Lammasaho (a laukasi egyházközségben), 1840. április 28.

4)

Jóságos Szüleim!

Önök már minden egyes órával személyesen várnak engem, amikor ezt a levelet megkapják. Sajnálom, hogy nem tudok megfelelni a reményeiknek. Amikor Önök azt írták nekem, hogy jó volna április végére hazatérnem, ugyebár nem vak engedelmességet akartak kérni. A finn tanulmányaimat Önök kényszerű stúdiumoknak tartották (ahogy azok voltak az első időben), mivel más jobbat nem tudtam tenni, és ezért gondolták azt, hogy csakhamar újra otthon leszek, és az országgyűlésben fogok praktizálni. – Hogy mennyit tudok finnül? Az mindegy.

Azonban az eddigi tanulmányaim eredményei miatt olyan komolyan kell vennem ezt a nyelvet, amennyire csak az erőm lehetővé teszi. Schlözer ideje óta már folyamatosan gyanították azt, amit – csupán a közelebbi ismeretek hiánya miatt – még senki nem tudott bizonyítani. Sajnovics kevéssé ismerte a lapp nyelvet, a finn nyelvről könyvek útján volt némi fogalma. Gyarmathinak, aki szintén írt erről, oly kevés irodalmi anyaga volt (abban az időben még csak egy lexikon kísérlete állt rendelkezésre, amely a szókincsnek talán a tizedrészét tartalmazza), hogy azt kell mondani, egyáltalán nem tudta a nyelvet. – Én pedig, akit a véletlen vezetett el ehhez, kvázi késztetett erre, most olyan eredményeket látok, amelyek a legerősebb meggyőződéssel annak kijelentéséhez vezetnek: a magyar nyelv egy, az orosszal erőteljesen elrontott finn[ugor] nyelv. Ez tehát az én ügyem. Amikor Önök, drága Szüleim – mivel nem tudhatják, mit mutatnak a tanulmányaim – azt írják nekem, hogy minél hamarább, még április végéig haza kell térnem, bizonyára azon gondolkodnak, miként kellene a költségeiket kímélnem, és miként ne kelljen többet kívánnom Önöktől, mint ami lehetséges. De másrészről a visszatérésemet körültekintéssel kell intéznem, hogy most el ne mulasszam semmi olyannak a megtételét, amelyet később odahaza már nem tudnék véghezvinni.

A finn nagyon nehéz nyelv, és a megfelelő segédeszközök hiánya miatt önmagában könyvekből nem lehet megtanulni. Az új szótárnak – amely nemrég óta áll rendelkezésre – még nagyon sok hiányossága van a nyelv szókincsét tekintve; a nyelvtan ugyan jó volna, azonban a nyelvnek még számos sajátosságát érintetlenül hagyja (svédül íródott, mint minden, amit Finnországról némi felvilágosításként lehet nyújtani – ezért először meg kellett tanulnom svédül; nagyon sok hasonlóságot mutat a német nyelvvel, majdhogynem annak egyik nyelvjárásaként lehetne említeni, így nem okozott nehézséget rövid idő alatt felfognom), ennél fogva a beszélők környezetében szükséges tanulni. Ezért a törekvésem számára nagy fontossággal bír, hogy a nyelvet a saját forrásából, a nép ajkáról ismerjem meg; ami a könyvekben áll, csak a helyesírás útján érthető, hogy ez helyes-e vagy helytelen. Helsingforsban és az egész tengerpart mentén csupa svéd telepek vannak, és így a nyelvük is svéd. Ezért még mielőtt elhagyom az országot – azzal a céllal, hogy az élő nyelvet halljam, a kifejezés módját stb. megtanulhassam – észak felé, az ország belsejébe kellett tehát utaznom (Helsingforsban alig néhány alkalommal hallottam beszélni ezt a nyelvet).

Továbbá – mivel oly hosszasan tartózkodom Finnországban, bizony szívesen adnék egy leírást Finnországról, a finnekről mint rokon törzsről – talán otthon Önök is elvárnák ugyanezt . De hogyan is lehetne ezt teljesíteni, amikor én csupán a svéd Finnországot láttam, ahol csakis az idegen uralkodik.

