Szentpétervár, 1843. május 5.

Mélyen tisztelt, legdrágább Professzor Úr[1]!

Talán hallotta, hogy az Akadémia jóváhagyott számomra egy összeget az utazáshoz Szibériába, és hogy az elképzelések a császári házhoz is el lettek küldve, hogy ehhez támogatást szerezzenek nekem. Ezáltal most végre talán megtörténhet, ami nekem a legkívánatosabb a világon, hogy hamarosan megkezdem az utazásomat Szibériába. Enélkül egy lépést sem tudtam tenni előre a vizsgálatomban, és ezen utazás nélkül évek múltán sem tudtam volna semmit nyújtani, amely engem a végső célomhoz közelebb hozott volna. Eme utazás reményével ezért számomra egy új nap kel fel, és elhiheti nekem, Tisztelt Lelkész Úr, hogy kevés hír töltött még el olyan örömmel, mint ez. Szeretnék azonban nemsokára teljes bizonyosságot nyerni!

Amíg most otthon az úti eszközök beszerzéséről gondoskodnak a számomra, kötelességem itt eközben a saját viszonyaimat úgy elrendeznem, hogy ezek, abban az esetben, ha minden szükséges dolog megadatik, hosszabban ne tartsanak fel engem. Ezen okból fordulok Önhöz, Legkegyelmesebb Lelkész Úr. A szűkös támogatás következtében, melyet otthonról kaptam, jó néhány adósságot kellett csinálnom a hosszú tartózkodásom alatt ebben a drága városban. Azt az összeget, amelyet a magasabb kegyesség révén jóváhagynak nekem, nem tudom felhasználni ezek törlesztésére, és mégis ezek megfizetése nélkül nem tudok innét elutazni. Az én Zirzen nagybátyám kivételével, akinek szintén írtam, senkim sincsen, akitől – az abbéli félelem nélkül, hogy kellemetlenséget okozok neki, és a terhére vagyok – segítséget tudnék kérni. Bocsásson meg nekem azért, ha Önt, Professzor Úr – aki két évvel ezelőtt számomra egy oly fontos lépést tett, és a belém vetett bizalma révén olyannyira boldoggá tett engem – megkérem, szíveskedjen a befolyását használni, hogy a győri püspöknél és káptalannál, éppúgy az Önök rendjének apátjánál is segítséget eszközöljön ki a számomra, hogy megszabadulhassak az adósságaimtól. Biztosan nagyon sajnálatos, hogy Önhöz, Tisztelt Professzor Úr, egy ilyen kérést kell intéznem, azonban más kiutat nem tudtam találni, hogy orvosoljam a helyzetemet. Az ebből a lépésből származó szégyen sem tud visszatartani engem, mivel ez egy közös, egy nemzeti cél, amiért én dolgozom és ezt a szükséget el kell szenvednem. Az adósságaim összege éppenséggel nem olyan nagy, és ezt megírtam a szüleimnek, és ott a nagybátyám biztosan segíteni is fog nekem, így egyáltalán nem nagyon sokra volna szükségem, hogy ezektől egészen megszabaduljak.

A nagy köszönetet, amellyel Önnek, Legdrágább Lelkész Úr, két éve adós vagyok, engedje meg, hogy csak az első teljesített munkámmal mondjam el, egyúttal a legkomolyabb fáradozásom bizonyítékát – az Ön bizalmára méltónak mutatkozván – megerősítésül mellékelhessem Önnek.

A tanulmányaimban egyelőre a vogulokra gondolom korlátozni magamat, és ezért az utamon egészen az Urálig sehol nem fogok időzni, hacsak néhány hetet Moszkvában és Kazanyban ki nem veszek. Mivel fontos számomra, hogy egy jó munka révén minél hamarabb tudományos érdemre tegyek szert, hogy egy ilyen igazolt névvel – amely már nem csupán felébresztett reményekre támaszkodik – azután könnyebben szerezzek támogatást a további munkáimhoz. Ezt a munkát a vogulokról szóló tanulmányaim révén remélem teljesíteni. Abban az esetben, ha július végén el tudok innét utazni, úgy talán a jövő év áprilisában már újra itt vagyok Péterváron, hogy az eredményeimet itt kidolgozzam; és aztán a nyáron talán hazautazok, hogy a munkámat magam nyújtsam át az Akadémiának. És aztán télre ismét visszatérhetek Szibériába azért, amit a kérdésem teljes eldöntéséhez még szükséges pótolni.

Abban az esetben, ha Ön egy levéllel akarna engem megörvendeztetni, úgy kérem, azt címezze Pöschl Jakab úrhoz a magyar udvari kancellárián.

Magamat minden volt tanáromnak és jótevőmnek, ahogyan Arkauernak[2] is, egészen különösen ajánlva, maradok Önnek, Tisztelt Professzor úr, a legkiválóbb tisztelettel és hálával. Az Ön leghívebb diákja

Reguly Antal

«Meg engedjen kegyes Tisztelendö Ur hogy é nyelven írok, mellyen  soha szollani még nem hallott. Ne gondolja azért hogy annyira elnémetesettem hogy egy magyar levelet írni nem volnék  képes. Az oka csak folyvásti megeröltetett tanulmányaim mellyek annyira elfoglalják fejemet hogy minden más munkára  képtelen vagyok. Egy magyar levélhez legalább több keszülö  nap volna szükséges hogy valomat egészen magyarra álthangoljam.»[3]

[1] A levél címzettje nagy valószínűséggel Maar Bonifác János (1788–1855) bencés szerzetes, történetíró, a Győri Királyi Akadémia tanára.

[2] A szóban forgó személy valószínűleg a pápai illetőségű Arkauer József tisztviselő.

[3] Az eredeti német nyelvű levélben ez a szövegrész magyarul van. Ez modern átiratban a következő: «Engedje meg, kegyes Tisztelendő úr, hogy e nyelven írjak, melyen soha szólni még nem hallott. Ne gondolja azért, hogy annyira elnémetesedtem, hogy egy magyar levelet írni nem volnék képes. Az oka csak folyvást megerőltetett tanulmányaim, melyek annyira elfoglalják fejemet, hogy minden más munkára képtelen vagyok. Egy magyar levélhez legalább több készülő nap volna szükséges, hogy valómat egészen magyarra áthangoljam.»