Szentpétervár, 1841. június 25.

1)

Legkedvesebb Szüleim!

Ma egy szép, örömteli napom volt; nem is tudnám ezt méltóbban befejezni, minthogy az utolsó óráit egy Önökhöz szóló levélnek szentelem.

Nagyszerű hangokat hallottam ma! Alig tudnák kitalálni, jóllehet ezeket először az Önök szájából hallottam és tanultam. Ma magyarul beszéltem, egy teljes fél napot magyarul! Két évet kellett nélkülöznöm azért, hogy ma teljes mértékben érezzem és megismerjem, mit jelent az anyanyelv. Még itt hangzik a szívemben és a lelkemben. Némely szónak tízszeres jelentősége van, mintha a múltban ragadt volna, száz és száz emléket idézett fel nálam; hol az apát, hol az anyát, hol a nővért, hol a barátokat ismertem fel az ismerős hangokban – mint egy varázstükörben eleveníti fel számomra, hogy lássam és halljam azt, ami rég elmúlt, és amelynek emlékével elhalványult, árnyékos képekben már alig rendelkezem.

Az új, fellobbant lelkesedés ez iránt nem akar csökkenni! Meg akarjuk ezt őrizni, és tanulságul akarjuk viselni a sorsát a velünk rokon népeknek, akiket most már hiábavaló testvérnek szólítani, akik nyom nélkül eltűntek; akik – mivel elfelejtették atyáik nyelvét – hanyatlásba és pusztulásba jutottak. Szép, kielégítő érzés van bennem a tanulmányom megválasztását tekintve; azt választottam, amit a jelen a legszebb dologként nyújtott a számomra; a törekvésem támogatásra akar lelni, hogy oly mértékben űzhessem, ahogyan ezt a dolog fontossága megkövetelheti! Szívesen lennék egy rövid időre Önök között, és részesülnék a nemes és célszerű törekvés látványában, amely egyedül dicsőséget szerez számunkra és atyáinkhoz méltónak mutatkozhat. A pompás, termékeny ország! A férfihoz illően szép, erős nép – a magyarok! Mindenütt hallom az utazásom során, az idegenek mondják. Szép név, amelyet az atyáink szereztek és hagytak nekünk örökül. Európai jelentőséggel bírtak a helyzetükben a törökkel szemben. Cselekedeteiket megőrizte a történelem, minden időben magyarhoz méltóak voltak. Ennek mégis vége van, a megváltozott idők más tetteket követelnek, és ebben félreismertük a kor szellemét, vakon léptünk az elődök egyetlen és ugyanazon nyomdokába, annak a veszélynek tettük ki magunkat, hogy mint az elmúlt középkori időszak bebalzsamozott múmiája, mutatóban maradtunk fenn az új világ számára. Az elveszettet ismét kivívni, ez a mi köteles feladatunk, a tudományon keresztül, csakis ebben a körben szerezhetünk pozíciót a nevünknek; más felvilágosult, kutató népekkel kéz a kézben, nemsokára együttesen fogunk előrehaladni a rendeltetésünk magasabb jegyéhez.

Madame Fesslernél tegnap este arról értesültem, hogy él itt egy Balugyánszky nevű született magyar, tőle jövök most, tőle hozom ezt a lelkesedést. 38 éve van itt Péterváron, és még ízig-vérig magyar, és az anyanyelvét egészen ámulatba ejtően jól beszéli, ugyanígy a szintén Magyarországról való felesége. Államtitkár – excellenciás – és a törvénybizottság főnöke mint jogász, és ahogy Armfelt gróf mondja nekem, az elsők egyike Oroszországban, mint azt már a tisztsége is mutatja. Igazi honfitársi melegséggel fogadott engem, és a legörömtelibb részvéttel bír a tanulmányaim iránt, régóta (mondja ő) várt már egy fiatalemberre, aki ilyen célokkal keresné fel Oroszországot.

