Vasa, 1840. október 29.

6)

Legkedvesebb Szüleim!

Még Vasában vagyok. Egy Helsingforsból érkező hajó fedélzetén vannak a ruháim, nem utazhatok el, amíg ezek nincsenek nálam. Most már 6 hete lakom Vasában, és a nyári ruházatomon kívül, amely a lappföldi utazásomon volt rajtam, egyebem sincsen. Amikor Laukasból elmentem, csupán néhány alsóruhával láttam el magam, és 2 gatyával; felsőruhát, csak a szürke nyári kabátot vettem magamhoz, amelyet a felső-magyarországi és galíciai utamra készíttettem (ez most a naptól és a mosástól egészen fehér) és azon felül a kék kabátgallért. A fennmaradókat kímélni óhajtottam, és nem akartam sok csomagot a gyalogutamra, amelyet sokkal nagyobbnak képzeltem el – és Schildtnél hagytam, aki ezeket később Helsingforsba szállította; ez az öltözet mint utazónak is meg kellett hogy feleljen számomra. Amikor a körülményeim és a terveim a lapp tanulmányaim miatt megváltoztak, úgy július 31-én Kemiből írtam Collannak; ő az összeset gőzhajón szerette volna nekem elküldeni Uleaborgba, azonban elutazott Helsingforsból, és a levelem felbontatlanul maradt, intézkedés nélkül. Más gőzhajók már nem jöttek, és ő most mindent egy vitorlásnak adott át, amely eme hónap kezdetével indult el Helsingforsból; már 3 hete várok rá, azonban a szembeszél nem teszi lehetővé az előrejutását. Most ismét szép időnk van, de 19-étől 26-áig heves hózivatar volt, megállás nélkül. Tökéletes telünk volt, a jég beállt, az ifjúság korcsolyázott, és mindenki szánkón utazott – és én a fehér kabátomban voltam, a könnyű köpeny alatt. A városban biztosan sokat beszéltek erről. Nem tartották szegénységnek, mint a való életben, hogy mindeközben nem csináltattam magamnak ruhákat, de ezzel szemben lenézőnek tekintették, és megsértődtek, és ahogy hallom, nem kíméltek engem a szavaikkal. Azonban ez az időjárással el is múlt, és kiderült, ez egy intrika volt attól a hölgytől, akinek a becsvágyát (nem tudom milyen módon) állítólag megsértettem. Finnországban az emberek nagyon fázósak, itt már bundában járnak, és csodálkoznak rajtam; sétálni megyek velük, és látják, meg vannak győződve arról, hogy én nem fázok – ily módon felesleges is, hogy legyenek más ruháim («kopasz mentség»[1], mondta Kálmán[2] Fehérváron). 25-én itt bál volt, a zene zsongott a szobámon át, az elbűvölő leányok táncoltak és ugrándoztak hosszában és az ajtóm mentén (a szalon mellett lakom), és én hallgattam, mint Tantalosz, és sóvárogtam és álmodoztam, ahogyan azt a belső ösztön által futásra kényszerítettek érzik, és még a lábukat sem érinthetik. A kormányzóné értem küldetett, hogy nem fogok-e jönni – nemet válaszoltam – és egy hölgy erre azt mondta, nem tudjuk, hogy mit kívánjunk magunknak: Reguly megkapja a ruháit, ezáltal útnak indul; és nem kapja meg ezeket, még ha ez néha nem is jó – viszont ekképpen igen jól balanszíroztam. Az emberek a nevemet, hacsak nem egész Északon, már biztosan ismerik (amikor Sodankyläba érkeztem, felkerestem a papot és megmondtam a nevem, nagyon örült, hogy az otthonában lát engem, a nevemet ismerte az újságokból és sokat érdeklődött utánam), már ha nem mindenütt, biztosan Magyarországról beszélnek, így az ördögnek is ilyesféle aggodalmakra adhattam okot; de ezáltal az ilyen beszédek mégis nyugtalanítottak, mivel az egész vasai tartózkodásom miatt egyébként is elég lehangolt