Szentpétervár, 1841. július 10.

8)

Legkedvesebb Szüleim!

Leveleiket az Akadémiától valókkal múlt hónap 26-án kaptam meg. Alig tértem vissza a postáról, ahol az Önökhöz szóló levelet leadtam, amikor az osztrák nagykövetség egyik szolgálója jelenti nekem, hogy leveleim volnának az ügyvivőnél, melyeket el kellene hoznom. Megkaptam a leveleket a pénzekkel együtt, átvitettem magamat a Néván, megérkeztem Baerhez, és amíg ebédelni mentünk, átolvastam az Önök üdvözlő leveleit, és az Akadémia utasításait. Megmutattam Schmidtnek, aki éppen ugyancsak itt volt, az érméket és az aláírást Kádán parancsán – azonban nem tudott semmit megmagyarázni –  az érme feliratát egy romlott kufikus írásnak tartotta. Egyebek között volt itt egy hivatali tisztviselő is a finnmarki Tromsøből, mivel idegen nyelveket gyengén beszél, így bőséges alkalmam volt az ebéd során svéd nyelven csevegni vele. Norvég oldalról delegálták őt egy Oroszországgal való határtanulmány miatt, vagy inkább egy rendelkezés miatt, a lappok vándorlásának tekintetében.

Este voltam még Balugyánszkynál és felolvastam neki az Akadémia utasításait – éjjel 2 óra volt, amikor eljöttem tőle – egészen szenvedélyes volt és valódi részvétettel bír az iránt, ami Magyarországot illeti. Másnap vidékre utazott, 2 hónapig ott marad.

Ahelyett, hogy Pavlovszkba mentünk volna Adelunghoz, Baerrel vasárnap Frähnhez utaztunk, aki a szigetek egyikén, itt a város mellett lakik egész nyáron. Átadtam neki az érméket és Kádán utasítását. Amikor szerdán az Akadémia utolsó ülésére a városba érkezett, mondta ő nekem, Muhammed Ajjad Tantavi, az arab nyelvek professzora az Ázsiai Nyelvi Intézetben, járt nála. Értelmet akart kihozni ebből, azonban úgy gondolja, hogy ez egy veszendőbe ment írás, amelynek nem lehet jelentést adni. A jó öreg nagyon örült, mivel a fia éppen megérkezett Konstantinápolyból, ezért nagy sietségben volt, csak megmutatta nekem az Ázsia-múzeumot, és gondolta, az érmékről később, amikor ismét meglátogatom őt, többet fogunk beszélni – azonban az ilyen látogatások itt nem túl gyakran ismétlődnek meg, első alkalommal egy kétlovas kocsiért 4 és fél ezüstrubelt (majdnem 7 forintérme) fizettem, azonban vasárnap volt, amikor ez sokkal drágább, és nem is volt szükségem 2 lóra; velem volt Baer, ezáltal nemesebben akartam cselekedni; a távolság másfél német mérföld a lakásomtól. A tatár nyelvet ajánlja nekem egész rendkívüli módon, mint elkerülhetetlenül szükségeset, és úgy gondolja, ehhez nem lehetne kiválóbb alkalmam, mint Kazanyban, ahol minden ázsiai nyelv számára ugyancsak vannak professzorok. Engedjék most látni, mit cselekszik még velem az idő. Ő egy kistermetű férfi, egészen fehér haja van – egy jószívű, módfelett szeretetreméltó ember, és kitűnően érti, hogyan kell meggyőzni.

A visszaúton Frähntől, megálltunk az udvari bankár, Stieglitz báró nyári lakhelyénél; Baer bevezetett engem, következésképpen ez a ház nagyon érdekessé fog válni a számomra, gyűjtőhelye ez valamennyi osztály művelt embereinek; az ember látja és megismeri az állam első embereit, minden miniszternek megvan a köre stb. különösen a pénzügyminiszter, Сanсrin gróf nagyon gyakori vendég. Egy élénk öreg, aki minden iránt érdeklődik – mialatt a lappföldi utazásomról meséltem, jött egy személy, a helyem mellé leülvén, aki nemrég Japánból érkezett meg stb. Ismeri Esterházy Györgyöt is, aki most itt tartózkodik – néhány nappal ezelőtt bizonyára ott volt Stieglitznél és alkalomadtán a vegyes házasságokra terelődött a beszélgetés, és Esterházy helytelenítette a katolikusok eljárását, Stieglitz kifogást emelt vele szemben, hiszen ő maga is katolikus, mire Esterházy így felelt: először magyar, utána katolikus; gyűlöli az ilyen eljárásokat, amelyek hazájának belső nyugalmát veszélyeztetik. Stieglitz mesélte nekem. És szép képük van a magyar hazaszeretetről és patriotizmusról. Egyébként Esterházy célja, amelyet ő itt követ, nem szép, de nemsokára eléri. Elfelejtettem a hölgy nevét, 5 gyereke van, a férje még él; a minap magyarázta a bíróság előtt, hogy ezek a gyerekek Esterházy gyermekei, ő maga is elismerte őket, és most közel van a válás a férjétől, és utána Esterházy az idős menyasszonyt Magyarországra vezeti, már éltes és nem szép (a nő); állítólag ő (a férfi) a gyerekeknek kedvességből teszi ezt meg.

