Pest, 1857. március 19-én

Legnagyságosabb Asszonyom!

Néhány nappal ezelőtt a kép, amelynek átküldésére Ön legkegyesebben felkért, és amelyet ősszel hiába kerestem, megérkezett a kezeim közé. Ez holnap elmegy a postával, és azt hiszem, bizakodhatok, hogy nem kevésbé kegyesebben, mint annyi hónappal ezelőtt, fogja majd ezt fogadni. Milyen szívesen szeretném neki minden meleg hála kifejezését, amelyet Ön iránt, Nagyságos Asszony, a szívemben hordozok, előadni, és előttük elmondatni, miként elevenedik meg bennem az a sok óra, ahol a belső erő minden valóságával és nyíltságával, az élet legkomolyabb oldalait megvitattuk, és ahol a beszélgetés növekvő komolyságával mindig egyforma mértékben tartottuk a lélek elégedettségét és vidámságát.

Mennyire érződik számomra, hogy az efféle eszmecserék oly ritkán adatnak meg; hogy csak oly ritkán vehetünk belőlük táplálékot és erősítőt! Sajnos ez még inkább végzet, hogy még egyre többször és gyakrabban szorulok rá az emberekre, mint amennyire ők a valóságban vannak és tapasztalhatók. Sötétedik bennem és nyomasztó, amikor az élet hiú fénye körüllebeg engem, és ennek középéből semmilyen rokon hasonló sugár sem üdíti fel a fáradó lelkemet.

Miután a tanulmányaim részben félbeszakadtak, részben csak fél gőzzel folytak, most szándékomban áll, hogy ismét komolyabban ezeknek szenteljem magam. Úgy tervezem, hogy néhány hétre megint befejezem, amennyiben ez csak lehetséges, mivel hát az egészségemnek is megvan a maga szavazata! Talán ez menni fog, miután ez utóbbi legnagyobb ellensége hát a hideg, a kinti levegő, amelyben ha izgatottabban és testileg erősebben, úgy mégis kedély és szellem szerint soha ilyen jól nem gyarapodok, és ettől annál inkább óvottabban fogok maradni. Azt gondolom, Nagyságos Asszony, az ember a sorsát követi. A külső növekedést követi, a lelki és spirituális világunk növekedését, és ha eközben külsőleg is ingadozunk, csupán bátran létezve, a célpontnál fogunk már pihenni és ismét megerősödni. A létezés bátorsága legalábbis nem megy el mellettem.