Szentpétervár, 1841. július 24.

2)

Jóságos Szüleim!

Már 5 napja van előttem ez a papír, és nem juthattam ahhoz, hogy az Önöknek küldendő néhány sornyi feljegyzéssel elkészüljek. Most ismét szorít engem az idő, a sietség vadászik rám, és a levélnek nemsokára meg kell születnie. Ha Mama most talán a kis szobában az asztalkája előtt ül, kezét az állára támasztva, kényelmesen a kihajtogatott térképen ide-oda olvasgatva, és mint egy újságot mondva Julinak: Tóni előtt egy utazás áll Finnországba. Így ez egészen valódi jövendölés, hogyha Ön is fel akar kiáltani: Finnországba! Ahol már úgyis oly sokáig időzött, hogy úgy tűnt, már ott temetteti el magát! Ez aligha lehet. Ilyen esetek ritkán történnek meg a nap alatt. Egy ismerőssel, aki holnap Viborgba utazik, együtt tartok, megosztjuk a költségeket, és meglátogatom a közelben lakó Thesleff főkormányzót, és azonkívül Etter tábornokot, mindkettőnél egy napot maradok, utazok tovább a híres Imatra vízeséshez (8 német mérföld onnét) és így érkezem meg Schlüsselburgba, ahonnan a Néva mentén az első legjobb fahajón meglovagolom a magas vízállást. Schlüsselburg még Pétervár környezetéhez tartozik. A vidékeit tekintve, amelyek szépek, és a történelmi különlegességeire nézve ez minden esetben megérdemel egy látogatást; minden vasárnap megy egy gőzhajó Schlüsselburgba; meg akartam ezt tenni, összekötve egy utazással az Imatrához, most egy jó, kellemes alkalom áll előttem. 6 nap múlva újra itt vagyok a helyszínen. Két nap óta nagyon szép időnk is van, ez tartósnak tűnik és a minket gyötrő gyakori eső kifáradni látszik. Hogy áll a dolog a kertjében kedves Mama! (az időjárás vezetett ezekre az emlékekre) «lett é sok violája, szegfűje, vannak é szagos tubarozsái»[1], sok gyümölcsük termett-e; semmit sem írnak nekem a reményeikről (talán nem okoz nekem túl nagy étvágyat erre, mivel esetleg már nem sokáig fogom ezeket élvezni). Itt a legfinomabb földiepret, málnát és ribizlit eszem; az orosz gazdák nagyon sok gondot viselnek arra, hogy ezeket nyújtsák a kertjükben, és különös ügyességük van ehhez, soha nem ettem ilyeneket ekkora méretben és gazdag ízben, és másutt aligha lesz rá lehetőségem. Egy font körülbelül 7-8 garasba kerül, de kezdetben ez 1 forintérme is volt; már őszibarackjuk is van a bódéikban, ám a darabja egy forintba kerül stb. Most utazom tehát, és utoljára fogom látni Finnországot. Az Akadémiának ugyan még nem írtam, mindeközben ez még inkább megérhet bennem, és ezalatt választ remélek tőlük a június 2-án és 25-én kelt leveleimre.

Ahogy 10-én írtam Önöknek, úgy ugyanazon a napon Kronstadtba utaztam, zivatar támadt, a tenger viharossá vált, mégis szerencsésen megérkeztünk a helyszínre. A császárnak másnap kellett volna ide megérkeznie, hogy Nagy Péter szobrát felszentelje, délután 2-ig várták őt, azonban nem jött meg; a szobrot eközben már leleplezték és őszintén szólva ez itt egy jól sikerült munka. Háromszögű piedesztálon áll a nagy uralkodó, leengedett karddal, tekintete a kikötő felett a tengerre irányul.

Egyébként a hely számomra a legunalmasabb volt, ami az ég alatt megadatik. Az egész város mintha kiürült volna, a lakosság, amely a tél folyamán egészen 33 000 főre rúg, most hajókon van a tengeren, arrafelé rendelkeznek épített lakóhelyekkel. Most éppen a 18 menetrendszerinti hajóból, fregattból stb. álló egész flotta a horgonyzóhelyen egy vonalban helyezkedik el és ez egy szép, festői képet nyújt. Meglátogattam a katolikus papot (Lengyelországból való, premontrei viselete van, és a közössége körülbelül 8000 lelket számlál, többnyire lengyelek), kaptam tőle újságokat, és ezeket olvastam a nyári kertben, mivel a néhány számomra ismerős tiszt éppen nem volt ott. Az új, szép kaszárnyák, a fegyverraktár és a dokkok, különösen a kikötő mégis éppen megtekintésre érdemes, ez a legnagyobb kikötő, amit láttam, egy nagyon sajátos élet és jövés-menés, amit 3 teljes órán át nagy élvezettel tudtam nézni; mégis a fennmaradó időben oly nagyon unatkoztam.

