Kedves Barátom! Fogadjátok köszönetemet ezért a barátságos emlékezésért, amelyet noha egy hosszabb idővel ezelőtt von Schiefner asszony Balogh asszonyhoz írt levelén keresztül kaptam üdvözletként tőletek, és újabban megint egy Bártfay asszonyhoz szóló levél révén. Fogadjátok köszönetemet ezért az emlékezésért, egy nemes gondolkodásmód eme bizonyítékáért, már nem egyszer gondoltam, régen rányomtátok a hálátlanság pecsétjét az emlékezetemre. A hallgatásom egy elkerülhetetlen következménye volt a szenvedő állapotomnak, amelyből csupán az idei nyár közepétől kezdem magam kipihenni. Az állapotom, már egy hosszabb ideje, Balogh asszonynak; köszönet nektek, hogy a részemről való oly hosszú hallgatás után, mégis egy üdvözletre méltónak tartotok; köszönet von Schleicher asszonynak, aki a barátságos közbenjárást tette, és nekem ezeket a szívemnek jóleső üdvözleteket eljuttatta.

Amikor a múltkor Balogh úrnál láttam és olvastam a levelét, azonnal visszatértem a lakásomba azzal a szándékkal, hogy írjak neked néhány sort; de! – még mindig beteg vagyok, a szellemem még mindig gyenge! A gondolataimon és – nevezetesen a bizonyos emlékeimnél – engem lenyűgöző érzéseimen még csak nem is voltam képes úrrá lenni addig, amíg ezeknek a szellem ruháját nem öltöttem volna fel. Az emlékezéskor mondtam ezt! Mit kell ezen tagadnom, Barátom! Bizonyos levelek benyomásai, melyeket Berjozovban oly váratlanul kaptam és csapásként érintették a lelkemet, még mindig benne élnek, és az idő hosszúsága még mindig nem tudta benne eltörölni. Ezért hallgattam, ezért kellett a feledést keresnem, mivel a rátok és Oroszországra való emlékezés oly kedves és drága a lelkemnek, és az érzésemnek oly fájóan maradt meg. Igen! Néha ilyen ellentmondásokba kerülünk. Teljes meggyőződéssel mondhatom, hogy a Ti, Barátaim, akik a meleg részvétetekkel megajándékoztatok engem, nem találhattok hálásabb és elismerőbb szívet a jótéteményetek iránt, mint ami bennem él, és mégis ugyanezen szívnek egy másik érzése azt nyújtja nekem, hogy kerüljelek és felejtselek el titeket, mivel Ti mindig ama helyre és ugyanarra az időre emlékeztettek engem, amely az életerőmet megtörni látta. (Barátom: én nyitott vagyok, a gondolataim meztelenek. A hallgatásom mellékes oka talán az is volt, hogy nem akartam annyira írni Neked, mert gyengeségeket mutatok, amelyeket felfedni nem éppen kellemes. Mivel azonban olyannyira még nem gyógyultam fel, hogy ezeket száműzni tudjam, ezért úgy mutatom ezeket neked, ahogyan bennem élnek, mert a kényszer meghaladja az erőimet.)

Mégsem fogsz engem félreérteni. Nem a személyedre vagy a cselekedeteidre való emlékezés fájdalmas nekem csak…