Dorpat, 1841. június 2.

7)

Legkedvesebb Szüleim!

Az 1840. november 9-én kelt levelüket a mellékelt 500 bécsi forinttal, és az 1841. március 12-ei keltezésűt, Pöschl bácsi két levelével február 5-éről és 18-áról, a múlt hónap 15-én kaptam meg Stockholmból, az osztrák miniszter, Woyna gróf levelével együtt. Tévedésből  – írja ő – a szolgálati csomag, amelyben az Ön levelei benne voltak, Berlinben hevert, és egy félreértés végett a levelek később itt Stockholmban vártak Önre. Ez az oka annak, hogy a leveleket Magyarországról csak 6 hónap múlva kapják meg Finnországban, én pedig örültem, hogy végül mégis kézhez kaptam ezeket.

Bocsássanak meg azért, jó Szüleim, hogy ez idő alatt nem értesítettem Önöket; részben betegség tartott vissza, részben a folytonos várakozás minden egyes postai nappal, hogy a leveleiket megkapjam; ez bizonyára többé nem esik meg, a hibát már nem tudom jóvátenni, de a jövőben minden második héten hírt fognak kapni felőlem.

Május 24-én érkeztem Helsingforsból a «Storfurst» gőzhajón Revalba, és tegnapelőtt óta Dorpatban vagyok, professzorokkal és tudósokkal kötöttem ismeretséget, tanulmányozom az előrelépéseket, amelyeket az észt nyelvben (egyik rokona a finn nyelvnek) tettek, beszerzem a számomra szükséges könyveket és holnapután delizsánszon Revalba utazok. Ennek a városnak a közelében, Kattila egyházközségben él még egy teljesen ismeretlen finn nép, akiket az orosz csúdoknak, a saját nyelvükön «vaggyalajzöd»[1]-nek neveznek. A nyelvükre bizonyára sok befolyást gyakorolt az orosz, ezért nem akarom őket figyelmen kívül hagyni; ott vizsgálódom, amennyire a rövid idő ezt lehetővé teheti számomra, és így utazom el Pétervárra, és várva az Önök és a tudományos társaság leveleit, eközben ott az orosz nyelvet tanulom.

Habár ez az utazás Észtországon keresztül költséges, és Pétervárra sokkal, sokkal olcsóbban utaztam volna Finnországon át, mégis nagyon fontos volt nekem, hogy az észteket, és azt követően a «vaggyalajzöd»-eket meglátogassam, mivel ott a finn nyelv még egész tökéletességében létezik, a nyelvi formái nincsenek lerövidülve, teljes eredeti gazdagságában megvan; az észt nyelvvel nem ez a helyzet, a megkopott és eltompult formái közelebb állnak a magyarhoz, mint a finn nyelv. És továbbá az úti beszámolómban is érdekessé válik majd, hogy egy összeállítást közöljek a finn és az észt népről, ahogy azon túl más finn(ugor) népekről is, akikkel az utazásom közben talán lesz alkalmam találkozni (és ily módon ezek az úti kiadások meg fognak térülni). A nyelveknek egy ilyen *-ében[2], nagy mértékben több érvvel rendelkezik az ember, amint több nyelvet ismer meg, ezért akarok, amennyire ez lehetséges, más finn törzsekkel megismerkedni, és ezért nem írtam mostanáig még semmit erről, a magyart úgyszintén teljességgel meg kell ismernem, és ha lehetséges volna, a dialektusait is: a székely, moldvai magyart stb.

