Drága, jó Szüleim!

Itt az első levelemnek egy másolatát küldöm, mivel inkább leírom még egyszer, mint 2 forintérmét fizessek érte a postán. Szereztem ugyanis papírt (még ha ez elég durva is, viszont finomabb nem volt) litografált látképpel a városról és Drottningholmról, és így a képek mellett szükségem volt 2 fél ívre, amelyek erős súlyt adtak a levélnek.

Alig van egy órám a posta zárásáig, ezért csak azt írom, amit az előbb írtam, és ami nem érthető, majd otthon megmagyarázom.

Stockholm, 1839. október 9.

Biztosan megkapták a levelemet Hamburgból, és ennél fogva voltak olyan kegyesek, hogy támogatást küldjenek nekem Stockholmba. 6-ika óta vagyok itt, ahová sajnos még nem jött meg a pénz, és nagy sóvárgással várom tehát a híreiket.

Amikor megérkeztem, egészen híján voltam a pénznek, és hogy Bohnstedtnél az avizó még nem érkezett meg, azt egész biztosan tudtam is; ezért formaságból elmentem Bohnstedthez tudakozódni, utána az ausztriai követhez, Ugarte grófhoz kölcsönt igényelni. Ezt megkaptam, jóllehet itt nincsen semmilyen államkassza az utazó részére, és most ebből a kvázi állami kölcsönből élek itt egész kellemesen, előkelően, majdhogynem kalandosan, tekintélyes ismeretségek révén, melyekbe akaratom ellenére belekerültem. Ugyanis Hamilton gróf, akivel Koppenhágában alkalomszerűen megismerkedtem (az anyjával és a nővérével ugyanabban a szállodában volt), adott nekem egy Fock báróhoz szóló ajánlólevelet – és másokkal, mint Stiernstedt báróval (ő tegnap meg is látogatott engem), von Platen báróval stb. a gőzhajón kötöttem ismeretséget. Hogy most már tekintélyt is adjak magamnak, mindenütt mint «Herr v.» kell írnom magam, és itt egy magyar nemesember ebben a szegény országban óriási gyanút kelt a vagyona miatt – ceremóniákat rendeznek velem, hogy alig tudom visszatartani a nevetést. Valójában úgy élek, mint egy régóta ismert városban, a legjobb barátok között, amelyet az előbbiek is absztrahálnak, az emberek jóindulata és barátsága Svédországban, ahogy Dániában, sokkal nagyobb, mint a miénk – híres vendégszeretet.

Ahogyan Önöket, drága Szüleim, az előző levelemben tájékoztattam, 20-án Hamburgból Kielbe utaztam, ez volt idáig az utolsó vidéki utam, és egyik a legkellemesebbek közül, amelyet mostanáig tettem. Az egész Holstein csupa báj, mint egy kert, és a lakosok tisztasága egészen feltűnő. Az oda tartó delizsánszon egy olyan útitársat is találtam, amilyennek Hamburgban híján voltam – nevezetesen egy franciát, egy éppen most végzett jogászt, mint amilyen én vagyok; az anyanyelvén kívül más nyelvet nem tudott, ezért egészen a Koppenhágából való elutazásomig együtt voltunk; ahol ismét egy úrra, Korovickijra leltem (lengyel, korábbi jogászprofesszor Wilnában, most nyugdíjas), aki Londonból Stockholmon át Pétervárra utazik – és így most újra kettesben vagyunk.

A tartózkodásom Koppenhágában rövid volt, viszont kellemes, mint ez Stockholmban. Hosszú, folyamatos szórakozás volt, ajánlólevél nélkül érkeztem, azonban előadtam magamat és a legfigyelmesebb emberekkel ismerkedtem meg.

