Szentpétervár, 1843. május 12.

6)

Legkedvesebb Szüleim!

Gyakran gondolom át a helyzetemet, mióta az utolsó levelüket megkaptam, de minél többet szemlélem, csak egyre kevesebb örvendetest találok benne. Azon reményeim egy mielőbbi utazáshoz, melyeket Önök ébresztettek bennem, túl könnyen elsötétülnek, amikor ezekre építeni tudnék. Az ember támogatásért fordult a császári házhoz: ha nincsenek más pénzforrásai, úgy ez természetesen nem rossz és biztosan megbocsátható; és miért ne kellene aztán reménykednie? De ki hibáztathatja majd az Udvart, ha az azt mondja: gondoskodjatok magatok arról, ami mélyen a ti nemzeti érdekeitekbe nyúlik; ha nekünk a privát eszközeinkből egy nép következő érdekeit támogatnunk kell, ki fogja azután gondját viselni az eltávozottaknak, akik ilyen jogon a ti segítségetekre nem számíthatnak. És mit csinálok aztán ezzel az akadémiai 2500 forinttal (körülbelül 2200 rubel utalvány)? Muszáj lesz ezt az Akadémiának ismét visszaküldenem, mivel ők ezt biztosan csak azzal a céllal adták nekem, hogy ebből egy utazásra vállalkozzak. És így az egész riasztó történet befejeződhet. Nem akarom azt mondani, hogy nem volnának reményeim; mivel nem lehet véleményem eme dologban, míg Önök nem írnak nekem közelebbi részleteket az Akadémia két határozatáról; csupán azt akarom Önöknek mondani, hogy túl korai volt ennek örülnöm. Az adósságaim miatt, még ha ez a támogatás az Udvartól valóban meg is érkezik, nem kerülhetem el a szégyent. Az összeget, amelyet számomra különös kegyességből az utazáshoz adtak, nem tudom majd rögvest részben az adósságaim törlesztésére felhasználni, különösen azért, mert az összeg aligha lesz annyira jelentős, hogy azt – anélkül, hogy az utazás számára levonást végezzek – meg tudnám tenni. Erre az esetre ezért lépéseket tettem, és talán sikerül megbékélnem ezzel; noha nagy valószínűséggel ez nem így van. Írtam Bonifácnak és Zirzennek, és ők majd megteszik azt, ami lehetséges. Az Apáttól is akartam kérni, azonban nem voltam abban a helyzetben, hogy ezt megtegyem. Amikor írni akartam neki, napokig járkáltam a gondolattal, miként kezdjem el, hogy pénzt kérjek tőle, de mégse húzzam magamra a haszonlesés látszatát. Amikor ugyanis csak a szükség kényszerített volna, hogy közeledjek hozzá és írjak neki; és végül azzal fejeztem be, hogy ezt mondom neki: az Öntől való pénzbeli támogatás, jó Apát úr, nem több a vágyaim tárgyánál; és mindenkorra lemondtam az összes anyagi segítségéről.

Most tehát minden az Udvar jóakaratától függ; vannak ott jó szószólóim, így elértem a célomat, ha nem, úgy sem történik semmi; meg hát mit kezdjek ezzel a 2500 forinttal? Maga Magyarország nem akarja majd, hogy egy utazó az ő nevével és megbízásaival oly bizonytalanul és nyomorúságosan hozzákezdjen az utazáshoz; ha az ember ezzel rögvest el is érhetné az Urált és ott további segítségre várhatna. És én magam sem volnék már hajlandó ezt megtenni, mivel azt hiszem, eleget áldoztam, és túl sokat nem köteles áldozni az ember; azt túlzottan nem szeretik az emberek, nem becsülik meg, éppen azért, mert túl sok; végül azt hiszik, ennek így kell lennie és csak veszítenek, ahelyett, hogy nyernének.