A múlt vasárnap vasúton Pavlovszkba utaztam; Adelungnál voltam ebéden, ahol a veje, Köppen akadémikus is ott volt. Adelung megígérte nekem, hogy kezembe adja Pallas és Bacmeister teljes kéziratos hagyatékát, amellyel rendelkezik, sok érdekességet remélek találni a volgai és a permi finnek tekintetében; azonkívül ő is egy nagyon szolgálatkész ember, mindent megígért számomra, amivel csak szolgálni tud. Ő a Sándor által létesített Ázsiai Intézet[1] igazgatója, amelynek gyűjteményeit az Akadémiától küldött utasításokban is megemlítik. Meg lesz nekem engedve, hogy valamennyit megtekintsem és kereshessek bennük, hogy tartozik-e valami ránk, magyarokra; azonban nincs reményem arra, hogy találjak is valamit, mivel minden új, a régiségekből semmi nincsen.

Különben egész nap itthon vagyok – olvasok és írok, és esténként látogatóba megyek Balugyánszkyhoz vagy Schmidthez. Baer ugyancsak elutazott. Nagyon gyakran étkezem Balugyánszkyéknál, minden nap meg vagyok hívva, és úgy érzem magam, mint otthon. 4 órakor vagy fél 5-kor esznek, és azután 10-12 óráig ott vagyok. Még írok az Öregnek[2] is Pszkovba, mindig üdvözöl engem a leveleiben; ha visszatér, be akar engem mutatni Uvarov közoktatásügyi miniszternek.

Armfelt gróf a napokban felkeresett engem, nem voltam otthon, a névjegykártyája mellett itt hagyott nekem egy svéd újságot. A lap a cím alatt ezt tartalmazza: Anton Reguly – eme férfiú életrajza; széltében-hosszában le vannak írva a Finnországon és Lappföldön keresztül tett utazásai, éppúgy a cselekedetei is meg vannak említve a bölcsőtől fogva. Hol végezte az iskoláit stb. ha meg tudnák érteni, hazaküldeném. Sokat hízelegnek – még soha senki nem fogadott el ilyen kincset az országukból, mint én, aki a nyelvüket megtanultam stb.

Ma este gőzhajón Kronstadtba utazom, holnap állítólag egy emlékművet, Nagy Péter álló képét szentelik fel; onnét átvitetem magamat Oranienbaumba[3] , és hétfőn meglátogatom a környéken élő finneket, akik a nyelvüket palástolják. Kedden, az oroszoknál július 9-én, nagy ünnep van Peterhofban, a császárné születésnapja; onnét elutazom a táborhelyre, melynek környékén meglátogatom a szép, nevezetes vidékeket, és Carszkoje Szelón keresztül térek vissza Pétervárra, körülbelül 6 napot leszek tehát vidéken. Azután még egyszer meglátogatom Frähnt, hogy valami biztosat megtudjak az érmékről, és ezáltal írok a mi tudós társaságunknak, a köszönet mellett egyúttal válaszolok a megbízásaikra. Kivéve azokat, amelyek a műemlékek és régiségek felirataira és rajzaira vonatkoznak, így mindet megválaszolhatom (az egészből 4 pont van tehát, ami kivétel).