A város fizikai mivolta igazi északi típus és mindenütt az éghajlatának lelkületét tükrözi. Az ember fagyosnak érzi, és nekem is egészen hűvösnek tetszett, amikor első alkalommal jártam a rideg, sekély utcákon keresztül. A létesítményei alapján biztosan olyanná vált volna, mint amilyenné Pest fog válni 50 éven belül. Amikor az angolok bombázása után a város egész északi és legszebb része hamuba veszett, egy díszítési terv szerint akarták felépíteni, de a kivitelezésben hiányzott az ízlés, és ezért egyenes, széles utcáik vannak, viszont a legegyszerűbb, majdhogynem cinikus építészeti stílusban, hogy az ember a nagy sivárság miatt csaknem szorongani kezd, míg meg nem szokja (vasárnap volt, amikor megérkeztem), és a szép műalkotásokat és látnivalókat, amelyeket magában rejt, meg nem ismeri – minekután az ember aztán a szerénységükben annál több kedvességre lel.

Az ide történő utazásom nagyon ünnepélyes volt: a király veje, Glücksburg hercege ugyanezen a «VI. Frigyes» gőzhajón volt, és ily módon, amikor 21-én este Kielből útnak indultunk, kétórás kari koncertben volt részünk tűzijátékkal, az egyik kísérő gőzhajóról (ez volt az első igazi tengeri utazásom; el tudtam volna képzelni a magam számára is egy ilyen kitüntetést). És amikor másnap Koppenhága előtt a horgonyzóhelytől egészen a kikötőig ágyúdörgések közepette befutottunk, egy királyi kikötői hajón maga az idős após érkezett a fedélzetre, és a körülálló néptömeg sokszoros hurrákiáltása között fogadta vejét a lányával. Szép volt ezt a tengeri ünnepséget látni a szárazföld egy oly állhatatos fiának, mint amilyenek tulajdonképpen mi, magyarok vagyunk.

Azonban annál rosszabb volt a második tengeri utazásom Helsingörből Gothenburgba, ahol a Kattegat amúgy is a Balti-tenger legnyugtalanabb része. Valóban szörnyű szimpátia van az ember és a tenger között, és ha persze a rettenetes tömeget a legjobban fel akarják duzzasztani, az még inkább gyarapodásra kényszeríti azt. Egész éjszaka beteg voltam, és a tengerszoroson való átkelésért megfizettem a szerencsétlen vámomat is, mialatt a svéd tengerpart sérjeit (szirteket) elértük, és így a nagy tenger ringatózása megszűnt.

Azelőtt sok nehézséget okozott a Svédországba utazóknak, hogy minden útlevelet előbb Stockholmba kellett elküldeni, és az utazó csak a kapott engedélyt követően folytathatta az útját. Bernadotte félt a Gusztáv Adolffal kapcsolatos intrikák miatt, azonban annak halála óta ez abbamaradt, és hamar elintéztük a dolgunkat.

A legszebb és legkellemesebb út, amelyet Dél-Svédországban lehet tenni, az a Göta-csatornán Gothenburgtól Stockholmig. Ezt megtettem, és több helyütt csodaszépnek találtam, de a 7 napos időtartam egy kicsit sok. Ennek oka bizonyára nem a távolság (84 m), hanem a hosszú időzés a zsilipeknél, amelyeken 72-szer kelnek át, és amelyek segítségével 308 lábnyi magasságot emelkednek, és ugyanennyit ereszkednek le, mielőtt a Balti-tengerhez és ezáltal a Mälaren tóhoz érnek, melynek partjánál fekszik Stockholm. Azonban ezt kényelmesen, napi 3-4 vagy 5 órás gyalogtúrával is meg lehet tenni.

Itt ezek a litográfiák (azonban a kép hiányzik) mutatják Önöknek az első pillanatképet a városról, amelyben részem volt; a középső rész a tulajdonképpeni város (Stadennek nevezik), a megnövekedett rész a Södermalm (déli külváros) stb. Ahogy azt innét látják, a város fekvése pompás, a csodálatos Mälaren tó partján (ez 1300 szigetet képez), és romaneszk stílusában nagyon sok hasonlóságot mutat Prágával. Viszont ezen túl itt igen kevés látnivaló szolgál örömömre, néhány szobor kivételével, amit Pesten is oly sokat látnak, ha nem többet még a múzeumainkban. De különben a belvárosban sok élet van, és szép kereskedelem. Több mint 22 gőzhajó van, melyek közül naponta több indul el és érkezik meg. Egy ilyennel utazom reggel 8 órakor Uppsalába, ahol a kollégiumok, ahogyan nálunk, már elkezdődtek. Geijer professzort is meg fogom látogatni.