állapotban voltam. Megijedtem, mert nagyon kevés pénzem volt, csizmát sem tudtam magamnak készíttetni, és az Önök leveleit csak 2 hét után észrevéve kaptam kézhez; ezalatt az időjárás nyirkos volt, megállás nélkül esett, az ősz itt éppen olyan, mint minálunk. Keveset tudtam kimenni, és teljesen egyedül a tanulmányaimba mélyedtem naphosszat, ez szörnyen kifárasztott; így érkeztek meg az Önök levelei, nagyobb bőkezűséget reméltem, és nem tudtam, miként segítsek magamon. Az előbb már írtam Arwidssonnak, szeretne nekem könyveket szállítani Koppenhágából és Christianiából, részben Stockholmban megvásárolva ezeket a számomra. A kontójuk biztosan meghaladja a 120 rubelt – és most – hogyan fizessem meg ezt, és tegyek meg emellett egy legalább 700 mérföld hosszúságú utazást Lappföldre. Határozott szándékomban állt megtenni ezt az utat, és egy pillanatra sem kételkedtem a kivitelezésében. Csak a nyomorúságomat láttam, amellyel ezt meg fogom cselekedni. Itt jött elő nálam az a gondolat, hogy az országtól ösztöndíjat kérjek; már korábban elhatároztam, hogy ezeknek a tudományoknak fogok élni, ennél jobban nem segíthettem magamon. A várakozás, a remény, a félelem és az aggodalom egyre-másra, a sok visszaigazolás, amelyet a levélírásban szereztem stb. lehangolt engem, néha szörnyen nyomasztott (habár a leveleket Önök talán igen merésznek fogják találni – ez reakció a nyomasztó külső körülményekre), tetejébe még ez a fecsegés és stb. meg stb. Azonban ilyen helyzetekben lenni számomra nem újdonság, és egész megfelelő módon tudtam magamon segíteni – később, amikor ismertebbé váltam, naponta kerestem társaságokat, és néhány házban igazán kellemeseket találtam. A férfiak itt nagyon komolyak, alig képesek egy üdítő beszélgetésre, így emiatt mindig a hölgyeknél vagyok, akik ezen keresztül hízelgést éreznek, mivel a férjeik ezt nem teszik oly serényen. Egész nap elvagyok a szobámban, komoly, fárasztó, néha igazán nyomasztó dolgok foglalkoztatnak itt engem, így nincsenek ínyemre ezek a hosszúkás, komor arcok. Olyan társaságokat keresek, ahol vidámabb beszélgetésre lelhetek, ahol megfeledkezhetem a gondjaimról, és így másnapra megint egy kicsit rendbe hozhatom magamat. A hölgyek ezért nagyon jóindulatúak számomra. És a férfiaknak is becsülniük kell engem, mivel csodálkoznak a finn és svéd nyelvismeretemen, és nem beszélnek másról, mint egy vándorról. Ezért a helyzetem nem annyira végzetes, és néha vannak nagyon vidám óráim – legalább távolról sem az a nyomor, amely Helsingforsban jutott ki nekem, egyáltalán nem kellett erre gondolnom, ez egy borzasztó időszak volt, amely azon a 4 hónapon keresztül megmutatta nekem az életemet, a kontrasztokat, amelyek feltűnőbbek nem is lehettek volna. Egy fillérnyi vagyonom sem volt, báli belépőt kellett fizetnem, kesztyűt kellett vennem, így 5 rubel díjazásra volt szükség Collantól; az első 2 hónapon át, míg Önöktől az első levelet megkaptam, az egyetlen gatyám, amivel rendelkeztem, nem volt rám való, képzelhetik ezeket a rongyokat. Ezek a piszkos rongyok, és még csak el sem dobhattam ezeket, hogy nélkülük járjak, hiszen olyan hideg volt, egészen 28 fokig fagyott, és el kellett mennem, meg voltam hívva vagy egyéb látogatásokat kellett tennem; és a frakkom fölé csak egy könnyű kabátgallérom volt, olyan időben, ahol mások bundában