Papa kérdezi, hogy a versenykérdéshez: «Quid de Scythis»[4] folyamodok-e. Nem tehetem meg, mivel nincs időm. De ha volna is időm, úgy azt valami biztosabbra és jobbra használnám fel. Ez egy olyan tárgy, amely csak egy idősebb tudóst illet meg, egy olyat, aki sok elvégzett tanulmány és kimerített tudás után feltételezéseket engedhet meg. A régiek nem értettek ez alatt meghatározott törzset, a szkíta nevet adták a Pontusz és a Kaszpi-tenger minden ismeretlen népének; legalábbis ez valami nagyon határozatlan, és vákuuma az egész elnevezésnek. Bayer és utána Rask és a legtöbb északi kutató a szkíták és a csúdok nevét (a finn törzsek megnevezése) egészen azonosnak tartották; most már a csúd név nem csak az oroszoknál ismeretes, hanem a lappoknál is megvan, akik viszont nem érintkeztek az oroszokkal; a szamojédok is ismerik a szirtya nevet; továbbá egészen Szibéria mélyén a csúd név a tatárok, a mongol nomádok körében az Altaj mentén mindenütt ismert; (a csúd sírok) ebből van itt az Ázsia-múzeumban a szép arany ékszer, melyet ott a sírokban találtak. Ez egy terjengős ügy, amely egyhamar nem válik bizonyossá, és mindig a régi smarnit rágni, az nem is fiatalembernek való dolog. Emennek általában valami biztos dologhoz kell tartania magát, eleget álmodozhat és sejthet a maga korában, ezek az idős írók is eleget tévedtek. Ezért tetszik most nekem legjobban a nyelvkutatás. Egy egészen más formát ad a régi történelemnek, és amióta a régi történelem kutatója teljesen más, mint amilyen korábban volt, csakis a nyelvkutatástól remélhető ugyanezek további magyarázata és megvilágítása. Röviden akarok szólni, az időnek még jobban meg kell érnie ehhez a tárgyhoz, még túl korai ezt érinteni, még sok előtanulmányra van szüksége.

Küldjék el nekem Jerney értekezését a kubecsiekről[5]. Ezeket ő magyarnak tartja. Egy szép, kellemes elgondolás, de aligha igaz; a nyelvi próbák, amelyek ebből erednek, valami egészen mást mutatnak. A kunokat is magyaroknak tartja, a miatyánk-próbák ezen a nyelven a tatárra mutatnak; és ismeretes, hogy Varró[6], egy karcagi polgár, aki 1770-ben halt meg, az utolsó volt, aki a kunok nyelvét megértette, tehát magyar nyelvként fogadták el; vajon most nem lehetne-e még valamit megtudni erről a kunok körében?

Pöschl megígérte nekem, hogy hamarosan elküldi nekem Fejér munkáját. Madame Balugyánszky egy magyar imakönyvet kért tőlem, amit nagy betűkkel nyomtattak, mivel nagyon gyenge a szeme. «Az Isten legtisztább szeretet»[7]-et ajándékozta nekem, mivel ez számára túl kis betűkkel van nyomtatva. Volnának-e Önök, kedves Szüleim, olyan jók, küldeni nekem egyet, és hozzá a «Himfy szerelmei»[8]-t? Egy Halbert nevű fiatalember, a lengyel követség alkalmazottja nagyon gyakran van Balugyánszkyéknál. Magyarul akar tőlem tanulni, örömömre szolgál, hogy ezt tehetem. Kérem ezért, tudnának-e nekem egy német–magyar nyelvtant is küldeni, és a használatomra egy magyar–német zsebszótárt is? – mindezt a követséggel elküldeni talán túl sok volna; Heckenast gondoskodhatna róla, hogy Lipcsébe kerüljenek Vosshoz, és onnét Pétervárra Gräféhez.

Korizmics leveléből látom, hogy Udvardy megkapta a levelemet Vasából; ezt elveszettnek tartottam, mivel sem Udvardy, sem Önök nem írtak róla semmit. Udvardy bizonyára meg tudná nekem írni, miről számolt be Bonifác, és ezt a levelet nagyon szívesen el is olvasnám, habár ez olyan jól is maradhat; mivel oly hamar hazatérni nem remélek, meg tudom valósítani a terveimet, így nemsokára meg kell érniük azt, hogy az első magyarokat – a testvér- vagy atyai népeket – felfedjem Önöknek. Frähn nagyon jól győzköd, és nagy kedvem van Kazanyba menni; azután a mordvinok és a csuvasok grammatikáját és szótárát óhajtom adni Önöknek, ők a volgai finnek egyik ága, akik már Jordanes előtt ugyanazon a helyeken laktak, ahol most megtalálhatók – a Szuránál.

Ez egy piszkozati levél; de a fejem nagyon forró, és az idő túlságosan röviddé vált számomra. Éljenek igazán jól, írjanak nekem minél hamarabb és egészen sokat. A nagyságos Apátnak különös üdvözletem. Csókolom a nővéreimet és maradok az Önök engedelmes

Tónija

[Utóirat]

A könyvtáramat, amelyet Helsingforsban hagytam hátra, Wigandhoz szállítják Lipcsébe, onnét Önök majd Heckenastnál találják meg, augusztus végével talán ott lesz.