Egy angollal, akivel a kikötőben találkoztam, béreltünk egy kis csónakot (mivel nagyobb nem volt) és estefelé Oranienbaumba[2] utaztunk (½ német mérföldet). Egy veszélyekkel teli, kritikus utazás, amelyet többé már nem akarok megtenni; a köpenyünket és mindent félretettünk, mivel csak így tudtunk könnyíteni magunkon, hogy abban az esetben, ha a hullámok átcsapnak a csónakon, könnyebb legyen a menekülés. Az ég ugyanis nagyon felhős volt, ami néha igen gyakori széllökésekkel járt együtt, amit pedig a kikötőben még nem lehetett annyira észrevenni; az egyetlen férfi, aki velünk volt, egy nagyon gyors legény, aki – miután a kikötőből a tengerre jutottunk – bátorságot öntött belénk, hogy többé már nem térünk vissza, ez rontott a helyzeten, azonban minden egyes lépéssel, amikor Oranienbaumnál a partra érkeztünk, majdnem teljesen vizes voltam, és néhány másodpercnyi közelségbe került a tengeribetegség kitörése, a partraszállás azonban megmentett engem, és az angol ismét flegmatikusan magára öltötte a kabátját.

Oranienbaum egy császári nyári palota, Mihály nagyhercegnek, a császár testvérének nyári lakóhelye – melynek közelében lakott az angol apósa, és meghívott engem oda egy pohár portói borra, hogy a betegség minden nyomát eltüntesse.

Másnap tettem egy sétát néhány finn falun keresztül és este megérkeztem Peterhofba. Ez még Nagy Péter idejéből származik, amikor magát a kert nagy részét is ültették, most az új időkben, különösen Miklós alatt, midőn az Udvar a nyár legnagyobb részét itt tölti, és részben az udvaroncok, részben mások nagy tömege követi, akik csak boldogan támaszkodnak arra, hogy az Udvar közelében legyenek. Egy egész várost képeznek itt úgy, hogy a kastély a hatalmas kerttel a közepét alkotja, és a város két szárnya Pétervár és Oranienbaum irányában terül el. Van egy levelem Meyendorff báróhoz, akinek állítólag nagyon jelentős hivatala van a császárnénál, és felkereshettem volna az ifjú Balugyánszkyt[3] is, akinek van itt egy háza, azonban ilyen felfordulásban és efféle alkalmak során ez nem mindig jön jól az ismeretlen embernek; előnyösebbnek tartottam egymagamban kóborolni a nép között, és élvezni a megfigyeléseket. A kert a maga berendezésében kevéssé ízléses, azonban a hatalmas vízátemelője miatt, amely állítólag Versailles-t felülmúlja, rászolgál arra, hogy megtekintsék. Száz és száz szökőkút az egész kerten át, a legnagyobb pazarlással szétszórva munkálkodott és küldte az éltető, vidám vizeket ünneplés gyanánt az égnek felfelé, miközben hatalmas állványzatok vették őket körül, melyeket a következő napra a megvilágítás előkészületeiként állítottak fel. A kastély előtt kétszeres volt a zene, a galérián (vagy inkább balkonon) tábornokok sokasága, és itt-ott megjelent a nagyherceg, a trónörökös vagy maga a császár is, miközben a nép elmerült a boldog utcákban, 3 teljes órán keresztül fáradhatatlanul állt ott, és el nem fordított tekintettel ugyanezen szemlélte és figyelte az orosz világegyetemnek ezt a menetét a bolygóikkal és üstököseikkel együtt. Különös kontrasztot nyújtottak a cserkeszek és a perzsák (mindkettőből egy gárda van itt). Feketék, általában kis emberek hosszú törzzsel és rövid lábakkal, nemzeti öltözékben; mint egy «malum omen» lopóznak oda a tömegen át, nem a tömeg odaadásának jámbor kifejezésével, hallgatagság, vad tűz villan a szemükben, mintha minden pillanatban elő szeretnék rándítani a tőrüket; nagyon feltűnő egy idegen számára. Mégis másnap láttam néhányukat, akik karjukon hölgyeket vezettek; megálltam és csodálkoztam egy hölgy bátorságán; azonban az felülemelkedett, a szelíd, enyhébb fény tompította a vad kifejezést és képes volt a párnak egy civilizált, társadalmi külsőt nyújtani.