Úgy látom, hogy a helyzetem Magyarországon még egészen a régi, és egy év leforgása semmit nem tudott hatni az ügyemre, mivel az Akadémia meleg részvéte tavaly is ugyanez volt. Ez a tapasztalat – ahelyett, hogy ez engem még erőteljesebben a külföld felé kellene hogy fordítson, és csak annál tevékenyebben ösztönözne engem arra, hogy a támogatását hirdessem – úgy látszik, éppen az ellenkezőjét teremti meg bennem. Ahogyan én mostanáig ebben a tekintetben oly határozatlan voltam és inkább mások barátsága gondoskodott itt rólam, és az ügyem sürgetett, amikor én magam úgy szeretnék most egy elhatározást kialakítani magamban. Túl lagymatagnak neveztek engem, és mondták ezt ahhoz hasonlóan, mint az itteni követségünknél: miért nincs Önnek több energiája? Ha Önt a hazája nem támogatja, miért keresi ezt a részvétet, amelyet itt jobban nem fejeznek ki Önnek, hogy használja ki. Több aktivitással már régen megkezdhette volna az utazását Szibériába. Ez talán nem valótlan, azonban ezek az urak nem értenek meg engem. Aki csak a kenyerét keresi, annak csakugyan mindegy, hogy az honnan származik. Ha azonban egy szibériai utazást Magyarországért szívesen vállalok, következhet-e az is, hogy egy idegen ország számára is szívesen meg fogom majd tenni? Ha itt csupán a kenyeremet keresem, talán nem tudom ezt kellemesebb úton is megszolgálni, mint Szibériában? Vagy esetleg mondják nekem: ha idegen segítséggel képes vagyok a munkámat végrehajtani, hiszen ez így annál érdemteljesebb és az elismerés annál nagyobb. Ilyen gazdálkodással nem akarok Magyarországért érdemeket szerezni magamnak; és azon elismerés, milyen értékű számomra, ha elmondhatom magamnak: ez az ország olyan gyenge! Ez kifejezi az elégedettségét, esetleg az örömét, hogy a munkámat idegen segítséggel vittem véghez, és túl kicsi, túl gyenge volt, hogy ehhez engem hozzásegítsen. Hiszen ha Magyarország egy szegény kis országocska volna, aki egy másik, hatalmasabb ország alamizsnáját eszi, és meghajolva az élet terhe és gyötrelmei alatt, nincsen semmilyen magasabb szellemi lelkesedés tudatában – ki merne ott egy szót is panaszkodni az igazságtalanságról? De annál a helyzetnél, amivel valójában rendelkezik, a nemzeti újjászületésének ragyogó korszakaiban, ezt a vállalkozást támogatás nélkül hagyja, és megengedi, hogy egy ilyen közönséges koldusáldozatot hozzak – valóban! Ilyesmit ő maga nem tesz, így nem szolgál rá idegen segítségre.

Magyarország óhajtana most elgondolkodni ezen az ügyön, és valakinek kellene erről beszélnie az országgyűlésben. Úgy azt mondanák: ideje, hogy döntést hozzunk, méltányossággal tovább nem hagyhatjuk őt bizonytalanságban és az éveit áldozatul odavetve. És valaminek történnie kellene. Meg kellene szavazni nekem egy fizetést két-három évre előre, és ily módon biztosítani engem, hogy akadálytalanul tudjak cselekedni és dolgozni, ahogy én azt jónak találom, ezáltal látniuk kellene, hogy a teljesítményeimmel nem tudnám-e őket elégedetté tenni. És ha nem akarnak semmit cselekedni, úgy is jót tesznek velem, ha ezt megmondják nekem.

Egy másik nép, őszinte nemzeti érzésből, mellyel a sajátjairól gondoskodik, már nem hagyna engem elbukni, és kívánná, hogy legalább a tudományt rajta keresztül támogassák, még ha ez nem is érintene nemzeti ügyet, – és ez a nép túl rideg ahhoz, hogy magáért is tegyen valamit.

Schedeltől még nincs levelem. Különös, hogy ennek a férfinak, ahogyan Bonifácnak is, akiknek mindent köszönhetek, és akik a személyem irányába a leghálásabb megnyugvással fordultak, még egyetlen levelet sem írtam: úgy látszik, ez a tiszteletnek egy félénk érzéséből származik; az ember soha nem tűnik elég tisztán, nyugodtan és elég tökéletes belső harmóniával közeledni az ilyen emberek felé, akiknek az elégedettségét ki akarja érdemelni. A velük való összeköttetés még mindig túl korainak tűnik, és egyik nap a másik után így halasztódik el az íráshoz.

