Szentpétervár, 1842. március 20.

4)

Jóságos Szüleim!

Egész télen semmit nem hallottak felőlem. Úgy tűnik, északon a tél nem válik a javamra, bizonyára nem a hideg miatt, hanem a hosszantartó bezárt élet végett. Már rendkívül elegem van az utazásból. Utazás során az embernek valamit tanulnia kell, gondoltam, és tehát sietve, megerőltetően, egyben pihenés nélkül tanultam, elhanyagolva mindent, ami nem tartozott a tanulmányaimhoz. De ha egy ilyen tudós életet oly sokáig és megszakítás nélkül kell folytatni – ahogyan azt nekem tennem kellett, mert nem volt pénzem ahhoz, hogy egy jó napot szerezzek magamnak –, úgy annak egészen ki kell merítenie az embert. Megvetettem a közönséges életet, az emberek mindennapos jövés-menését, és most boldogtalannak érzem magam, hogy semmilyen felüdülést, semmilyen élvezetet nem találok már benne. Néha egész szörnyű óráim vannak, unalom és teher számomra az élet. A jövőm miatt ugyan nem esem kétségbe, csak azt akarom mondani Önöknek, miként a jelenlegi helyzetem már elkedvtelenít engem, hogy másképpen kell elkezdenem élni, és az életben megelégedést keresni; muszáj az élettől megkövetelnem (amit eddig nem tettem), hogy legyen tőle valamim, és ezt talán aztán szerethetem. Nagyon sok jó ember van itt nekem, akik valóban kedvelnek engem, még Balugyánszkynál vagyok minden nap, és néha egész napokat töltök ott; azonban nincs számomra kielégülés, ez türelmetlenség, van valami a keblemben, amit nem tudok kimondani, ez egy cél nélküli vágyakozás, olyan pillanat mellett volnék csak boldog a semmiben, ha egyáltalán nem magam számára léteznék.

Tudós estélyre megyek, vagy találok egy embert, akivel a tudományokban jól kibeszélhetem magam, aztán másnapra megnyugszom ugyan, de nemsokára ez újra felemelkedik. Az erőfeszítésen, a szüntelen fáradozáson keresztül elérni a tudományos célomat, elfeledtem mindent, amit az élet jelent, ami a nyugalom, ami a jelen, amire éppen a nyomorúságom és a büszkeségem is kényszerített engem; ha látták volna Önök az életem, néha csodálkoztak volna, és emellett mégis boldog voltam, amíg teljes erővel bírtam dolgozni; eljön azonban a feszültség oldódásának ideje, vagy inkább, ahol a test a magáét kívánja; ott vagyok én, aki égből esett le, aki az édenre vadászott; sivár számomra a világ, az összes jóságával együtt, az emberek nem tudnak engem megörvendeztetni; ez néha egy szörnyű állapot, a fejembe tódul a vér, hogy néha eszméletlenül fekszem ilyenkor, és heteken át képtelen vagyok gondolkodni; az újságok jelentik számomra az egyetlen menedéket, és itt nincs olyan újság, amelyet ne olvastam volna el az egész városban, mivel a hosszú idő kimondhatatlan.