Eme levélnek Kisasszony napjára haza kellene érnie, ezáltal erre a napra igazán sok örömet kívánnék Önöknek, és kérném, hogy üdvözöljenek minden ismerőst, aki ott van. Mit csinál Lenhardt[9], mit hallanak felőle. Otthon biztosan sok újdonságnak kell lennie számomra, kétévnyi távollét után. Milyen a múzeum, milyenek a hidak Pesten. Visszajövök, úgy válaszolok Korizmics levelére, ami sok örömet szerzett nekem.

6)

Az egészségem most egész jó, sokat gyengélkedtem, amikor ide megérkeztem. Ha Finnország levert volna engem, egy fél évre ott maradtam volna; ezért teszem ezeket a kirándulásokat is vidékre, most egyiket a másik után, kezelés gyanánt. Így megyek most, mint egy nemes, jó keresztény, vissza Finnországba, kezet nyújtani a béküléshez. Hamarosan nem fogom többé látni, és soha, semmikor.

Esterházyék Csetényben vannak? Szerafin most már biztosan egy virágzó rózsaszál.

+ A fennmaradókat itt fogom elkészíttetni, talán 140 rubelra jön ki, ennek állandóvá kell válnia, és biztosan ajánlani fog engem. Küldjék el ezeket nekem a könyvekkel, melyeket a július 10-én kelt előző levelemben kértem; ez legjobban Heckenast útján megy el Wigandhoz vagy Vosshoz Lipcsében, és ezektől Gräféhez Péterváron.

Nem tudom, hogy mit csináljak a lapp ruhámmal, ez még Helsingforsban van. Kapok most nemsokára egy csúd női viseletet Narvából, ez a legsajátosabb, amelyet ebben a fajtában láttam. Berta biztosan olyan lesz benne az álarcosbálon, mint egy csúd menyasszony. Éljenek igazán jól, legkedvesebb Szüleim, maradok szerető fiuk,

Tóni

[Utóirat]

Soha ilyen rövid idő alatt nem vált hölgy a számomra oly drágává, mint Madame Balugyánszky, olyan hajlam van bennem iránta, mint egy anyához. Naponta látom őt, ha csupán néhány percre is. Az Öreg különös figyelmességgel volt irányomban, és amikor elutazott, megbízta a feleségét, hogy a házukat a legkellemesebbé tegye a számomra. Nagyon sokat jelent neki az ismeretségem, és nagy örömmel venné, ha hozzá tudnék szokni a házához. Ő a legkedvesebb hölgy – a tettei nagyon nemzetiek, és sok megfakult szépségről tanúskodnak. Mintha 25 évvel ezelőtt érkeztem volna meg ide. Csak az ő, csak az ő kegyéért esedeztem volna; az idő megfakította a fekete szemeket, de nem képes a kifejezést eltüntetni stb. 17 gyereke volt – van 7 élő lánya, akik közül 6 házas, és 2 fia.

Kérem Önt, legkedvesebb Papa, küldjön nekem néhányat a legújabb divatlapokból a magyar viseletet illetően. Nem tetszik nekem, hogy mint a Magyar Akadémia megbízottja, nemzeti öltözék nélkül vagyok. Csupán egy könnyű ruházatot akarok magamnak készíttetni, hogy a művelt társaságba mehessek (6 héten belül mindenki ismét a városban van), vagy más estélyekre beszélgetni, hogy mégis valami nemzetit vehessek magamra – egy könnyű pantallót zsinórokkal és egy könnyed fazonú Zrínyi-kabátot, nem túldíszítettet, egyszerű nemeset, egy mellényt és kis ezüstsarkantyúkat gombokkal; ezeket talán mint Magyarországról való ajándékot tudnák nekem elküldeni. Itt aligha kaphatok ilyeneket.

[1] Az intézetet 1823-ban hozták létre I. Sándor (1777–1825) orosz cár uralkodása idején.

[2] Itt minden bizonnyal Baer akadémikusról van szó.

[3] Oranienbaum: oroszországi uralkodói parkegyüttes a Finn-öböl déli partján, Szentpétervártól 40 kilométerre nyugatra.

[4] A kérdés minden bizonnyal a szkíták kilétére utal.

[5] Jerney A kubecsi népség című értekezése 1839-ben jelent meg.

[6] A hagyomány szerint a kun nyelv utolsó ismerője Varró István (1697–1770) karcagi lakos volt.

[7] A mű pontos címe: Az Isten legtisztább szeretet az én imádságom ’s elmélkedésem. Eckartshausen udvari tanácsos után.

[8] Kisfaludy Sándor (1772–1844) költő romantikus dalciklusa.

[9] Valószínűleg itt Lenhardt Sámuelről (1817–1840), a 19. század első felének egyik legjelentősebb magyar rézmetszőjéről és grafikusáról van szó.