Este a vendéglőben 25 rubelt kértek egy ágyért, nem volt kedvem ezt a napot oly nagyon magasztalni a naplómban; és vidékre utaztam az angol apósához, és következésképpen még 2 éjszakát ott töltöttem. Már 12-én egy nagy néptömeg áramolt Peterhofba, 13-án vagy az orosz július 1-jén véget sem értek a kocsik és a gőzhajók – reggel 4-től este 10-ig 20 gőzhajó járt Pétervár és Peterhof között stb. Délelőtt parádé volt az Udvarban, ahol a gyalogsági lovagi gárdán kívül, minden ezredből voltak egy páran. A császár a lovagi gárda egyenruhájában volt és vezényelt. Ő egy szép férfiú, a legszebb, amellyel Oroszország bír, egy valódi fejedelem képe. Azután istentisztelet volt az udvari kápolnában, nemsokára következett az ebéd, 600 személy számára is meg van terítve egy asztal, ahol mindenki, aki helyet talál magának, részt vehet. És este 10-kor kezdődött a világítás – az időjárás egész napon át nagyon változékony volt. Hol esett az eső, hol viharosan fújt a szél. De az este nagyon csendes és nyugodt volt, és mivel az ég felhős volt, a világítás teljes hatással bírt. Ezt nem lehet leírni. Az Udvarnál bál is volt, ahová mindenki, aki akart, beléphetett; azonban az Udvar csak egyszer megy át, midőn leereszkedik a vonalakhoz (hosszú szabad kocsik), amelyekben áthalad a kerten, hogy megtekintse a világítást – a díszkíséret körében 2 magyar ruházatot is láttam, de nem tudom, kik ők. Így végződött a peterhofi ünnepség. Már Nagy Péter ideje óta zajlik ünnep július hónapban Peterhofban; de az ünneplés oka különböző volt, Miklós alatt ez a császárné születésnapjának ünnepe. Azonban ez nem egy népünnepély mint amilyen a neve, ez egy udvari ünnep, ahol a nép láthatja, mit csinál az Udvar. Egy idegen nem is tud olyan sok örömet találni Peterhofban, mint amilyet általában leírnak, a berendezésekben minden nagy, de kevés az ízlés. A terasz a kastély előtt, a szökőkutak felépítése, a bejárat a kertben az embereknek első pillantásra inkább bosszúságot semmint örömet okoznak; amikor csak látják, hogy azok az emberek, akiknek voltak eszközeik és kedvük az efféle dolgokra ily sokat fordítani és pazarolni, annyira kevés ízléssel születtek; ilyen költekezéssel a világítás is valami más lehetett volna.

Július 2-án Alexandria, a császárné egy új és nagyon bájos parkja nyitva áll, ott vannak a legkedvesebb partik. Délután béreltem magamnak egy finnt és a táborhelyre utaztam és onnét tovább Duderhofba, ahol a lelkipásztor egy finn; másnap (15-én) meglátogattuk a finn gárdát a táborban, megtekintettük a szép vidékeket a környéken, és este Carszkoje Szelón keresztül érkeztem haza. Megnéztem az udvarhölgyeket Peterhofban, aranyba és gyöngyökbe vannak öltöztetve és csúfak, mint az éjszaka; nem köszöntem meg annak az úrnak, aki volt annyira jó egy olyan helyet mutatni nekem, ahol ezeket szemtől szembe láthattam. A kamarások és a kamarás-apródok között vannak elég erős csontozatúak, de semmi nemesség az arcukban, nincs önállóság a kifejezésükben, kiszolgáltak, egészen jellegzetes, görnyedt testtartással – kétszeresen vádolhatók, mivel a császáruk személyében a tisztességnek és a nemességnek egy oly szép példájával rendelkeznek. A közönséges katonák tartása példás, sehol máshol nem láttam hasonlót.