Flittner főszuperintendens révén tudtam meg, hogy hol lakik Madame Fessler; a város egyik szigetén, távol innét leltem rá tegnap. Az Öreg 1839. december hónapban halt meg, gyermekek nélkül, csak ezt az özvegyet hagyta hátra, minthogy 1837-ben a 30 esztendős fia, aki katona volt, legnagyobb bánatára meghalt. A hátrahagyott művei és iratai nincsenek itt, kivéve az átdolgozott életírását, amely pedig rendezett és nyomtatásra kész, bár nem engedélyezték a nyomtatását. A könyvtára 3000 kötetet tesz ki, jobbára még az összes megvan, néhányat kikeresek majd magamnak, itt van nálam a katalógus. Ami a Magyarország múltjához fűződő történelmi részét illeti, azt a tudományos akadémia akarja megvásárolni. Az utolsó éveiben sokat üldözték őt. Egy bizonyos Aug. Limmer könyvét Önök talán ismerik: «Üldöztetéseim Oroszországban: Dr. Ign. Fessler és szövetségesei jezsuita fondorlatainak dokumentált ábrázolása; Lipcse, 1823.»[1] Ez a Limmer prédikátor volt Fessler alatt, és a gyakori részegeskedése miatt Fessler révén elveszítette a hivatalát; ezért írta ezt a könyvet, amelyet egy bizonyos Pesarovius megcáfolt, de ami mégis nagyon sokat ártott Fesslernek, és gyanúval terhelte meg őt, amelytől többé már nem tudott megszabadulni. A katolicizmushoz fűződő hajlama miatt 1834-ben a szaratovi hivatalát mint főszuperintendens elveszítette, és az Evangélikus-Lutheránus Egyház igazgatói tanácsának testületébe, Pétervárra helyezték át, ahol a titokzatos, rejtett személyisége miatt nem sok bizalmat élvezett. Az életírásában említést tesz annak néhány hivataláról, és emiatt van itt betiltva, és ezért nem engedik meg a második kiadását sem.

Most pedig egy kicsit rendben akarok haladni.

Eme hónap 11-én, tehát éppen 2 hete érkeztem meg ebbe az óriási városba. Miután többé-kevésbé másfél évet kóboroltam a környékén, végre sikerült elérnem. A Vasziljevszkij-szigeten lakom egy német szállóban. Az első látogatásomat másnap tettem meg a követnél, a másodikat Sjögren akadémikusnál, aki kiváltképpen finn tanulmányokkal foglalkozik (ő maga is született finn). Az írásait még Helsingforsból ismerem, ezek nagyon alaposak; kár, hogy a gyenge látása már kevésbé engedi meg neki, hogy a tudományoknak éljen, az egyik szemére teljesen vak. Ő fontos ember számomra, csak sajnálatos, hogy most 2 hónapig nélkülöznöm kell őt, mivel nyaralás céljából ezen a hétfőn vidékre utazik, és ott fog tartózkodni. A Koppenhágából és Stockholmból való ismerősömmel, a jó Korovickij professzorral a harmadik napon találkoztam itt, az ő közbenjárására tettem szert a mostani szállásomra, amellyel elégedett lehetek, mivel annyira olcsó, amennyire csak lehetséges itt. Kár, hogy ő is elutazott 2 hónapra Varsóba. 16-ika óta lakom a bérelt szállásomon, amely a Mihajlovszkij-manézzsal szemben, a Szutugin-házban, Madame Wickmannál (egy svéd asszonynál) majdnem a város közepén, a Nyevszkij proszpekt mellett található. Van 2 szobám, az egyik az utcára, a másik a lépcsőre nyílik, és az örökös benti sötétség miatt alvásra használatos; van naponta 3 étkezésem, egy orosz legényem a felszolgáláshoz, és egy teafőző masinám napi kétszeri használatra (ha akarom), és 45 rubelt fizetek havonta – 35 rubel a szállás, és naponta egy rubel az ebéd – azonban ez nincs abonálva, nem otthon étkezem, így nem is fizetek érte. Ennek az asszonynak van még 9 másik lakója, a tisztaságért mindent megtesz nekem, a többiek ezen a téren el vannak hanyagolva. Meglátom, miként fog ez számomra tovább menni. Mit szólnak Önök, kedves Szüleim? Ha néhány hónap múlva egy vogul szolgálóm lesz Szibériából? Meglátogattam Vrangel admirálist, aki a szibériai utazásairól, és az orosz észak-amerikai területek kormányzójaként ismeretes; volt egy ajánlólevelem hozzá. Arra a kérdésemre, hogy nem volna-e lehetséges – azáltal, hogy sok ismerőse van az uráli vidékeken – egy vogult kapnom onnét szolgálatra, mivel ily módon tanulhatnám a nyelvét, megígérte nekem, hogy amennyiben ez lehetséges volna, gondoskodik róla, hogy szert tegyek rá; amennyiben nem, úgy Anatolij Gyemidovhoz akarok fordulni, megteheti ezt a szolgálatot a tudományok számára; a vogul nyelvről mostanáig még semmit nem tudnak, történelmi bizonyítékok szerint állítólag mégis ők állnak a legközelebb a magyarokhoz; neki vannak vogul alattvalói, ezek rabszolgák, ajándékozhatna nekem egy hús-vér vogult, és azt akarom, hogy ez ősatyáink rokonságának költségére igazán jó napokat éljen meg Magyarországon. Vrangel admirális szintén elutazott vidékre. Balugyánszky is elutazik hétfőn, de a felesége itt marad. A nyár nem a legjobb időszak a városokban való utazásra – ez itt Szentpéterváron a legnagyobb mértékben így van –, csakhogy nem minden jár, aminek lába van.