Jó Szüleim, mennyi aggodalmat és bánatot okoztam már Önöknek ezekkel az utazásokkal és a hallgatásommal. Bárcsak inkább ne tettem volna meg ezt a lépést – gondoltam magamban gyakorta ezen a télen át. Az ilyen utazások, ahogyan Önök írják, bizonyára csak a jómódúaknak valók; én kevésből óhajtottam ezt végrehajtani, és fiatalságom sok derűs óráját áldoztam fel érte, gonddal terheltem magamat és egy időre az egészségemet is meg kellett gyötörnöm. Bár így van – azon jómódúak közül még senki nem akadt, aki az ügyet a legcsekélyebb áldozatokkal is magára vállalta volna, és ki tudja, ha akadt volna egy ilyen, hagynunk kellett volna magunkat a külföldiek által felvilágosítani, és a rokonságot magunkra nézve szörnyű módon elszenvedtetni. Elhatároztam magam erre, egy olyan lépést tettem, melyhez hasonlót csak az ifjúságában tehet meg az ember, és ezért aztán az ifjúságomnak meg fognak bocsátani, mert hiszen ez nem egy rosszindulatú fiatalkori csínytevés, és meg fogja hozni a maga gyümölcsét. Látják Önök, most már egy másik hangnemben írok, mint Vasában tettem, a bátorságom megszilárdult. Sokáig voltam beteg, tetejébe még a tanulmányok tilalma, megfosztotta a szomorú lelket az életre keltő elemtől, a hevítő tűz elszenesített az előírt visszatartásban és unatkozásban, és hidegvérrel tekintettem most vissza a megtett lépésre. Nem mondom, hogy sajnálom, hogy megtettem, túlságosan ragyogó eredményeim származnak belőle, hogy sajnáljam. Megvan nálam ugyanaz a szeretet a dolog iránt, ami korábban megvolt, azonban a dolog intézésének módja megváltozott – korábban ez szenvedély volt, dacoltam az akadályok ellenében (hogy nem volt pénzem stb.), erőszakot akartam magamon elkövetni, a dolgot magam számára kikényszeríteni, túl sokat bízva az egészségemben nem riadtam vissza az erőfeszítésektől stb. Most már a rohamoknak vége van, és higgadtabban, kímélettel fogok a munkához, és az egyetlen fenntartandó: «nulla dies sine linea». Mielőtt a tanácsát, legtiszteltebb, legjobb Apám, a november 9-én kelt leveléből elolvastam, az akaratom, a legsóvárabb kívánságom az volt, hogy hazatérjek, hol egy foglalkozást keressek, és így a privát óráimban azután dolgozzak az ügyön.

Mégis röviden tudósítani akarok, mi az én történetem október 18-a óta (ha nem tévedek, a legutóbbi levelem innét volt keltezve). Írtam Önöknek, hogy a lappföldi utazásomat elhalasztom, mivel a biztonságosabb úthoz 300 rubel utalványt várok Collantól; Collan ezalatt lebetegedett, először nem tudott nekem írni, és a későbbi levelében azt mondta, hogy nem tudja megszerezni nekem az összeget; így írtam Schildtnek és mire a levelét a pénzzel megkaptam, karácsony volt. Mindeközben az egészségem nagyon rosszra fordult, már november vége óta nem éreztem jól magam, az egész testemben gyengeséget éreztem, amely minden életérzést, minden bátorságot és kedvet elvett tőlem, felkeltem reggel, és olyan volt, mintha betegágyból keltem volna fel, és az egész napot a díványon fekve töltöttem el; sem én, sem az orvos nem tudta, hogy mi a bajom, és amikor elkezdtem gyógyszereket szedni, csak rosszabbul lettem; ha egy pozitív fájdalmam lett volna egyik vagy másik testrészemben, sokkal könnyebben el lehetett volna viselni, mégis ilyen félig kábult állapotban *-ni[3] a napokat, egy idegen országban ennyire magamra hagyatva, azokon a hosszú téli napokon keresztül, a lelkem is megbetegedett, és siettem Helsingforsba; 20 fokos hidegben utaztam, és erre újra meghűltem a fejemre (a többi testrészem *[4] egy lapp ruhába). Január 9-én betegebben érkeztem meg Helsingforsba, és csak február vége táján *[5] vissza; mégis a megszokott *-im[6] visszajöttek, és így bolyongtam, míg a tavasz szép napjai, április vége felé hosszabb *-kat[7] tettek lehetővé gyalog és lovon. Ilyen 5 hónap megváltoztatta a gondolkodásomat, az utazás, ami nekem már nem haszonnal, csak kárral járt, mivelhogy a tanulmányaim sokkal lassabban mentek, elviselhetetlenné vált a számomra. Milyen szépnek tűnt most a szülőföldem, milyen örömteli gondolat oda megtérni, és mégsem tudtam elutazni. Az ember a hazáját jobban meg akarja ismerni, utazzon sokáig. Április végével megkaptam az Ön levelét, jóságos Anyám, nem akarom elmondani, milyen volt ez a levél az elárvult fiának, sírtam miatta. Rögtön írtam azután Pétervárra a követségre Apám november 9-én kelt levele miatt, és vártam azokat, újabbakkal együtt, amelyeknek az Akadémia részvételét jobban meg kellene magyarázniuk. Azonban a válasz Pétervárról elutasító volt, nem tudtak a leveleimről, amikor végül – mikor éppen megértettem, hogy Stockholmba kell írnom – ezeket Arwidsson útján elküldték nekem.