Most egy másik útra fogok lépni; az önmegtagadás és az áldozatok eme időszakait félre fogom tenni, és úgy fogok élni, ahogyan más rendes és józan ember él. Néhány nap múlva Bécsbe utazik Csevkin úr, Szerbia és Havasalföld főkonzulja, és végre elviszi a válaszomat az Akadémiának; hamarosan el fog dőlni, akarnak-e adni nekem ösztöndíjat vagy nem; és tudnak-e tenni lépéseket a kérdésem teljes eldöntéséhez vagy nem; pénz nélkül, ahogy eddig, már nem fogok többet cselekedni, hanem inkább egy foglalkozás után nézek, ahol pénzt keresek magamnak; tulajdonképpen nem is tehetek mást, mivel Szibériába gyalog menni mégiscsak túl hosszú volna; Szibériát nem kell annyira rossznak képzelniük, mint azt a Mama leveléből látom; nem lesz ugyan a legkényelmesebb a vadász és halász nomádok között lenni, de hát az ember nem mindig van közöttük, és ott legalább biztos, sokkal biztosabb, mint néhány magyarországi állásban, és sok tudós utazott már oda és tért vissza ép bőrrel. Részemről örömmel utazom oda, mivel számomra ezen múlik, hogy a dolgomat befejezzem, jóllehet a vogulok meg az osztjákok grammatikájának és szótárának megírása nem a legkönnyebb lesz; tetejébe jön még a saját hajlamom is, amely a kultúrának ezen elemeit érdekesebbé teszi számomra, mint a nagy műveltségű Franciaországot. Hogy a jelent megértsük, muszáj a múltat tanulmányozni, de ezt csak akkor ismeri meg az ember, ha ő maga is benne mozog és benne él; nincs nekem itt különleges célom, hogy egyszer talán szaktudóssá váljak, ez csupán a jó, tiszta nézetekért van, amelyeknek egy jó alapot kell megvetniük a jövőbeli foglalkozásaim számára. Ezért Szibériától oly kevéssé riadok vissza, mint Lappföldtől, de pénzt kell nekem adni, és sok pénzt; látni akarom, hogy azok az urak otthon értenek-e a hazaszeretethez és hajlandóak-e áldozatot hozni, ha nem, úgy az eddig megtetteket nem sajnálom, azonban tovább folytatni a tevékenységemet, olyan volna, mintha bolondot csinálnék belőlük. Hogy mit fogok tenni, ha az ösztöndíjat nem kapom meg, még nem tudom, de mindenesetre legfőbb ideje, hogy vagy elszakítsam magamat ezektől a munkáktól, vagy a dolgot most úgy ragadjam meg, hogy a legrövidebb módon a végére jussak. Kezdetben túl nagy tervet készítettem magamnak és mindent át akartam fogni, ami fiatal embereknél megszokott; ez jó volt és részben sikerült is nekem, azonban az ember teszi az egyiket a másik után, és ezért inkább magamat is korlátozni fogom.

Nem tudom, milyennek tűnhet Önöknek a levelem; mint egy idős nő, vagy mint egy francia újság; haszontalan pancsolások, melyeket az ember, tiszta tudatában, az összeset félredobja, és látják, ez az oka annak, hogy inkább nem írok Önöknek, mint olyan leveleket írjak, ahol az ember nem tud méltóságteljesebben beszélni és önmagán uralkodva írni, többet nyer a hallgatáson keresztül; a nyomorúság ilyen hosszú időn át egy nagy nyomás, amiért azonban panaszkodnom kell egy állapotról, amelyet én választottam magamnak, hiszen mégis elég idős vagyok ahhoz, hogy ne gondolkozzak gyermetegen; de olyan gyenge az ember. Valahányszor egy ilyen kábult állapotba kerülök, akkor elveszítem a fejem, jóllehet a munka mellett képes vagyok rá, mégis óvakodom attól, hogy valamit írjak és adjak magamból, mivel ezt a megszokott értelmemmel nem tudom megítélni. Mostantól fogva ennek jobbnak kell lennie – egy szibériai utazásban, ha adnak nekem pénzt, hogy rendesen utazzak és ne legyek híján semmiben; ha nem így lesz, magam fogom megkeresni a kenyeremet, és hivatalba lépek, ha szerencsém lesz, és egy biztosabb egzisztenciával fogok rendelkezni; mégis, ahogyan most állok a világban, Önök, jó Szüleim, nem tudják támogatni az utazásomat, az Apát sem ad nekem tehát semmit, hogy éljek és utazzak. Magam sem tudom, mennyi időre utaznék oda, bizonyára a tekintetemet az Akadémiára kellene fordítanom, azonban olyan sok külön elvégzendő tanulmányom volt, hogy biztos vizsgálatokra nem tudtam magamat elkötelezni, lehetetlen lett volna ennek utánajárnom, mialatt más rokon tárgyakban még gyötört engem a bizonytalanság.