Még valamit Koppenhágáról: találtam itt egy özvegyet a szép lányával és fiával egy műkereskedőtől; egy szép nagy házat birtokol és annak bevételéből él és Regulynak hívják. A gyerekek nagyapja Luccából érkezett, melynek vidékén még több Regulynak kell léteznie. Már meg akartak engem látogatni, mivel a külföldi lapban olvastak rólam, de ennek elébe vágtam.  Ki tudja, hogy Péterváron nem találok-e egy gazdag bankárt, akit szintén Regulynak hívnak, és örömében az útiköltségeimet avizó nélkül kifizeti. Ah, már a gondolat is nagyszerű, ha még valóra is válna, kedvem volna ezt megtapasztalni.

Jóságos Szüleim! Kívánok Önöknek egy igazán jó éjszakát. Talán megérzik ezeket a hangokat is, habár eme betűket Önök sokára, az átaludt éjszakát követően fogják olvasni. Egy igazán jó alvást remélek a magam számára is.

Julit és Bertát is sokszor csókolom. Egy csók Stockholmból, nem Mariazellből, ahogyan azt az ifjú éveimben oly gyakran fogadtam.

Tóni

Stockholm, 1839. október 13.

Legkedvesebb Szüleim! Itt mutatok Önöknek megint egy másik képet (nevetséges, hogy ez hiányzik – a második lap volt). Ez a Drottningholmer Slott (Drottning – a királyné szigete, kis sziget és Slott, kastély), III. Gusztáv építette, és Oszkár koronahercegnek és feleségének, a leuchtenbergi herceg lányának nyári lakóhelye. Október 9-én voltam ott, ugyanazon a napon, amikor mindenki visszaköltözött a városba, és elhagyatottságában nagyon kellemesnek, szépnek találtam, a Mälaren tó egyik szigetén, egy parkkal elhelyezkedve. Különös benyomás volt, amikor az üres, fákkal szegélyezett utakon fel-alá járkáltam, és egy fakó, sárga hársfalevél a kalapomra esett. Első pillanatban azt gondoltam, hogy ez bizonyára valamilyen nagy dologra való ösztönzés, mint Newton almája. Azonban az elhalt levél semmit nem mondott, és a továbbiakban egyebet sem tudhattam meg, minthogy sokkal szebb dolog ősszel utazni, mint nyáron.

A nevezetes Gusztáv féle álarcos-öltözéket[1] ma láttam a ruháskamrában, minden ott van, még az álarc is, és egy külön kofferban őrzik, valami fekete dominó, és az alsóruházat (nadrág és a rövid spencer kabát) kötött selyemanyagból, fakó zöld színnel és fekete pettyekkel. A lövés hátulról érte őt a dereka táján, ahol a nadrág a mellényt határolta. Azután még nyolc napot élt, és hiába operálták meg. A tőle származó hagyaték az Uppsalai Egyetemre került, ott láttam – ez két nagy láda, melyeket csak a halála után 50 évvel lesz szabad kinyitni, tehát 1842-ben; nagyon kíváncsiak rá. A nevezetes Anckarström család még tovább él, de megváltoztatott névvel, Löwenströmként.

Azt kívántam, bárcsak láthatnának Önök engemet, drága Szüleim, hogy az Uppsalából való visszatérésem óta miként vagyok avanzsálva. Korábban volt egy nagyon takaros szobám az első emeleten, de amikor elutaztam, a dolgaimat Korovickij lakásába vitettem, és felmondtam a szobámat. Amikor most visszatértem, az egész szálloda tele van utazókkal (ahogyan a listát láttam), és egészen a 4. emeletre kellett költöznöm, egy terembe, ahol az egész családunk igazán kényelmesen elhelyezkedhetne. Úgy tűnik, rossz előjel van a számomra, pl. holnap nem kapom meg az avizót, és én kedden, 15-én szeretnék a finnországi Abóba elutazni. Holnap értesülni fogok róla.

