Szentpétervár, 1843. április 22.

5)

Legkedvesebb Szüleim!

A március 1-jén kelt levelük, amelyet tegnapelőtt kaptam meg, új életet öntött belém, és minden még annyira mozgásban van és olyan zavaros bennem, hogy alig ragadom meg a gondolataimat, hogy ezeket rendben és érthetően Önök elé tárjam. Úgy tűnt tehát, az Akadémia hirtelen varázsütésével orosz utazójelöltből magyarrá változtam át. Ezt a váltást nagyon szívesen elfogadom, de ezekkel a segélyekkel bizonyára nem fog túl sokáig tartani. Hogy az Akadémia ezt az 1000 forintérmét nem egyszerre akarja-e nekem kézhez adni, nem tudom, amit ez bizonyára jelent: ezáltal cseppenként tékozolódna el az adomány, és nem lennék képes valami rendeset nyújtani. Meddig is reménykedik az ember, hogy alkalmasint támogatást kapjon a császári háztól? Július végén jó volna innét eltávozni, addig kellene tehát ezt a támogatást ide a kezembe helyezniük. Tulajdonképpen még semmit nem tudok, hogy mi fog történni és milyen szándékaik vannak, hogy támogassanak engem; mégis, a megnyílt remény, hogy nemsokára elutazzak, megmozgatja a lelkemet, mondanom sem kell Önöknek, hogy eme remény nélkül a tanulmányaimnak a legszebb bájukat kellene nélkülözniük. Azonban még éppenhogy nem akarok egy innét való elutazásról beszélni, tudják Önök, oly sok kötelék tart vissza engem ettől. Az adósságaimat törleszteni, ennek kell inkább a legkomolyabb gondomnak lennie! Sajnos a leveleim, melyeket október végén az Apátnak, Ritternek és Zirzennek írtam, ahogy Önök mondják nekem, még nem érkeztek meg hozzájuk, ez egy erős csapás a számításomban, és ennek most kétszeresen kell fájdalmat okoznia nekem, mivel ők számomra utazási perspektívaként álltak a szemeim előtt. Az előbbi kettőtől egyaránt 400 forintérme kölcsönt kértem, és miután csak most, oly hosszú idő után meg kell ismételnem a kérésemet, ki tudja, meddig fog tartani, amíg ők ezt a támogatást elküldik, ha egyáltalán még hajlandóak is egy ilyen összeget adni nekem. Önök már gyakran óhajtottak pontosabb ismerettel bírni az adósságaim felől; attól tartottam, hogy felháborodnának ezen, és ezért mellőztem ezt a kérdést. Most azonban jobb lesz, ha ezt megtudják: Helsingforsban, miután Thesleff tábornoknak az adósságom felét – a nekem legutóbb küldött 50 dukátból – visszafizettem, van még 265 ezüstrubel fizetnivaló és itt Péterváron 440 ezüstrubel fölött jár; a mi pénzünkön tehát (100 forintérme = 62 ezüstrubel) 1000 forintérme fölött; és mivel most szükségszerűen fehérneműt kell magamnak készíttetnem (10 inget itt nem kapnak 100 forintérme alatt) és az utazásomhoz több dolgot, mint pl. egy órát stb. kell beszereznem, így a legkevesebb, amire egy lehetséges utazáshoz szükségem van – 3000 forintérme. Ezeket az adósságokat Önök talán feltűnőnek fogják találni, aki azonban a drága pétervári életet ismeri, és egyúttal tudja, mennyit tettek ki az anyagiak, amelyeket a hazámból szereztem, az nem fog engem megvetendőnek találni; nem fordítottam pénzt semmi olyanra, mint az élet kényelmessége, azonban – mivel annak a társaságnak az illendősége, amelyben mozogtam, ezt megkövetelte – nem akartam koldus módjára megjelenni.

Most meg fogom újítani a kérésemet az Apáthoz és Ritterhez, és azonkívül még írni fogok Bonifácnak, biztosan segít majd nekem az erejénél fogva, és a győri püspöknél meg a káptalannál, ahogy az apátjánál is, talán valamit tud majd gyűjteni. És nem volna-e még valaki, aki ismert volna engem, és most támogatni akarna engem a céljaimban? Kellemetlen volna, ha ezt az összeget, amelyet az utazásra adtak nekem, részben arra kellene felhasználnom, hogy megvásároljam magamnak a függetlenségemet.