fáztak. Tetejébe még a tanulmányomban sem volt meg a szilárdság és a biztonság – lehetetlen volt számomra, mivel már ott, a forrásnál voltam, amelyből a honfitársaimnak nem lehetséges oly sokat meríteni – a belsőm kényszerített rá – azonban a reményeim kétségesek voltak. Nem tudtam, minek kell kijönnie ebből, végül tarthattam attól, hogy a tudásszomjat könnyelműségnek fogják magyarázni stb. stb. Most hát gondolják bele magukat a helyzetembe, amelyben semmilyen ötlet, semmilyen elképzelés nem volt, amelyhez tarthattam volna magamat, amely nekem szilárdságot kellett volna hogy adjon. És most minden olyan barátomtól meg vagyok fosztva, akinek egészen meg tudtam volna nyílni (Collan bizalmatlan), akinek bátorságot kellett volna öntenie belém, hogy beszéljek stb. stb. Oly nyomorúságos voltam önmagam számára a szobámban, a magányosságomban, külsőleg (pl. a ruhák) és belsőleg. És most kiléptem ebből, mindenki elfogadja és figyeli a magyar jogászt, a magyar nemes urat, aki tudományos utazást tesz, és teljesen a maga erejéből, aki állítólag egy messiás a finnek számára. Mit tudtam cselekedni? Ígéretet tenni mindezekért, egy kis hírnevet teremteni magam és a hozzátartozóim számára. Amikor rejtegetjük, hogy a belsőnk zavaros, mosolygunk és mindent örömtelinek találunk – boldog embereknek mutatkozunk, miként azt mindenki elképzeli, ahogy lennie kell. Az élvonalbeli uraságok, a város minden nagyjai elküldték nekem a meghívásukat, minden órában üdvözöltek engem a köreikben, és én ezt nem tudtam alázattal elfogadni, szabadon és vidáman. Mindig szokást kellett ebből csinálnom, ezáltal azt tudtam mutatni, hogy oly módon nőttem fel, hogy számomra hagyományos dolognak számítanak az efféle meghívások. Két ellentétes világban éltem: egy belsőben meg egy külsőben, melyek között ég és föld a különbség. Néha ez szörnyű játék volt (ez ugyan gyakorta szórakoztatott, azonban voltak olyan pontok, kétségbeesési pontok, ahol ez kettőzött erővel nyomasztotta a belsőmet, és elégtételt vett magáért). Ez az alakítás – ha ritkán is részesülhettem eme nagy kitüntetésekben – kissé keserű volt az érzésemben, a belsőm nem engedte meg, hogy ezt végig jól játsszam, ez egy igazi diplomáciai csínytevés volt. Ezek a kitüntetések nagy feltűnést keltettek, kétszeresen irányítottak minden tekintetet az idegenre. A hölgyek kegyessége, akiknél az „élénk, barátságos magyar” nevet szereztem magamnak, több udvarlói féltékenységet idézett elő (egy alkalommal az egész városban már párbajról beszéltek), és most ahogyan üdvözölnek, ez lehetővé tette volna, hogy néhány újsághoz jussanak a magánszobámból, megmutassák az idegent a saját mezítelenségében. Ezt nem tudom írásban elmagyarázni, ki tudja, megértik-e Önök ezt a rapszódiát, amelyet mostanáig már megírtam. Viszont hogy a hajlékomat megőrizzem, óvatosságra volt szükség. Ez igazi erőfeszítés volt és nagyban elvont engem a tanulmányaimtól – ezáltal egészen saját magamtól; és önmagában élni egy ilyen fiatal, újdonsült világpolgár számára igazán nem élvezetes. De egy olyan dologról írok Önöknek, amelyről éppenséggel elképzelésem sem volt, hogy valamit is mondjak. Már hosszú ideje nem beszéltem Önökkel napi társalgás formájában, ezért nem csodálkoznak azon, hogy oly könnyed fecsegővé válok. Attól tartok, a tényleges dolgoknak többé már nem lesz helyük nálam.