16-án Balugyánszkyéknál voltam ebéden, és este a Bagnères-ből való pireneusi énekesek koncertjén – a belépő 2 ezüstrubelből (8 forint) jött ki, és mivel ez az Ivóintézetben[4] volt, a visszautazás is egy forintérmébe került. Egy koncert vagy színház itt nagyon drága gyümölcs, színházban még nem voltam; a visszaúton meglátogattam a szenátusi főügyész Kapger urat, Balugyánszkyék vejét. Hétfőn voltam az Akadémia múzeumában, mellesleg ez Nagy Péter szertára – 3 szoba van a szerszámaival, munkáival, modelljeivel stb. ékesítve, a harmadik szobában ül a trónon, egész természetében, az előbb kelt fel, idegenek jöttek, és ő 3 lépést tett feléjük, most az időskori gyengeség talán már nem teszi ezt lehetővé. Magas és karcsú, korántsem annyira testes, ahogyan őt általában megfestik. A képgalériának az Ermitázsban nincs olyan sok kincse, egy mellékszoba a Kercsből származó régiségekkel igen látványos. Szerda óta itt van a városban Balugyánszkyék lánya, Sztolpakov ezredes felesége, és Balugyánszkyék fia, egy dragonyos tiszt a feleségével (3 hónapja házas), közepes magasságú, egy egész rövid, hajjal mélyen benőtt homlokkal, az anyja medvének nevezi őt, a felesége az ő ellentéte, nagyon szőke, rendkívül szelíd és könnyed, egy zefír; mindkettő excentrikus a maga nemében. Csodálatosan beszél, gondomat viseli az orosz nyelv tekintetében, már 2 leckét vettem tőle. Reményeket vehetnek maguknak, jó Szüleim, hogy egy nagyon szép oroszt fogok beszélni.

Nagyon hóbortos élet van nyáridőben itt északon; alig van az embernek éjszakája, vidéken éjfél előtt nem tér ágyba, hogyan lenne ez másként a városban. Csak 12 órakor érkeztem meg Balugyánszkyéktól és ma reggel fél négyig írtam, most a postára óhajtok menni. Az utazásomról Észtországon át a jövőbeli levelemben akarok beszámolni, amelyet 2 hét múlva küldök Önöknek. Remélem, megkapták a levelemet Dorpatból. Az orosz nyelvnek mostanáig csupán két kicsiny napot tudtam szentelni, ezek a pimaszul hosszú távolságok az első hetekben még kevés reményt adnak ehhez. 3 nappal ezelőtt vettem magamnak egy zürjén nyelvtant, melynek révén örömmel láttam, hogy van néhány átmenet ezen keresztül a magyar nyelvbe. Nem vitás, hogy a nyelvünk ősmagja finn; kár, hogy Sjögrén sokkal többet már nem nyújthat a finn törzsek összehasonlító nyelvkutatásáért, mégis nagyon sokat tett. Megkérdeztem őt a tatár nyelv tanulása végett, ez egy gondolat, ami már Helsingforsban megvolt nálam, mégis a beteges, prózaikus időkben veszni hagytam, nagyon ajánlja nekem. Ennek fontosságát bizonyára be fogja látni az, aki eme dolgokban csupán kevés ismeretekkel rendelkezik. Itt úgy tűnik, nagyon jó kilátásaim vannak. Vasából írtam, hogy Konstantinápolyba kell utaznom török nyelvet (ami ugyanolyan, mint a tatár) tanulni; most szép lehetőségem volna ezt Kazanyban megtenni. A város lakosainak harmada tatár, vannak köztük nagyon gazdag kereskedők, és mivel ők mohamedánok, igen rendesek; nagyon szép volna egy ideig az egyiküknél lakni, tatárul beszélgetni velük, és a Korán szerint élni. Ez bizonyára egy gyors, jó iskola volna, azután biztosan gyarapodom havonta is. Azonban kellene nekünk Magyarországra is egy orientalista, a nyelvünk megköveteli, hogy minden más európai nyelv előtt legyen egy ilyen. Megvan bennem a tűz és a vágy a tanuláshoz, bizonyára nem fogják ezt tőlem megtagadni. Kazany mellett nekem kéznél van az összes oroszországi finn törzs is, a fő tanulmányomhoz, a legalapvetőbb jelentőségű dologhoz, amely nélkül nem tudok semmilyen meggyőzőt cselekedni; néhány grammatikai munka meg tudná adni ennek születését, és össze kellene gyűjtenem mindazt, ami gyűjthető és rendelkezésre áll; az énekeik és költészetük különösen érdekel engem, ezeknek a finneknél is egy inkább régies nyelvezetük van, amit itt meg tudnék találni? A csúdoknál vagy «vaggyalajzöd»[5]-eknél gyűjtöttem, elegendő adagot jegyeztem fel, amelyben az énekeik értelme és tartalma egészen megegyezik a finnekkel, bizonyára így kellene lennie ama volgai finnek némelyikében is. Egy nagy fontosságot jelentenek, amely eme törzseknél a történelem számára is megvan. Jordanes a mordvinokat már ugyanazon déli részeken említi meg, ahol most is vannak. A vogulok is itt vannak nekem egész nyugodtan, és még utoljára megtisztelhetem a szolgálómat azzal, hogy a hazájában látogatom meg. Remélem, hogy január elejéig folyékonyan fogok oroszul beszélni és olvasni. Így Kazanyba mehetnék, és másfél év alatt sokat tudnék ott tenni, mához egy évre kellene ennek lennie. De könnyű terveket szőni, ezáltal távol a jövőbe részletesen előremenni, és már nem okoz fejfájást.