Két úti kilátásom volt itt Péterváron: az egyik az Akadémiánál, a másik Gyemidovnál. A legutóbbi levelemben írtam Önöknek, hogy állítólag be fognak engem mutatni Ilona nagyhercegnének (egy württembergi hercegnő). Ez december elején megtörtént, és volt szerencsém a legkedvezőbb benyomást tenni rá. Olvasta a «Kőrösi Csoma és Reguly Antal» cikket, és nagyon kegyes volt. A vállalkozásomat igen nemesnek találta, és méltónak minden támogatásra, amelyet meg is ígért nekem. Néhány napra rá Bludov miniszternek a következő módon nyilvánult meg rólam: „Egy lesoványodott, szegény tudóst vártam, és egy virágzó fiatalembert találtam, a legfinomabb és legnemesebb társalgási illemmel és egy kiváló beszédkészséggel, amin én egészen meglepődtem.” – biztosan roppant megtisztelő bizonyítvány egy ilyen nagy műveltségű asszonytól. Ezt a miniszter helyettese, Hube úr mesélte nekem, aki rögvest abban a pillanatban jött hozzám ezzel a hírrel. Amikor ezt nekem mesélte, azt kívántam, bárcsak hallanák Önök, jó Szüleim! A nagyhercegné révén ajánlottak engem Gyemidovnak. Ez nem sokkal azelőtt, alkalomadtán kinyilvánította neki, hogy szívesen tenne valamit Oroszországért tudományos tekintetben, ha volna ehhez valamilyen szabályszerű terve (ilyen érdemeken keresztül igyekszik elnyerni az Udvar kegyét, csakhogy ebben sajnos még nem részesülhetett a megbízhatatlan jelleme miatt, csak a nagyhercegné támogatja őt az utóbbi időben, a felesége, Monfort hercegnő, túl kedves a számára). Mivel a birtokain most állítólag vogulok is laknak, így nagyon jónak tűnt ezt megragadni, és hamarosan Baer úrral meghívtak engem hozzá. Gyakran beszéltek erről, mégsem volt következménye, mivel a tervem neki túl korlátoltnak és az érdekei iránt túl kevéssé ragyogónak és kifizetődőnek látszott. Éppenséggel nem így nyilatkozott, azonban Baertől valami nagyobb tervet kért, mire ő kidolgozott neki egyet az Oroszország valamennyi nem-szláv népeinek etnográfiai vizsgálatáról. Azonban ez megint egy túl nagy vállalkozás egy magánszemély számára és ez most egy patrióta társaságról szól, amelynek ehhez meg kell alakulnia. Ki tudja, mikor fog ez még eldőlni, hogy a vizsgálatoknak eme összevisszaságából előjöttek-e volna számomra a jugriai finnek. A másik kilátás az Akadémiánál sokkal biztosabb és közelibb volt. Tudják, Sjögrénnek egy utazásra kellene vállalkozni Szibériába, az ottani népek etnográfiai vizsgálatára, azonban ezt az utazást nem fogja megtenni, mivel egyrészt az egészsége miatt nem akarja ezt megkockáztatni, másrészt mert már túl sok egyéb munkával van elhalmozva, ezért akart engem maga helyett eme utazásra javasolni az Akadémiának, és ehhez a célhoz valamilyen értekezést kívánt tőlem, hogy erre alapozza meg az indítványát. Ezt a munkát nyár végén vagy ősszel akartam elvégezni, és így jövő télen hozzákezdeni az utazáshoz.

Tehát látják, hogy mégis dicsőséget szerzek Önöknek külföldön, és ha otthon nem akarnak méltányolni engem, máshol nem vetnek meg. Egyébként örülök annak, hogy én most mint magyar fogok utazni, és a hazámhoz ismét közelebb vagyok kötve: mert a szív magasabbra emelkedik, a lelkesedés mélyebb és hatalmasabb, ha az ember a hazájáért dolgozik, mintha megvetnék amiatt, hogy mint idegen bérenc, fél gőzzel megy előre az útján, csak azért, hogy a szellemi törekvését kielégítse. Nem tudom, hogy otthon miként kívánnak vélekedni erről a dologról, azonban nekem kezdetben gyalázatosnak és felháborítónak tűnt, hogy egy ilyen fontos nemzeti kérdés eldöntéséhez idegeneknél kellett támogatásért koldulnom (a Gyemidovval való tárgyalások idején, mert az indítvány az Akadémiánál biztosan nagyon megtisztelő), és hogy azt kellett mondani a nagyhercegnének: segítse hozzá a magyarokat az őseikhez, támogassa ezt a fiatalembert!