Jóságos Papa! A múltkor oly sietősen írtam Önnek, hogy nem is tudom, mit írtam. Meg vagyok rémülve, hogy Ön kevesebbre tudná becsülni a dolgot annál, mint amilyen értéket az valójában jelent a számomra, és talán elhanyagolja, vagy pedig hűvösebben és lassabban cselekszik.

A legnagyobb drágaságomat, a jövendőbeli boldogulásomat teljes mértékben az Apát és az Ön kezébe helyeztem. Önöknek adtam át, mert másoknál nem gondolhatok nagyobb részvétre, szorgalmasabb cselekedetre, mint Önöknél, akik engem a jelenlegi emberré emeltek fel, és Önök az alkotásukat ebben a kritikus pontban nem fogják gondviselés nélkül hagyni.

Ezeket a tudományokat már nem fogom elengedni. Azt az időt és fáradságot, amit magam számára cselekedtem, nem akarom hiábavalóan feláldozni, eleget vizsgálódtam már otthon, de nem mertem elmondani. Mindig megvetettem az olyan foglalkozásokat, szolgálatokat, ahol az ember egy kis rugóként a hatalmas államgépezetben végigkalapálja az életét, és idős éveiben elmondhatja: másoknak éltem. Én egy ilyen diktáló kéztől mentesen akarom a munkámat végezni, és az életemet majd szebben és hasznosabban tudom felhasználni ott, ahol a saját meggyőződésem, a kedvemre való munka szerint fogok a hazám javára működni. Egyértelműen ezt kell tennem, nem rendelkezem lusta, tétlen szellemmel, egy szeretett ügyért akarok dolgozni – nem pedig oly módon, hogy 6-8 évet reményből élek ott, és végül ősz hajjal megszolgálok magamnak egy tanácsosi rangot, és ekképpen eltékozoltam az időmet – amiből túl kevés van nekem – inkább kevesebb ranggal óhajtok megelégedni, és az időmet megőrizni. Ezzel majd szép érdemeket szerezhetek, és evégett egy magasabb szinten fogok munkálkodni; vagy otthon a szegénységhez kellene-e közelednem. Meglátják, ki fogok itt vívni magamnak egy helyet a diplomáciában; Önök tudják és mondják is, nagy a becsvágyam, rossz katona az, aki nem akar tábornokká válni. A történelmet akarom választani, ez a «magistra vitae» – megmutatja nekem, hogyan kell bátornak lennem, hogyan kell cselekednem, sokan tettek már alacsony rangból nagy ugrást – és ez tűnik számomra az egyetlen helynek, hogy ott legyek, ahol erre lehetőségem adódik; itt a foglalkozások is csekélyek, ez több világi gyakorlattal jár, és így időm is lesz arra, hogy a kedvenc tárgyaimnak éljek; itt mutatkozik számomra a legtöbb aktivitás, a legnagyobb kilátások, a stabil előrelépések.

