat, anélkül, hogy kísértésbe ejtse, ezt egy külső igazság számára is, a dolog igazsága számára önmagát elfogadja, és hagyja a dolgot saját magán alapulni. Ez tehát nem kerül ellentmondásba az érzés és a szellem között: azonban milyen gyakran van ez az eset az életünkben, milyen gyakran némelykor még egy napon, ha nem az önmagában megnyugtató, hanem az átfogó és másokat tagadó kedélyállapotok mozgatnak minket. És ahol a hasonló indulatra vezető szellem az ettől való feledékenységében elragadott érzéssel igényli, „nem úgy kellene viselkednie, ahogy viselkedik” ami oly sokat jelent, az érzés nem a megfelelő belső körülményeinek – melyeknek ez a szükséges természetességgel következményt kell adjon – köteles cselekedni, hanem másoknak. Ahol mégis ez nem személyesen az érzésen – mint öntudatlanon – keresztül, hanem csupán személyesen a szellem behatásán – mint tudatoson – keresztül következhet be egyedül. Ebben a szemléletben, azt hiszem, nagyon sok jó rejlik: a kímélet ezzel szemben öntudatlan.  De mégis a lélek minden nemesebb értékét magába záró érzés, és a szigorúság a tudatossal szemben, de mégis a magát túl gyakran elfeledő szellem. Ha eme szemléletnek az igazságát mélyebben magunkba véssük, és képesek vagyunk eme ellentétes viszony tudatosságát mindig világosan a lelkünkben jelenleg megtartani, ezáltal az önuralom műve számunkra biztosan sokkal könnyebbé fog válni.

Ez azonban csatlakozik az alsóbb és felsőbb természet eme szemléletéhez és a szellem energiájához, a gondolattól való még távolabbi fejlődéseknek is megfelelően. Az alacsonyabb fokon ennek mindannyiszor csak a külön hangulata lesz maga előtt, és a kötelezettség érzésével bennünk, személyesen a gondolatban ne szenvedjen el igazságtalanságot, ellenszegülnek. Gyakran nehezen fog győzni. A magasabb fokon minden különálló esetben a kedélyállapot hatalma is általában a szeme elé fog kerülni, a gondolkodása a természetünk tökéletlenségeinél fog időzni, és nem gyakran egy biztos mélabú lendületével, az emez feletti uralomhoz könnyedséggel fog odalendíteni.

Még ha ezek csak fantáziák is voltak, Nagyságos Asszony, aminek bizonyára az elmaradása lehetségesebb lehet, mint a végrehajtása, tudniillik, hogy beszéltem Önnek egy természeti életről, amelyet egyszer az Altaj hegyeiben, vagy a Barátság-szigetek egyikén folytatni fogok – egy önmagában elmerült lét azon vidékeken keresztül, vajon eredeti élet-e – így képzeltem el a magában való élet ama magasságát, a lélek magában való élvezetét, amelyhez a korábbi utazásaim és a későbbi sorsom is már némi ösztönzést nyújtott nekem. Egyedül az Isten tudja, hogyan kell mindennek a jövőjét formálnia, de ha az életem ily módon megy tovább.