A jó Udvardy újabban írt nekem, részvétét fejezi ki irántam, ahogy azt csak egy barát teheti, állhatatosságot javasol, ami nálam megvan, azonban ez most nem csak tőlem függ, Schedel titkár bizonyára rendkívüli befolyással bír az ösztöndíjamra, és alkalmasint lehetséges arra gondolni, hogy ösztöndíjat kapjak; de Magyarország számára is még túl korai lehet, hogy efféle expedíciókat saját erszényükből fel tudjanak szerelni; ennek véghezvitele bizonyára kíván néhány áldozatot a barátaim részéről. Ezt ugyan rövidebben megtehetném, és magamat a Pétervári Akadémiához köthetném és 1843-ban Sjögrénnel utazást tehetnék Szibériába, azonban ez kissé távol volna a céljaimtól, az ő célja Szibéria népeinek új vizsgálata és osztályozása, mivel az újabb időkben a szibériai tudósításokban előjött néhány népnév, mint pl. a dolgánok, melyet mostanáig egyáltalán nem ismertek, több nép is kihalófélben van, mások talán már ki is haltak Pallas vagy Jacobi[1] utazása óta; és tehát tudni akarja, hogy milyen most a «status quo», és a népeket a nyelvük új vizsgálatán keresztül kívánja osztályozni. Így tehát a finn népeket és a magyarral való rokonságukat érintő vizsgálatom némiképpen félre volna téve, és emellett néhány év hamarosan ismét eltelne, ami – mivel az életcélom nem az, hogy professzor vagy akadémikus legyek – nem volna előnyös számomra. Csak akkor utazom, ha közvetlenül a rokonság kérdésének állhatok neki, bizonyára aztán később, Sjögrénnel összeköttetésben, meg tudnék telepedni, ahol tőle független volnék; ugyanis ha nyáron vagy ősszel eltávozom innét, úgy egyenesen a vogulokhoz utazom, amíg Sjögrénnek jövő tavasszal követnie kellene, teljesen elkészülnék a vogulok nyelvével, így aztán, mielőtt az osztjákokhoz megyek, tehetnék egy utazást Dél-Szibérián keresztül, ami számomra, ahogy látni fogják az Akadémiához szóló levelemből, szükségszerű, így aztán fel kellene osztani magunkat, én mennék délre, Sjögrén menne középen, és egy finn tudós, bizonyos Castrén menne északra a szamojédoknál, ezáltal egy arcvonalat képeznénk, amely lassan lépne előre kelet felé, és amelynek munkái Szibériáról bizonyára teljessé válhatnának. A munkáimat aztán persze átadnám az Akadémiánknak, jóllehet ezek ennek az expedíciónak egy részét jelentenék.

A magyar könyveket még nem kaptam meg, kedves Papának írnia kellene Pöschlhöz, hogy kérdezzen utána a követségnél, biztosan elfelejtették ott ezeket. Most levelezésbe fogok lépni Dr. Schedellel, így most gyakrabban fogok írni, és Magyarországgal közelebbi összeköttetésben állni; bizonyára gyakran tűnődhettek azon, miért nem tettem meg ezt mostanáig, és miért írtam olyan keveset haza; ám nem voltam erre alkalmas, és talán nem vált volna előnyömre, mivel azt írtam volna Önöknek, hogy most éppen a zürjénekkel foglalkozom, aztán megint a görögök misztériumaival, egy másik alkalommal fiziológiát vagy antropológiát olvasok, aztán ismét az amerikai indiánokkal foglalkozom, bizonyára nem értettek volna meg engem, hogy én az vagyok, aki a magyarok kezdeteivel van elfoglalva, és hát ezt csupán eme kezdetek részére olvastam; egy kissé túl fiatalon jöttem bele ezekbe a kezdetekbe, és mivel ezt mégis annyira jól akarom végezni, mint egy idősebb, így emellett sokat is kellett tennem, és nem voltam képes arra, hogy az egyikhez odakössem magam, és tartózkodás nélkül csupán az egyiken dolgozzak; ezért is tétováztam most, hogy a kezdeteket hivatásom gyanánt űzzem, mivel nem tudtam volna magam felkészületlenül és túl korán hozzákötni, ezért sem küldtem Önöknek újságcikkeket, mivel túl sok és túl komoly dolgokkal voltam elfoglalva, melyekben egy fiatal ember nem tud olyan könnyen mozogni, hogy ahhoz hasonlót írjon; és olyan könnyed dologról írni, hogy miként néz ki a város, hogyan esznek és isznak itt, ilyenről éppen nem is akartam Önöknek semmit szólni; annál inkább, mivel az ember maga sem eszik jól, és maga sem jár színházba vagy bálba, ezáltal erről nem is tud írni semmit. De ma mégis egy idős nő vagyok, ha a fej rossz, az egész ember jelentéktelen ahhoz, hogy az elmúlt dolgokról beszéljen.

8)

Amivel Ön Balugyánszkynak nagy örömet tudna szerezni, kedves Papa, az egy «corpus iuris» volna, sok megbízást adott már, és még nem tudta megkapni; a múltkor már meg is ígértem neki, tegye meg ezt, kedves Papa, hiszen jó lesz egyet kapni, könnyű lesz ide továbbítani.

Nem tudom, hogy írtam-e már Önnek, Papa, hogy Madame Montagu az úti emlékirataiban meséli, hogy az erődparancsnokot Budán Regulynak hívták és egy nagyon sármos férfi volt. Nem sokkal Buda elfoglalása és a törökök kiűzése után járt ott, ezt még Helsingforsban olvastam.