Ez az én életutam, amelyre törekszem, amelyet most követek. Gondolják meg a két utat, amelyek el tudnak engem vezetni ehhez. Ösztöndíjat kapok, eme két esztendő révén még szerezhetek ebben a tudományban képzettséget és segédeszközöket. Ezáltal kincset gyűjtök magamnak, tőkét az élethosszig tartó kutatásaimhoz; lesznek rá érdeklődők, minden munkára, amelyet ebben a szakmában tudok majd nyújtani; képzeljék el a fiukat a 23 évével, és ő olyan tapasztalatokkal meg olyan képzettséggel rendelkezne, amelyben a haza számára annyira közeli, eljövendő érdekek volnának, mint senkinek az országban, és oly fiatalon, oly élénk merészséggel, nem kellene-e az Önök reményeinek megfelelően munkálkodni tudnom? És kellene-e ilyen ismeretekkel és tapasztalatokkal, ilyen hírnévvel egy tudományos utazást az ország támogatására véghezvinnem; még ha nem is a diplomáciánál elnyerni a könnyű beleegyezést, és azután tekintélyre szert tenni (számos nagy ismeretség útján is, ami megadatott nekem mindenütt, ahol jártam). Vagy esetleg otthon is jónak és szerencsésnek mutatkozhatnak a körülmények. Az ellentét, egy tudós szegény sorsa is osztályrészemmé válhat, ha most hazajövök. Még túl fiatal vagyok ahhoz, hogy nagyobb igényeim legyenek, az ismereteim is egyoldalúak volnának a dologban. A lapp és a finn nyelv számomra az alap, az orosz (a török is) ezt a módozatot nyújtja, és elvezet a mieinkhez – hiszen mi egy annyira kevert törzs vagyunk, ezért Dél-Oroszországban a legfontosabb magyarázatokra kell számítanom; de ahogy a lappokhoz és a finnekhez kapcsolódókat, most ezeket a másik ismereteket is meg kell szereznem, éppúgy csak a könyveket kell megkapnom, és mindeközben hogyan és miből élek meg, amíg itt ezt a tanulmányt kettőzött erővel kell elsajátítanom. Száz és száz borús kilátás van; ahogy ezek az előző esetben csak bátorságot és örömet hoztak számomra – úgy a jelen esetben nyomasztanak.

És most oly sokat gyötrődtem, hiszen ez az utazás a hősiességem tekintetében egy egész bravúr; nem kellene-e méltónak lennie ahhoz, hogy az ország a saját ügyében támogatást nyújtson nekem? Nem kellene-e ezeket a költségeket megfizetni; nem kellene-e később a rokon nyelvek ezen ismereteivel megírnom a mi nyelvünk grammatikáját (ez még itt túl homályos); nem kellene-e eme rokonságok segítségével a saját nyelvre befolyással bírnom – ezáltal ennek egy elemzését adnom; végül nem kellene-e még egy nyelvtörténetnek lehetővé válnia? Elég előrehaladást tettem a privát erőforrásaimból, hiszen a magyarok mindig nagyvonalúak voltak; egy újraegyesülésnek nyoma kellene hogy legyen a neveikben. Százak tettek volna visszautat a hazájukba, és bolondot csinálhattak volna egymásból. De hát túlságosan sokat érdeklődöm a dolog iránt, egy életpályát szeretnék erre építeni. Nem olyan könnyű számomra egy megkezdett munkát elhagyni, és könnyelműen vágtatni haza.