A «Kőrösi Csoma és Reguly Antal» cikket Mednyánszky bárótól elküldték az újságba. Köppen csak a legnagyobb tisztelettel beszél erről az emberről. Biztosan ő is hozzájárult ezekhez a gyors döntésekhez, hogy segítsenek rajtam. Mondjanak nekem erről valamit, mit csinál Uzovics? Szeretném Papa, ha meglátogatnák ezt a két urat, és azután tájékoztatnának engem, mit mondanak ők a lehetséges reményeimről; mivel muszáj nekem most valamilyen döntést hoznom, és szeretném hallani a tanácsukat. Mondják el nekem azt is, tulajdonképpen miért nem akarnak hát tenni értem? Miként gondolkodnak tehát a vállalkozásaimról az Akadémián kívül? A napokban hallottam, még Horvát István is érdeklődik irántam! Igaz ez? Felfedezte-e még valaki az újságokban a vállalkozásom fontosságát és következményeit? Avégett, hogy megérthetnének és felfoghatnának engem, és méltányolniuk kellene a vállalkozásomat. Ezt magam nem tehetem «mint a czigány magam lovát dicsérni»[1] mégis meg kellene történnie. A személy ehhez Schedel volna. Kérjék meg őt erre. Hiszen a dolog kínálja magát, csupán fejlődnie kell, hogy mindenki megérthesse. Mert csakis a belátás hiánya lehet ennek a részvétlenségnek az oka.

Itt volt Liszt. Mivel tavaly az itteni látogatása idején beteg voltam, így csak most kötöttem vele ismeretséget. Vele együtt utazik Teleki gróf, egy fiatalember, aki felkeresett engem. Csupán azzal szolgált, hogy a magyar természetén keresztül még inkább felmelegítsen engem, miután az Önök levele a régi lángot már felszította. Moszkvába utaztak és hamarosan újra visszajönnek, és Svédországon át Franciaországba fognak visszatérni.

Ilona nagyhercegné tegnap külföldre utazott. Egy héttel ezelőtt az úti marsalljával, egy észtországi földbirtokossal étkeztünk Baernél és tokaji bort ittunk, amelyet ő volt olyan jó, és elfogadott tőlem a szerencsés útjára. Baer is felszentelt egy kívánságot a sikeres szibériai utazáshoz, és én azt kívántam, hogy otthon is így akarjanak ebben részt venni, ahogyan ez itt történt. Az öreg Balugyánszky valószínűleg elő fog fizetni a Világ újságra.

Március hónapban Tolsztoj szenátor fiatalemberek hosszú sorával elutazott innen Szibériába a kelet-szibériai adminisztráció revíziójára. Ez egy olyan munka, amely két-három évig fog tartani. A felesége, egy született Scserbatov hercegnő is követi őt. Sajnálják ugyan a szegény asszonyt, aki azonban ezt teljes élvezettel teszi. Néha voltam a házukban, és megígértem neki, hogy az 1845. év február havában ciceronéjuk leszek az Irkutszktól Kjahtába, a kínai országos vásárra vezető útjukon. Ez inkább tréfa volt, mint komolyság, és meg is maradt annak.

Rubini megkezdte a vendégszereplését a nagyszínházban, ahol 15 előadásra szerződtették. Az éneklése csodálatosan magával ragadó. Egyébként nincs olyan ember, aki nála képzettebb volna.

Udvardy bizonyára az országgyűlésben van, üdvözöljék őt sokszor.

Küldjenek nekem egy másolatot az Akadémiához címzett emlékiratomból. Ennek csak az első tervezete van meg nekem, és az olyan zavaros és érthetetlen, hogy nem tudtam kiigazodni rajta, amikor a napokban elővettem.

Küldjenek nekem egy mértéknyi jó bajuszkenőt.[2]

Az Önök szerető

Tónija

[Utóirat]

Csókolom a kezüket, jó Szüleim. Mit csinál Juli, Berta, Korizmics? Sokszor csókolom őket. Írjanak nekem minél hamarabb; ne várják meg, amíg valami el van döntve, kellemes is azt tudni, amit az ember tenni szándékozik. Röviddel ezelőtt írtam Önöknek, megkapták a levelemet? Ismét egy teljes telünk van.

[1] A német nyelvű levélben e szavak magyarul íródtak.

[2] Reguly a német nyelvű levélben magyarul írta le ezt a szót.