A leveleiben Ön, legkedvesebb Papa, mindig csak politikai híreket nyújt számomra, amelyek általában csak a hazatérés vágyát ébresztik fel bennem, és semmit nem mondanak nekem Magyarország egyéb előrelépéseiről: az újabb idők tudományos teljesítményeiről, a fiatalkori barátaim törekvéseiről, amelyek engem a munkám folytatásában erősíteni és nagyobb buzgóságra ösztönözni tudnának. Mivel foglalkozik az Akadémia? Jerney el fog-e utazni nemsokára? Mit csinálnak a költők? Mi van Vörösmarty múzsájával? Semmit, semmit nem mond nekem ezekről. Olyannyira hírek nélkül vagyok, és kívül esek minden összeköttetéstől Magyarországgal, hogy néha egészen idegennek tűnök a magam számra. Heckenast szolgálatkészségének köszönhetően egyetlen egy magyar könyvvel, egy lapnyi magyar költeménnyel sem rendelkezem, melyeknél a fagyos órában fölmelegedhetnék. Talán csodaszámba megy-e, ha a sivárságtól és a szorongástól néha kétségbe estem? Olyan magányos vagyok! Minden részvét, amelyet néhányan irántam éreznek, tudatlan – ha ugyan nemesnek lehet nevezni a nemtörődömséget, amellyel egy ország egy fiatalember áldozatteljes törekvéseit az érdekei iránt, oly közönyösen, oly kevéssé és határozatlanul tudja szemlélni. Végül nem kellene-e, hogy titkokban legyen bennem ellenszenv, vagy legalább megmozdulna bennem egy jogos büszkeség, amely egy másik úton, ahol a részvétteljes tekintetek bizonyára felém irányulnának, felhívná rám a figyelmet? Hogyha oly hosszú kitartás után, még a szíveket annyira kicsinek találnám, hogy ezek minden egyes felhívásra, amely némi adakozásra irányul, visszariadnának! Most is, az Akadémiának kell ezt a számukra biztosan nem könnyű áldozatot meghozni! És a fennmaradóért a császári házhoz fordul az ember; jelentéktelen pénzösszegnek tartják, drágábbnak, becsesebbnek vagy legalább nehezebbnek kell lennie, mint egy ember lelkesedése, elhatározása, tanulmánya! Úgy tűnik, ebben az enyhe időjárásban, amely Magyarországról az Önök levelével jött át ide hozzám, fel akar olvadni a szívem; könnyekig meghatottnak érzem magam ezekben a panaszokban.

Kérdezik tőlem, hogy ugyan mit csináltam egész télen? – tanultam, semmilyen társaságot nem látogattam, hason feküdtem, akár egy medve, és könyvekkel teli mancsokkal éltem, ezt tettem. Önök tudják, hogy szívesen terjeszkedem a tanulmányaimban, hogy egyenesen semmit nem tudok elkezdeni, hanem csak száz kerülő úton közelítek a tárgyamhoz, és ahhoz vagyok szokva, hogy tízszer többet kell tanulnom, mint másnak. Ezen a télen csaknem kizárólag történelmi tanulmányokkal foglalkoztam és ezt igazán kiterjesztettem. Mivel Észak- és Közép-Ázsia népeinek történelmét nem lehet megérteni Kína történelme és annak közelebbi ismerete nélkül, és mindezeknek híján lenni, mivel ezek a népek többé-kevésbé mindig Kína befolyása alatt álltak és innen kapták az egész kultúrájukat; ezért is kellett először ehhez a naphoz – amely azon sötét népek felett fénylik – fordulnom, melynek történelmével és belső viszonyaival közelebbről is meg kellett ismerkednem, és csak azután belemenni az egyes népek részletesebb történelmébe. Ha azonban az ember némiképpen behatolt az ázsiai ókorba, úgy természetszerűen egy még forróbb vágynak kell megmozdulnia bennünk az európai ókor iránt, hogy Ázsia és Európa eme különböző szellemiségét – amely iránt először Heeren nyitotta fel a szememet – egy pontosabb tanulmány útján mélyebben is meg tudjuk ragadni. Végül aztán így fordultam a judaizmushoz is, és innét a görögök természetéhez: sajnos azonban már Plass történetének első kötetében meglep a levelük; és most bizonyára ez a szál elszakadt, és nem olyan hamar tudom majd ismét összekötni. Látják, nem kis munkát kell végeznem, mielőtt megoldom a feladatomat. De csak is így jelent nagy örömet dolgozni, ha az ember a kutatási területét annak legnagyobb kiterjedésében tekinti át, ha soha nem téved, ha mindig tájékozódik, és mindig tudja, hol van. Áttekintések és helyes szemléletek, ez az első, amellyel az embernek – a tárgynál, amelyhez fordul – rendelkeznie kell, ha az ember ezt túlnehezíti és az egészet egy pillantással fogja át, akkor biztonsággal léphet be a részletekbe, és könnyen kitépi magát a káoszból és a badarságból.

Az öreg Balugyánszky örömét leli a Világ néhány számában, melyet Önök küldtek nekem, csak az egyszerű szavak mértéktelen rövidítését, és az összetett szavak fárasztó hosszúságát szidja, ez utóbbiak – amikor olvasni kezdett – különösen sok nehézséget okoztak neki, olyan szavaknál, mint «legkedvesb alispán»[1] stb. megakadt, mégis ma sokkal jobban megy neki. A «pipereárusnö»[2] szavon annyira szívélyesen nevetett, hogy a legjobb anekdotán sem tette volna ezt.

A magyar dalokkal nem vagyok elégedett, a szavakat, a szöveget is akartam, és Önök csak a dallamot küldték el nekem; ebben a tekintetben legközelebb törekedjenek számomra valami igazán magvasat, tartalmasat küldeni. A kostököket örömmel vettem, a díszítettet a házigazdámnak adtam, és a másik kettőt Baernek meg az ifjú Balugyánszkynak – és én

[nem kizárt, hogy a levél folytatódik, azonban a további lapok hiányoznak]

[1] Reguly a német nyelvű levélben magyarul írta le ezt a két szót.

[2] Reguly a német nyelvű levélben magyarul írta le ezt a szót.