A legérdekesebb emberek egyike, akit meg lehet ismerni, az Baer államtanácsos és akadémikus. Műveinek egyike («Pillantások a tudományok fejlődésére»), amelyet Helsingforsban kaptam kézhez, alkalmat adott arra, hogy egy ajánlólevelet kapjak Revalból ehhez a zseniális emberhez; a házában nagyon jó fogadtatásban van részem és a készséges szívessége és a tanulságos beszélgetés sok támogatást ígér a tanulmányokban, és sok kellemes órát, amit nála tölthetek el. Holnap ebédre vagyok hivatalos hozzá, ahová több tudóst is meg akar hívni, hogy engem megismertessen velük, és holnapután egy utazást kívánunk tenni Pavlovszkba (egy nyári kastélyba), hogy Adelungot meglátogassuk; a finn nyelvek tekintetében ő nagyon érdekes kéziratokat birtokol Pallas és Bacmeister hagyatékából, ahogyan azt mondja a Nagy Katalin érdemeiről szóló könyvében, és részletezi azokat; remélem, hogy ezeket használatra megkapom, sok hasznos dolgot nyújthatnak nekem az összehasonlító nyelvkutatáshoz. A veje, Köppen Magyarországon is ismert akadémikus, ő is ott lakik.

Ha még Armfelt grófot, finn ügyekért felelős miniszter-államtitkárt megnevezem, úgy elmondtam Önöknek, jó Szüleim, az összes eddigi ismerősömet. Van még néhány ajánlólevelem, egyebek között Odojevszkij herceghez és Szollogub grófhoz, mindketten írók; házaik az itteni literátorok gyülekezőhelyei, de most mindketten távol vannak.

Pétervár város szépségéről kissé túl szenvedélyesen beszélnek, ahogyan ez az ilyesfélénél megszokott eset. A legszebb, amivel bír, az a Néva – pompás, fejedelmi folyó. Sok estén állok a finn gránittal kikövezett partjain; nyugodtan és halkan vezeti árját a nyílt tenger karjaiba; magasztos, császári ez a nyugalom. Nagy Péter lovas szobra és a Sándor-oszlop tökéletes műalkotások, nem lehet elmenni mellettük anélkül, hogy meg ne álljunk és meg ne csodáljuk ezeket, még ha azelőtt tízszer is láttuk. Itt minden grandiózus, azt lehet mondani; mégis az épületekben (a Téli Palotán kívül) inkább az «immanis moles», az óriási méret, mintsem az építészeti ízlés csodálható. A művészet eme gyermekét (inkább ezen ágát), amennyire Svédországot és Finnországot is ismerem, Északon csak a neve után ismerik. Belülről néhány templomon kívül csak az akadémiai könyvtárt tekintettem meg, ahonnét Baer mint könyvtáros minden szükséges munkát a kezembe fog adni; a távolságok itt szörnyűek; egy látogatást megtenni egészen borzasztó időveszteség, az út oda és vissza néha egy német mérföldet vagy többet tesz ki, és mégis ez mind a városon belül van.

[1] Reguly a német nyelvű levelében nem teljes pontossággal nevezi meg Limmer könyvének címét. A mű eredeti (német) címe: «Meine Verfolgung in Russland: Eine aktenmässige Darstellung der jesuitischen Umtriebe des D. Ignatius Fessler und seiner Verbundeten in jenen Gegenden; Karl Limmer, Leipzig: C. H. Reclam, 1823.»