Nem tudom, Önöknél van-e a jogi és filozófiai bizonyítványom, jó Szüleim, vagy sem, amikor Pestről elutaztam, megbíztam – ha jól emlékszem – Pomutzot, hogy vegye ki ezeket; ha nem lennének az Önök kezében, írjanak Udvardynak, ő szívesen üdvözölné és megkérdezné Pomutzot. Ha nincsenek nála, ő hajlandó újból kivenni ezeket, talán szükségem lehet itt rájuk, küldjék el nekem ezeket az első alkalommal, a követség által.

Ezekben a napokban ismerkedtem meg II. Katalin egyik udvarhölgyével, aki még kisasszony, ez nem kevésbé figyelemre méltó Önöknek.

Számomra boldogság és némi vigasz volna, minden második héten írni Önöknek, jó Szüleim, azonban ez nem lehetséges, amíg nem teremtek meg magamnak egy jobb egzisztenciát; helytelenítem a gondolatokat, amelyeket Önöknek ismét írok, míg ezeket írom, szívből mérges vagyok, és ezeket a gondolatokat kell az Önök kezéhez küldenem, amelyek tulajdonképpen nem igazak, mert helytelenítem őket, de mégse voltam képes valami jobbat írni ezek ellenében; olyan időssé váltam, oly sokat tanultam, és hát nem vagyok képes még valamire rászolgálni; ez nem meggondolatlanság volt, nem könnyelműség, ez a nemeslelkűségem volt, ez a lelkesedésem volt valami szép iránt, és nincs semmim, mert még semmit nem kértem a világtól; azonban most azon a ponton vagyok, ahol józanul, amint ezt a világ nevezi, cselekedni kezdek. Az érzésem után egy pillanatban azt tudnám mondani, a világ közönséges és züllött, az elmém azonban ezt nem engedi, mivel tudom, ha más hangulatban vagyok, a világ igazán jó, és engedi magát intézni attól, aki megérti, hogyan kezelje őt, és meg van riadva; és miért kellene nekem most oly haszontalan dolgokkal megtölteni a leveleimet, egy olyan dologgal, amelyet én magam megvetek.

De most engedjék látni, mire lesz képes most cselekedni a hazafias lelkesedés. A lényeg, hogy ennek a rokonsági kérdésnek a céljai és fontossága jól be van mutatva Önöknek, és Dr. Schedel ezeket valószínűleg kommentálni fogja, mert röviden érintettem ezeket abban, amit az Akadémiához írtam. Mégis olyan hosszú ideje már, hogy úton vagyok, ha lett volna pénzem, akkor legalább a kérdés grammatikai részével végeztem volna már. Erre az utazásra, amely egy éven át tart, legalább 2000 forintérmére lesz szükségem, Magyarország számára ez egy nagy összeg, de erről nem írtam Schedelnek, meg fogom várni, hogy ők maguk mennyire készségesek; tetejébe még ahhoz is szükségem lesz valamennyire, hogy az utazáshoz előkészüljek, bundát vásároljak, térképeket, könyveket szerezzek magamnak, melyek közül különösen a térképek nagyon drágák; hiszen nem egyszer egy órám sincs és már 2 és fél éve utazom, szükségem van tájolóra és hőmérőre stb. Az biztos, hogy gazdasági tekintetben az ember szűkölködik és nyomás alatt áll, ezért egy tudományos utazó szellemének is muszáj szabadnak lennie minden gondtól, minél szabadabb, annál hatékonyabb.

Popov úr, a kémia professzora, aki azt hiszem, egyszer Woiticzcal étkezett Zircen az Apátnál, most itt van Péterváron, és nagyon zajos tetszést arat; már három hete, minden nap az Udvarnál van, és ott mindenkit tanít a kémiai festészetre és más vegyi mesterségekre, Leuchtenberg hercege különösen készséges iránta. Valószínűleg itt fogják tartani. Hamarosan Szimbirszkbe utazik, és onnét Arhangelszkbe a pénzügyminiszter megbízásából. Eléggé ismerős vagyok neki, mindjárt az érkezése után meglátogatott engem. Igazi magyar szíve van.

Tóni fiuk

[1] Nem kizárt, hogy itt Ivan Varfolomejevics Jakobi (1726–1803) katonatisztről, későbbi irkutszki kormányzóról van szó, aki több alkalommal is tett utazásokat Szibériában és Kínában.