Vasa, 1840. október 3.

5)

Drága Szüleim!

Most fejeztem be az Apát úrnak címzett levelemet – mentsenek fel nála, hogy nem írtam tisztábban – eme leveleknek ezzel a postával kell elmenniük; jobban ezt nem lehetséges megtennem. Majd hallani fogják tőle, mit cselekedtem és tapasztaltam a nyáron, mit tanulok most, hogyan utazom télen és mik a terveim a továbbiakban stb.

Önök mit gondolnak? Nehéznek kellene lennie, hogy ösztöndíjat kapjak az országtól? Oly sok minden van, ami az ügyem mellett szól, hogy sokat nem kell aggódnom, a próbálkozás kudarcba fúl. Az Apát úr a neki írt levelemben látni fogja, hogy egy ilyen ösztöndíj micsoda súllyal bír az életemre; tenni fog azért, hogy az ügyet véghezvigye. Ön, drága Apám, sem fogja elhanyagolni azt, ami a dolog előnyére kell hogy szolgáljon. Nem sok idejük van rá, mivel február végével vagy március elején biztosan Helsingforsban leszek, és ez idő tájt már szükség volna a támogatásra – hiszen 2 hónap alatt sokat lehet tenni. Konzultáljanak az Apát úrral, milyen úton lehetne a legméltóbban, legjobban megkapni ezt az ösztöndíjat. Az Apát úrnak sok jó barátja van a tanácsadó testületnél, vagy néhány vármegyénél kellene ezt előadni; egy együttes ösztönzés itt talán még gyorsabban menne, még ha ez februárig nem is volna lehetséges, addig is biztos el tudnának látni engem ideiglenesen egy másik összeggel, és azután az engedélyezett összegből le lehetne vonni. Ne kíméljék meg az utazást esetleg Pestre vagy más helyre, ha csupán a kezdet erőteljesen tétetik meg, úgy a továbbiakban biztos nem fog nehezen menni a dolog; tudakozódjanak, jó Apám, kellőképpen az ügyem érdekében. Az országnak igenis kapnia kell valamiféle képet a terveimről és reményeimről. Egyebem sincs hátra, minthogy adassák közre az Apátnak írt levelemet talán az újságban; ne alakítsanak rajta semmit, csak a helyesírását javítsák; hogy ez németül íródott, az nem jelenthet akadályt, ez volt az a nyelv, amelyen az alapképzésemet megkaptam, elsajátítottam, az ember egy biztos tervet követ a képzésében, a tanulmányaiban, és még nem jött el az idő ahhoz, hogy erre több időt lehessen szentelni. Ezért nem szükséges, hogy legyen róla fordítás. Nincs nekem olyan «copia verborum»-om ahhoz, hogy jobban ki tudjam magamat fejezni magyarul, mint németül. Itt, Finnországban kaptam egy Toeplertől való grammatikát, egy másikat Mailáthtól, ezek nálam vannak, hébe-hóba szükségem van rájuk az összehasonlítás végett, a nyelv grammatikai szerkezete miatt, bár a későbbi időkre nem lesznek a birtokomban. Az Apátnak privát módon írtam, mégis közzé lehet tenni az újságban. Önöknek mindenesetre meg kell ezt tenniük, jól átgondoltam a dolgot, eleget vizsgálódtam, semmi elhamarkodottat nem írtam; mivel egy hitvallást már megtettem az Apátnak, ezért itt Önöknek akarok tenni egy másikat: visszatértem volna Stockholmból Hamburgba, megvoltak hozzá az eszközeim, de én nem akartam, nem tudtam hátralépni, inkább szenvedni akartam, egy életet reméltem itt nyerni, egy életpályát kellett magamnak nyitni; gyűlöltem az oly megszokott életet, aminek otthon az osztályrészemül kellett volna válnia; teljesítsék most ezt az utolsó kérést, ezáltal nyugodtan akarok a jövőmre tekinteni; tudom, a tanulmányaimmal meg fogom tenni, hogy ez többé már ne nyugtalanítson engem.

Önök ezt nem fogják ravaszságnak, vagy éppen csalárdságnak venni, amellyel a terveimet, cselekvésem okait elhallgattam; csupán csöndben cselekedtem. Hogyan? Mit kellett volna tennem? Csak meglátják Önök, hogy nem hiányzik nálam a merészség a vállalkozásokhoz. Ezt meg is akarom mutatni a későbbi életemben. Kell-e pl. a diplomáciához kerülnöm. Haza kellett volna-e térnem, ott szinte ideiglenesen, míg a szerencse meg nem teszi a maga csodáját, praktizálni. Ugyanazon tapasztalattól féltem, amelyre mások már sok százan szert tettek, hogy végül csak észrevegyék, az idő már túl késő. Szerencsét akartam kovácsolni magamnak, most Önökre (kettejükre) bízom a művemet (mely az Önök tőkéjéből készült el) – és most biztosítsanak nekem egy életet, ez már kellően sikerülhet; évek hosszú sora áll még előttem kínálkozva. Én ezeket helyesen, Magyarország előnyére használnám fel. Ennek már korszakká kell válnia számomra. Otthon oly rideg kilátások voltak, szegény vagyok, nem tehettem mást.