Bizonyára mindig csak jókat és vidámakat írtam Önöknek a leveleimben, mivel tudtam, hogy nagyon aggódnak értem; bátorsággal akartam az Önök kedvére tenni, ezért nem nyitottam meg a belsőmet, a külsőségekről írtam (de a látszat csal). A tudományos érdekeken kívül ezen az utazáson nagyon kevés élvezetben volt részem, és igazi büntetés volna számomra, ha ez utóbbit itt kellene keresnem – lerombolt gazdaság, belső viszonyok, tömegek mindenütt, méreg; hol lehetne valamit is élvezni. Az Önöktől való távollét! és ez a kis úti összeg. Egy ilyen országban, ahol az embert oly nagyon figyelik, ahol egyetlen mozdulat, egyetlen lépés sem maradhat észrevétlenül. Sokat áldoztam a tudásszomjamnak. Egy rendes ruhatár kellene még nekem, így kellene hát ennek történnie. Az embernek kevés a pénze, azután él, korlátozhatja az igényeit, és külsőségekben megkapja a maga hírnevét; de így vagyok én beállítva, gyakrabban kellene az Istent kegyelemért szólítanom, és most már van néhány rubel a zsebemben. Az ember oly rémültnek érzi magát, oly bizonytalannak, hiszen egészen idegen emberek között van, valami történhet vele, valamiféle kellemetlenségbe kerülhet; hiszen százak, ezrek adhattak volna okot az ördögnek. És most mit reméljek magamnak Oroszországban, ahol igazán csak a ruha teszi az embert. Sokkal édesebb volna otthon maradni, nem kellene hogy más érdekek, az eljövendő jobb időkön való spekulálás erre kényszerítsen. Nem akarok szobatudós lenni, a belső műveltség egyazon lépésben jár a külsővel. Itt valódi műveltség alakul ki. Ezek alapján egy utazásnak is megvannak a maga előnyei. Minden városban, ahol hosszabb időt töltök, meg akarom ismerni az ottani érdekes embereket, tudósokat stb. Hiszen az ilyen személyes ismeretség a kölcsönös bátorítással a legnagyobb ösztönzés az efféle kutatásokban, ennél fogva a nagy lendülete is a tudománynak eme legutóbbi időkben stb. stb. Nem tudok Önöknek rendszerszerűen írni, ezekre a gondolatokra jutottam, aminek az az eredménye, hogy a pénztelenség bizonyára a legrosszabb tanulmányi pártfogó, szétszórtságot, zavart okoz, a fejet alkalmatlanná teszi, a Danaidák hordójához vezet. A képzésem és a tanulmányom számára való néhány szép előnyt el kell hanyagolnom eme szép hölgyvendég miatt, hogy ezt a szörnyű mezítelenséget ne mutassam. Gondolják meg, az idei évben, 1840-ben csak a ¾-ével rendelkeztem annak az összegnek, amelyet a tavalyi 1838/1839-es tanévben egészen a szünidőig birtokoltam. Ott úgy vezettem a munkanaplómat, mint most, ez megmutatja nekem – és hát most egész évben úton voltam. Cselekedjenek, hogy eme nyomorúságnak vége legyen, minden körülmény ennek az ösztöndíjnak az elnyeréséért beszél. Önök biztosan kivívják ezt, ha állhatatosan fáradoznak érte. Ha eleinte rosszak is a kilátások, meg lehet ezeket változtatni; egy fáradhatatlan cselekvés útján Önök biztosan győzelmet érnek el a számomra. Kértem az Apát urat, kérjenek Önök is támogatást tőle, ő sokat tud majd tenni. Annyira félek attól, hogy talán mégis csak bagatell dolog lehet ezen felülkerekedni – végső esetben – hiszen nem eshet nehezére az Apátnak, hogy a haza néhány barátját (Marics stb.) rábeszélje erre, hiszen néhány ilyen személy együttes lendületével az egész utazást fedezni lehetne; hiszen osztogatnak, ajándékoznak a múzeumnak stb. különféle felajánlásokat tesznek a hazának – nem kellene-e ezt is a hazának szentelni, nem kellene-e még nemesebbnek lenni. A világ ezt mindig hálásan elismerte, ezeket a nemes áldozatokat a tudományért. Magyarország még nem látott ehhez hasonlót, de az utókor biztosan dicsőítené ezt az időszakot, biztosan érát állítana neki, mivel a jövőben bizonyára ugyanilyenre kell számítania.

A szegény Svédországban, és Dániában, a sok királyi támogatáson kívül, az ehhez hasonlók sem mennek ritkaságszámba (a büszke Oroszországról már nem is akarok szólni) – ennek az időnek bizonyára nálunk is el kell jönnie. Magyarország az egyik fiával (Kalkuttában) már mostohán bánt, ez a dolog Anglia útján szégyenletessé vált, nem kellene most már másodszor is egy ilyen megszégyenülést elszenvednie; akarna-e mégis másodízben efféle szégyent kiérdemelni? Minden hónapban híreket kellene adnom, hogy merre járok, mivel foglalkozom, mit tapasztalok, mit kívánok a továbbiakban tenni stb.