Egy néhány évvel ezelőtt Németországban megjelent mordvin nyelvtan van nálam használatra az Akadémia könyvtárából, amelyet itt megrendeltem magamnak. Revalban egy oroszul megírt cseremisz és egy csuvas nyelvtant kaptam használat céljára. Egyébként Madame Balugyánszky azt mondja, az állításom és törekvésem által egyáltalán nem érzi hízelgőnek, és nem akar nekem hinni, még ha jól is szemléltetem. Önök írtak nekem Fejér tevékenységéről, de Horvátéról és más tudósokéról semmit. Horvát bizonyára a korábbiakhoz hasonló módon egyezséget köt a fiatalabbakkal, a mostani fiatalok kutatásai szigorú kritika útján mennek előre, amely az álmodozásainak nem lehet ínyére; még semmit nem nyújtott a «pacinákjai»[6] után – küldjék el nekem ezt.

Szép kilátásokkal és lehetőséggel rendelkezem itt a tanulmányaim számára, a tartózkodásomat egészen a télbe bevonhatom, így boldogan becsülöm meg magamat. Különben az oroszok azon vannak, hogy meggyőzzék az utazót a nagyszerű jövés-menésről, és a kiváló ügyességről, amelyek csak egy ilyen városban, mint a valódi nagyságának léptékében, oly örvendetesen és oly szép cselekedetektől megkoronázva keletkezhetnek. Alig voltam itt három napot, és a levéltárcámat ellopták; ez hihetetlen volt számomra, tízszer átkutattam a legkisebb tárcámat, de ténylegesen szerencsére csak 30 papírrubel volt benne, és inkább a címeket meg a begyűjtött feljegyzéseket sajnáltam. Egyébként Pétervár a világ legdrágább városa, mostanáig csak a bérkocsis árait ismerem, ami hallatlan pénzbe került.

De most be kell fejeznem, és sietnem kell a postára. Éljenek igazán jól, legkedvesebb Szüleim, üdvözöljék Julit és Bertát és az összes barátot és ismerőst. Csókolom a kezüket és maradok szerető fiuk

Tóni

[Utóirat]

Jövő héten írok Bonifácnak.

Az Akadémia küldeményeit talán július közepéig megkapom.

[1] A német nyelvű levélben e szavak magyarul íródtak.

[2] Oranienbaum: oroszországi uralkodói parkegyüttes a Finn-öböl déli partján, Szentpétervártól 40 kilométerre nyugatra.

[3] Reguly itt Balugyánszky Mihály (1769–1847) fiára utal.

[4] Gyógyvizes ivókúrák helyszínéül szolgáló intézmény.

[5] A vótok önelnevezése: vad’d’alaizõd (vaggyalajzöd).

[6] Reguly itt Horváthnak A pacinákokról című művére utal. [Pest, 1839 (1–208. lap, befejezetlen maradt)]