A Helsingforsi Egyetemnek van egy pénzalapja, ahol évente egy hallgatót, aki erre rátermettnek mutatkozik, utazni küldenek. Ez 300 rubelbankót kap (egy rubel valamivel több mint a bécsi forint), ezt nyújtja egy egyetem. Remélnem kellene, hogy az ország biztosan ad nekem valamit, ugyanennyit illő volna kapnom (egy szegény Helsingforsi Egyetem), hiszen egy vármegye is tudná az utazásomat támogatni. Minden tudományos utazás, legalábbis ami itt előfordul, kormányzati költségekből létezik; most már második éve utazik két fiatalember az Orosz Lappföldön a Pétervári Tudományos Akadémia költségén. Egy csomó példát tudnék mondani stb.

A napokban fogok írni Udvardynak – beszéljen vele is, kedves Apám, ahogy Rábával is és másokkal, ők az ifjú emberek körében is még inkább ismertté tehetnék az ügyemet, másokat is meggyőzhetnének az oldalamon. Pl. a vármegyéhez is el kellene jutnia, egy együttes ösztönzésre; Rába biztosan nagyvonalúnak bizonyulna stb.

Egyébként Horvátra, Resetára nem nagyon lehet építeni. De Maricsra ismét stb.

Törökkel kellene Önnek korrigálnia a levelemet, és utána pl. a Társalkodóban kinyomtatni, hiszen egy német nyelvű levél magyar újságban is állhat; vagy konzultálnia kellene másokkal Pesten; a levél biztosan nem tudna elég meggyőzően hatni az ügy iránt, mint valószínűsíthető, ezért azt ott nyomban Helmeczynek, vagy rajta kívül valakinek – Papa tudja majd a legjobban – szép magyar stílusban le kellene fordítania. Mindenesetre magyar nyelven kérem, az jobb volna. A levelem igen rapszodikus, mivel nagyon kevés az időm. A gondolatmenetemet írom, nincs idő arra, hogy előtte minden esetben magyar nyelven végiggondoljam.

Bocsássák meg, jó Szüleim, hogy olyan röviden írok Önöknek, az időm nem engedi. A levelükkel megkaptam a 150 forintérme összeget is 300 rubelbankó utalványban. Jó volna megkérdezni Scherzet, milyen áron fogadna el egy rubelt forint bankjegyben, számításom szerint egy forint bankjegy = 9⁹ kopek (egy rubel = 100 kopek); 375 forint ily módon sokkal nagyobb összeg, mint 300 rubel; az utolsó előtti 300 ft. összegért még akkor is csak 600 rubelbankót kaptam. Vajon a forintnak a hamburgi bankóra történő ezen átváltásában, abból pedig ismét ezüstrubelra, nem veszítek-e túl sokat; vajon nem lehetne-e egyenesen a forintot rubelra váltani. Csalás semmi esetre sincs a dologban, nyugodt is vagyok, ha Papa nem kérdezi, ilyen kis összegekben nem fognak hasznot keresni.

Jó Anyám, Ön sokat aggódik az egészségem miatt; hiszen a betegeknek néha utazásokat írnak elő, hogyan ne tudnék egészséges maradni, egy utazás szinte kiváltság a betegségekkel szemben; ezért hát sok figyelmet fordítok erre. Lappföldön Stockfleth asszony felügyelete alatt semmi sem történhet velem.

Julinak küldök egy levélkét egy svédtől, az ő barátsága számomra a legszebb emlék az egész utamról; hasonló a hasonlóval szívesen társul, soha nem ismertem senkit, akivel ennyire együtt éreztem és gondolkodtam volna, mint vele. A gőzhajón ismerkedtünk meg, amikor Uppsalából tértem vissza Stockholmba, ő éppen befejezte a tanulmányait az Uppsalai Egyetemen, és Stockholmba tartott, hogy ott lakjon; nagyon sokat voltunk együtt; amikor el kellett utaznom, akkor írta nekem ezt a papírt, bár még november 6-áig maradtam, és még találkoztunk. Nem jó a németje, talán szórakoztató lesz ezt olvasni. «Helsang» (üdvözlet) svédül van, egy efféle hízelgő jelzőt nyújtott a lánytestvérnek; semmilyen alkalmat nem adtam rá, ez csupán az ő fantáziája; tudja, hogy van egy idősebb és egy fiatalabb lánytestvérem; míg a képzelet magányos, inkább a tökéletességet keresi. A virágok Karesuandóból valók, lappföldi növények, a legmagasabb sarkköri helyről, ahol voltam. A nefelejcset a szép lelkésznőtől kaptam Muonionniskában.

Talán Önök meg vannak lepődve ezen a pályaválasztáson. Még semmire nem szántam el magamat, ez csupán az első választásom. Az Apát úrnak esetleg hajlandónak kellene lennie az ügyem előmozdítására. Ebben a végső pillanatban az nyugtalanít engem, hogy ezt mégsem fogja megtenni. Egy tudományoknak szentelt életet nem tesz meg minden közönséges ember. Hivatást érzek eziránt, mivel mást nem tehetek. Nem tudna ő reménykedni a tanulmányi eredményeimből. Ne kíméljék a fáradságot, Önök ezt meg tudják valósítani.

Maradok engedelmes fiuk,

Tóni