4)

Múlt héten írtam Collannak (jobban nem tudtam magamon segíteni), ő szeretne nekem 300 rubel keresletre szert tenni, és azonkívül a könyvekért járó összeget Arwidssonnak megfizetni. Ma kapom meg a válaszát a pénzzel, egy hét és körülbelül november 8-án vagy 10-én elutazom innét. Ezáltal (legalább) 400 rubelnyi adósságom lesz, visszatérek Helsingforsba. Cselekedjenek, drága szüleim, kérem Önöket és az Apát urat, hogy csakis becsülettel távozhassak Finnországból, hogy ezeket az adósságokat megfizethessem és azonkívül ruhákat készíthessek magamnak – a ruhatáram egy frakkból (még Magyarországon készült) és egy fríz kabátból áll; mindkettőt most kapom meg a hajóval, ezek már elég régiek, tönkre fognak menni, visszatérek Lappföldről, Helsingforsban muszáj lesz tetőtől talpig felruházni magamat, szükségem van hát 2 teljes öltözetre (itt sokkal olcsóbban készítik el, mint Oroszországban), tetejébe még fehérneműre, több könyvre és száz egyéb apróságra, pl. egy köpenyre is. Nem akarom ezt többször mondani, csak ez a ruhatár, ha van ilyen jó nekem, ez az első ajánlólevél egy utazó számára, idegenek enélkül nem is mérlegelnek szívélyességet és kitüntetést egy ilyennel szemben, ennek hatása minden apróságban megmutatkozik; ezeket az érdekes ismeretségeket, melyeket jeles, nagynevű férfiakkal mindenütt köthet az ember, és amelyek számomra mindenütt előnyösnek tetszenek, enélkül nem lehet megtenni. Hiszen minden tudós azt is elvárja, hogy az ajtaja előtt jó öltözékben álljon az ember (Helsingforsból több fontos ajánlólevelem is lesz Pétervárra, ezek bebocsátanak engem néhány házba az elsők közül). Ezért óhajtok itt a ruházatomról gondoskodni, hogy az két éven át elegendő legyen számomra; ennek hiánya nagyon sok kellemetlenséget okozott már nekem, ezért írok erről olyan aggályoskodóan. 500 rubel kellene nekem a felszerelésre, remélem, megkapom hát az ösztöndíjat, oly sokat praktizálok már emellett, így ezt az összeget is eme módon meg tudom kapni. Ehhez jön a 400 rubelnyi adósság, és ezáltal csak a pétervári úti költségre van szükségem, és a kosztpénzre eme 2 vagy 3 héten keresztül, míg Helsingforsban maradok.

Adja az Isten, hogy ez megvalósuljon. Maradok a jó Szüleimnek engedelmes és szerető fiuk,

Tóni

[Utóirat]

Testvéreimet csókolom, az Apátnak is kézcsókom. Ányosnak, a perjel úrnak, Töröknek sok üdvözletem. A lányoknak igazán vidám farsangot. Én majd a szép lapp lányoknak fogok udvarolni, hogy bepótoljam a karnevált.

November 2-án vidékre utazom, hogy megvizsgáljak néhány lapp sírt (hun sírok), itt Finnországban nagyon sok van belőlük. Láttam ezeket Magyarországon és a Rügen szigeten, roppant mennyiségben. Ez a levél még ma elmegy a postával.

[1] Kopasz mentség: kifogás, szabadkozó szavak.

[2] Reguly itt valószínűleg a Székesfehérváron megkoronázott Könyves Kálmán magyar királyra utalt.