Lehsen, 1848. augusztus 20.

Drága jó Anyám!

Éppen most kapom kézhez a levelét. Hogy Ön nyugtalankodik a hosszú kimaradásom miatt, az alkalmasint nagyon is természetes, annál inkább, mivel sajnos oly sokáig bizonytalanságban lebegtettem Önt. A levelemből, amelyet tegnap küldtem el Önnek, majd felvilágosítást talál erről. Sok, nagyon sok türelemmel kell lennie irányomban, ezt belátom, azonban ez csupán egy szomorú következménye a beteges tehetetlenségemnek, amelynek – ha Isten is úgy akarja – most hamarosan el kell múlnia. Amit az úr Pozsonyban a hipochondriámról mesélt, teljesen igaz, és ezt Ön is mindenütt megerősítheti; mondhatja, hogy ezt újonnan írtam Önnek, mivel soha nem voltam annyira beteg még a legmegfeszítettebb oroszországi utazásom során sem, nem szenvedtem annyira a fizikai és szellemi tehetetlenségtől, mint az imént még a gräfenbergi kúra idején, az Önöknél és a Berlinben való tartózkodásom alatt. Nevezetesen az utóbbi helyen, ahol többször kényszerültem szellemi erőfeszítésre, és amelynek következményeként kétszeresen szenvedtem. Gräfenberg révén egy teljes évet elveszítettem, és csupán a vigasz maradt meg számomra, hogy a krónikus betegeknél megszokott az az eset, hogy csak sokrétű, sikertelen kísérletek után találják meg a gyógyulásukhoz vezető utat.

Kedves Anyám, nyugodjék meg, legalább még szeptember végéig; ha látom itt, hogy útra kelhetek oly módon, hogy az elutazásom nem akadályozza a teljes felépülésemet, úgy örömmel óhajtok menni, de csak ebben az esetben, mivel a felépülésem az én legfőbb szabályom, a legfőbb kötelességem, amellyel rendelkezem, és minden további dolgot ennek tekintetében alá kell rendelnem. Nincs olyan ember, akit a világ szidalmai megkímélnének, és ezért hagyja csak, hadd beszéljen a világ. Gondolja meg, ha hazatérek, ott már nem törődhetek az egészségemmel, dolgoznom kell, az elmémet meg kell feszítenem, és ezáltal akadályozom a felépülésemet. Mivel 4 vagy 6 hétig vagyok Önöknél, úgy meg fogják követelni (az Ön személye is megköveteli majd), hogy Pestre menjek; és oda megérkezvén az első kötelességem, hogy az Akadémián megjelenjek, és valamiféle beszámolót nyújtsak az utazásomról, a többéves tanulmányaim eredménye gyanánt. Legkedvesebb Anyám, azt hiszem, ismer engem: nem vagyok az élvezetek embere, a munkát folyton minden más elé helyeztem, sohasem törekedtem anyagi javakra, és nem tartottam a markomat, mindig a szellemi érdeklődésemnek éltem; ezekben áll az életem teljes boldogsága. Majd jövök, nem fogok órákat időzni, mihelyst érzem, hogy a hivatásomnak eleget tudok tenni, ám ennek az érzésnek nem kell idő előtt jönnie. Muszáj, hogy a munkát könnyűszerrel tudjam végezni; muszáj, hogy ez éppúgy a testemnek, ahogyan a lelkemnek az igénye legyen, mielőtt vállalkozom rá.

Az írástól felforrósodik a fejem, abba kell hagynom. Csupán azt akartam Önnek mondani, hogy miután én egy olyan ember vagyok, aki csak a szellemi foglalatosságban talál nagyobb megelégedettséget, nem is fogok késlekedni, hogy amilyen hamar csak tehetem, visszatérjek Önökhöz, megkezdjem a működésemet.

Ha eme sorokon keresztül el tudom oszlatni az aggodalmait, kedves Anyám, úgy igazán örülni fogok. Hiszem is, hogy ez meg fog történni. Írjon nekem újra nagyon hamar, mivel az otthonról érkező levelek mindig erkölcsi támogatást jelentenek. Csókolom a Papát, Bertát, Julit, Lacit.

Az Önök hűséges Tónija