Siettem azután, hogy készüljek az utazásra, rendezzem a dolgaimat és elbúcsúzzak, és nem akartam a további terveimre vagy hasonlókra gondolni azelőtt, amíg el nem jöttem Helsingforsból.

Amikor Anyám leveléből megtudtam, hogy Bonifác a gondomat viseli, már nem lepődtem meg azon, amit értem tett; kezdettől fogva ismertem az irántam való jó érzéseit és szándékait. Emlékezhetett arra, amikor hajdanán párszor beszámolót tartottam nála és én azokat a forrásokat kívántam megkapni magunknak olvasásra, amelyekből a magyarok eredetéről és származásáról való tananyagot merítette. Kinyitott nekem egy fóliánsokkal teli szekrényt, megmutatta a hosszú fontokat és úgy gondolta, ehhez a későbbiekben időre van szükségem, ez most még túl korai számomra. (Egy másikra is emlékszem – amikor én mint szónokjelölt, Sólyból Koller kasznárral egy holmikkal teljesen megpakolt kocsin Székesfehérvárra, az iskolába utaztunk – ott sokat beszélgettünk Kőrösi Csomáról; sokat dicsérte a szép lelkesedést és nem tudta felfogni, miként nem akad más fiatalok körében ehhez hasonló; ha megvolna hozzá a kora, úgy biztosan megtenné a lépést. Emlékeztessék őt sok üdvözlettel a részemről erre a beszélgetésre, még biztos nem felejtette el.)

Isten megsegít majd engem, nem fog csalatkozni bennem. Vállalom a feladatot, amelyet a tudós társaság köszönettel adni akar nekem, és írtam Dr. Schedelnek Revalból, amit eme levél mellé csatolok. Emellett alkalmam lesz mihamarabb megtanulnom az orosz nyelvet, orosz tudósokkal megismerkednem, és egy nagyobb könyvismeretre szert tennem, amelyre otthon nem lett volna lehetőségem. Szép volna, ha innét Varsón keresztül egy időre egyenes úton hazautazhatnék. Nem tudok már a korábbi könnyű felfogással utazni, bizonyára ezt kellene tennem, és ez adná meg nekem az összes pihenés közül a legjobbat; ma a *-n[8] (az egyetemi hegy) álltam és lefelé pillantottam az Önökhöz vezető útra, de mégis holnapután meg kell fordítanom a tekintetem, csak várni fogom a levelüket Péterváron. Mihelyst rendben ott vagyok, írni fogok Önöknek; Bonifácnak is köszönetet mondok majd.

(Nem tudom, mit fog nekem adni az Akadémia honorárium gyanánt – havi 100 rubelből nem tudok megélni Péterváron.)