Feltűnő a szép időjárás, amiben itt részünk van. Szívesen társalognék itt magyarul, el tudnám képzelni, hogy magyar ég alatt is vagyok, amely – mivel elég könnyedén vagyok öltözve – a szerencsémül szolgál. Tudok várni ezért Pétervárig vagy Hamburgig, mivel a kabátgallérom (melyhez hasonlót itt is igen gyakran viselnek) kitűnő szolgálatot tesz nekem.

Nevetséges a dolog itt Svédországban az idegen nyelvekkel. Mindenki beszél németül és angolul, franciául is, de nagyon rosszul, alig néhány szót. Ennek oka a svéd nyelv nagy hasonlósága a némettel és az angollal, melynek révén egy-két hónapon belül elkezdenek érteni valamit, de a továbbiakban már nem törődnek vele – itt mindenki igen szélsőségesen svéd. Ezt azonban olyannyira szélsőségektől mentesen írom, hogy Önöknek is fel fog tűnni. De én úgy írok, ahogyan az nekem a legszaporábban és talán a legkönnyebben megy, most itt mindig németek között vagyok, így németül; ha franciák közé érkezem, franciául stb.

Ma este találkoztam még egy földivel – egy besztercei születésű székellyel, név szerint Kirik. Már 18 éve van távol, és az utazók tolmácsa, mivel kiváltképpen a keleti nyelveket nagyon jól beszéli, és mert Ázsia nagy részét és Afrika felső vidékét beutazta. Most Kazanyból jön Borogyinón, Moszkván és Péterváron keresztül, és Londonba utazik két angollal meg egy amerikaival, akikkel most szerződésben áll.

Október 15.

Ah, legkedvesebb Szüleim! A dicsőségemnek vége van. Az avizó még nem érkezett meg, és a napom (pénz) lenyugodott, mélységes éjszakában leledzem.

Korovickij professzortól vettem egy kevés kölcsönt, de ez csupán könnyű északi fény, a kép ismét tovatűnik. A keddi elseje hozhatna nekem, és talán hoz is még egy vidám hajnalpírt. Többet ma már nem akarok írni.

Október 16.

Tegnap túl szomorúan írtam Önöknek, mivel láttam a gőzhajót elmenni, és nem tarthattam vele. Ma merészebb vagyok, és nem is óhajtom magamat többé gyötörni. Nevetséges, hogy egy jelentéktelen esemény néha milyen befolyással bír az emberre. Két napon keresztül ültem a szobámban, ahol semmi dolgom nem volt, csupán azért, hogy esetlenségemben ne találkozzak valamely ismerőssel az utcán. A vendéglős uram talán azt hitte, hogy a szobája oly nagyon tetszik nekem, és ezért váltam annyira háziassá, de semmit sem akartam vele érzékeltetni, hanem vidám hangulatban kívántam várni. Ez még kellemes is számomra, mivel legalább ezt is megtapasztalom, és ha ez éppenséggel tovább tartana, úgy ezalatt végső elkeseredésemben a svéd nyelvet tanulom, és aztán amikor majd hazatérek, eredményezem Sajnovics igazolását, hogy a magyarok a finnektől származnak. A bátorság valójában nem több, mint egy hőmérő, amely megmutatja, hány fokos mértékű a zsebben lévő pénz. Tegnap ez nálam fagypont alatt volt, és olybá tűntem magam számára, mint egy svédországi légy október 15-én. A szegény állat már alig tudta magát vonszolni, és kihatott rám, úgy tekintettem saját magamra, mint a légyre. De ma pénzt kaptam és a hőmérsékletem minden egyes perccel emelkedik, míg most ismét a déli éghajlatomat hordozom a homlokomon, mint korábban. Őrültség volt már válaszra várni, mikor csak a múlt hónap 19-én küldtem el a levelet.

Hogy felvidítsam magamat, tegnap este színházban voltam, «A Vesztaszűz»-et[2] adták, és hallottam egy 63 éves férfit prímatenorként énekelni (Licinius[3]), ilyesfélét nálunk nem hallanak, és ezért nem is bánom, hogy ott voltam; de az első felvonással mégis elegem lett belőle és hazamentem. Koppenhágáról ilyesmit már nem lehetne mondani, mert amilyen színjátszással bír, afféle nem akad olyan sok. A «Fehérnép»-et[4] dán nyelven szavalva hallani, az csupa zene, igazi dallam, így a balettjük is nagyon jó, ugyanez sajnos itt nem mondható el.

Még valami: ha Önök igazán jól és célirányosan óhajtanak fürödni, jóságos Szüleim, jöjjenek el Stockholmba. Nagyon örülnék annak, ha meg szeretnének engem látogatni. Még hajlékot is tudnék Önöknek adni magamnál, ahogyan azt már korábban mondtam; biztos sehol jobban nem fürödnek.

Október 18.

A levelem befejezését elhalasztottam, mert az előző napokban nem volt annyi pénzem, hogy a postát a határig megfizessem, és tegnap ismét vártam, hogy nem tudnám-e megírni otthonra még az átvett avizó hírét is. Most azonban be akarom fejezni, és kíváncsi vagyok, mikor ér haza ez a levél. Pontosan este 9 órakor indul útnak Stockholmból.

Kellene most már közölnöm Önökkel, legjobb Szüleim, még valamit a terveimről. Azonban magam sem tudok többet annál, hogy a célomhoz már közel vagyok, és Finnországon keresztül Pétervárra utazok. Csak amikor magamnál érzem az anyagiakat, akkor vagyok lelkes, és mondom magamnak, mint egy Pythia[5] a jósdában: «Ibis redibis, non peribis»[6].

Csupán az a rossz, hogy a pénzemből, amelyet Önök lesznek olyan jók most elküldeni, nem fogok majd kijönni, mivel itt olyan sokáig tartózkodom. Jóságos Szüleim, sok kiadást okoztam Önöknek, de ezt nem szabad sajnálniuk, ezt kellene tennie minden ilyen fiatalembernek, és így kellene befejezni a nevelését, mivel az iskolákból a való életbe belépni nem lehet jobban, mint ezen a módon – ez az egyetlen nagyobb világnézet, amelyen keresztül győz az ember, ez bőséges pótléka azoknak az aránylag nem is nagy kiadásoknak, melyek az utazás során adódnak.

Muszáj tehát, ahogy azt előre látom, támogatást igényelnem az államkasszától Péterváron, hogy Hamburgba visszatérhessek – és azután ezt Hamburgban visszafizessem – és mivel itt a tél miatt két darab ruházatot is készíttetnem kellene, az Apát úr jóindulata nem lesz elegendő. Kérem tehát Önöket, küldjenek elébem megint egy keveset Hamburgba, egy hónapon belül biztosan újra ott leszek. Biztos nem fognak haragudni a kívánalmam miatt.

Csókolom a kezüket sokszor, legkedvesebb Szüleim, és maradok szerető fiuk

Tóni

[Utóirat]

Julit és Bertát sokszor csókolom, éppúgy minden ismerőst.

[1] Itt arról az öltözékről van szó, amelyet III. Gusztáv király az álarcosbálon viselt az ellene elkövetett merénylet idején.

[2] A Vesztaszűz (La vestale) Gaspare Spontini (1774–1851) olasz zeneszerző háromfelvonásos operája. Az opera szövegkönyvét Étienne de Jouy írta Johann Joachim Winckelmann német régész 1767-ben írt Monumenti antichi inediti (Kiadatlan ókori emlékek) című műve nyomán. Az opera ősbemutatójára 1807. december 15-én került sor Párizsban.

[3] Licinius római hadvezér (az említett opera egyik tenor szerepe).

[4] Fehérnép (Ein Frauenzimmer): minden bizonnyal itt egy német népi költeményről van szó.

[5] Pythia: delphoi jósnő a görög mitológiában, Apollón isten szócsöve.

[6] Az ókori jóshelyek állítólagos válasza arra a kérdésre, hogy mi történik a kérdezővel, ha elmegy a háborúba. A feleletnek más értelme van ahhoz képest, hogy hová tesszük az írásjelet: «ibis redibis, nunquam per bella peribis» a. m. «elmész, visszajössz, sohasem veszel el a háborúban»; így téve pedig az írásjelet: «ibis, redibis nunquam, per bella peribis» a. m. «elmész, sohasem jössz vissza, elveszel a háborúban». Az «ibis redibis» kifejezésen kétértelmű beszédet értenek.