Most alkalmam lesz ezekben a kutatásokban megmutatni az Akadémiának a tanulmányaimat; mert az eme nyelvek rokonságáról szóló tanulmányaimban (kutatásaimban) még szívesen várnék, amíg az összehasonlításom mértékébe több nyelvet vehetek, és utána tudok írni valamit. Az ismert finn törzseket egybevenném, hogy megértsem ezeknek a nyelveknek az egész szellemét, és ezáltal leírást adjak erről. Ugyanezt tenném a magyar nyelvvel, ehhez hozzávenném annak nyelvjárásbeli eltéréseit – a palócokét, székelyekét, erdélyi és moldvai magyarokét stb. és így ezt a két eredményt aztán összehasonlítanám; (hiszen kisebb eltérésekkel a finn és a magyar nyelv szelleméről már eléggé rendelkezik az ember). Ez először a nyelv szellemét és képzését illetné, és így a lexikális rész ezután következne (ez nem attól függ, hogy mennyien írnak – író nagyon sok van most – hanem hogy mit írnak). Ezért iparkodom most az oroszt megtanulni, és ezen keresztül más oroszországi finn törzsekről, amelyből már több van az oroszban, ismeretet találni. Ez nem fog annyira nehezen menni, ha nyugalomba jutok, hogy csakis a tanulmányoknak éljek, akkor ezt otthon is folytathatom majd. Hogy a magyar nyelv egy csúd, vagy ahogyan nevezik, finn(ugor) nyelv, az kétségtelen; még a köztes nyelveket, amelyek a finn nyelv átmeneteit mutatják a magyarba, meg fogom találni, abból könnyebb lesz mindegyiket külön megérteni; már az észt nyelv sokkal inkább közeledik a finntől a magyarhoz, a belső-oroszországi finnek, amennyire ezt most már tudom, még inkább. Bonifácnak erről talán többet fogok írni. Éljenek igazán jól, kedves Szüleim, ne haragudjanak rám, hogy oly sokáig nem írtam Önöknek, válaszoljanak minél hamarabb.

Boldog érzés, hogy megírtam ezt a levelet, és tudnom azt, hogy nemsokára az Önök kezében lesz. Ez egy dolog, és ez ismét közel hoz engem Önökhöz – ami mostanáig *[9], oly egyedül állt, levelek nélkül kellett hozzá fordulni. Engedelmes, örökké szerető fiuk

Tóni

[Utóirat]

Julit, Bertát sokszor csókolom. Ányosnak, a perjelnek, Töröknek stb. üdvözletem. Az Apátnak különösen kézcsókom – félreértett engem, írni fogok neki – hazamegyek, ezáltal jól alakul majd a dolgom?

[1] A vótok önelnevezése: vad’d’alaizõd (vaggyalajzöd).

[2] A levél kéziratában a papírlap itt olyannyira sérült, hogy a kérdéses szót nem lehet megállapítani.

[3] A levél kéziratában a papírlap itt olyannyira sérült, hogy a kérdéses szót nem lehet megállapítani.

[4] A levél kéziratában a papírlap itt olyannyira sérült, hogy a kérdéses szót nem lehet megállapítani.

[5] A levél kéziratában a papírlap itt olyannyira sérült, hogy a kérdéses szót nem lehet megállapítani.

[6] A levél kéziratában a papírlap itt olyannyira sérült, hogy a kérdéses szót nem lehet megállapítani.

[7] A levél kéziratában a kérdéses szót nem sikerült teljes egészében kibetűzni.

[8] A levél kéziratában a papírlap itt olyannyira sérült, hogy a kérdéses szót nem lehet megállapítani. Valószínűleg a Toomemägi nevű, történelmi jelentőségű magaslatról van szó Tartu városban.

[9] A levél kéziratában a kérdéses szót nem sikerült teljes egészében kibetűzni.