Az Önök és az Apát úr sürgős felszólításaira, miszerint térjek haza: ez csupán elszomorítani tudott engem amiatt, hogy nem engedelmeskedhetek Önöknek – a szándékomat nem tudnám elhagyni.

Március 4-én megkaptam az Önök és az Apát úr levelét a jóságos pénzbeli támogatásukkal, és 11-én elutaztam a laukasi Schildt provinciális doktorral – Helsingforstól 50 mérföldre, Finnország közepére – a laukasi egyházközségbe (parókia). És most egy Jundunen nevű földművesnél lakom Lammasahóban, néhányezer lépésnyire Schildt birtokától. Így a hazatérésem pár hónappal későbbrre esik, és az utazásom meghosszabbodik, azonban a sok útiköltség ki lett küszöbölve – már újévkor készülődtem rá, hogy ekképpen cselekedve vidéken lakjak, és ebből adódóan már sok meghívást kaptam – mivel azonban az Önök segedelmét, drága Szüleim, csak későn, január hónapban kaptam meg, és ez nem volt elegendő a tartozásaim törlesztéséhez, arra kényszerültem, hogy márciusig itt maradjak (ebben az értelemben gondoltam, amit az előző levelemben írtam: minél több pénzem van, annál olcsóbban utazom; ily módon megspórolhattam volna magamnak néhányszáz forintot). Most amikor Helsingforsból elutaztam, még megmaradt nekem az Önök által legutóbb küldött 200 forintnyi összeg (már azelőtt fehérneműt kellett csináltatnom, hiszen otthonról csupán 3 inget és 2 gatyát hoztam magammal). Ez az 50 nap, amit eddig vidéken éltem, 40 forintba került nekem az utazással és mindennel – így szándékomban áll még ebből a megmaradt pénzből további 100 mérföldet északra utazni a lappokhoz, és újra visszatérni Helsingforsba.

Még ha hajlandó is lettem volna az Önök felszólítását követve április végéig visszautazni, ez lehetetlen lett volna számomra. Példának okáért március 11-én Helsingforsból Laukas helyett Pétervárra utaztam volna. Egy ilyen óriási város legkevesebb 2 hetet igényelt volna, hogy csak egy kicsit is megismerjem. És március 20-25-én már kezdődik az olvadás a part mentén, és május elejéig eltart – így csaknem lehetetlen Oroszországba utazni. És mindehhez még nem lett volna több nálam, mint 200 forint. Mivel ebben az időbszakban senki sem utazik, külön alkalmasságot kellett volna igénybe vennem. Ez lehetetlen lett volna, még csak gondolni is lehetetlen egy ilyen utazásra, ha háromszor annyi pénzzel is rendelkeztem volna.

Így még gondolkodom azon, hogy 3 hónapot Finnországban maradjak – május 20-ával, egészen addig az időszakig, mire az összes hó és jég elolvad a tavakon, el akarok utazni innen, 40 mérfölddel feljebb Idensalmiba (van egy oda szóló meghívásom), és onnét tovább gyalogszerrel Lappföldre. Június 24-ig, azon időszakig, míg a nap itt nem nyugszik le, északi irányba akarok menni, ezután visszafordulok, és július végéig Helsingforsba érkezem, és megkezdem a visszautamat, hogy még október hónap végére otthon legyek. A finn nyelvben már olyan előrehaladást tettem, hogy Collannal finnül levelezek, a Tisztelt Társasághoz szóló köszönőlevelemet pedig eme napokban finnül óhajtom megírni. Azonban még nagyon sok hiányzik ahhoz, hogy a régi finn költészetet megértsem. Az 1835. évben a Tisztelt Társaság kiadott egy finn népköltészeti művekből álló gyűjteményt. Ezeket Északkelet-Finnországban az orosz határnál, és sokat Oroszországban is, Arhangelszk környékén gyűjtötték (a lakosok itt még többnyire finn származásúak), mindegyik mitikus epikai tartalommal bír, amelyet évszázadok óta a hagyomány és a szokás révén, hogy az ünnepeken régi dalokat és költeményeket adnak elő, egészen mostanáig megőriztek. Ezek bemutatják a régi finnek vallását, és a finomságuk, a különös egyszerűségük és az északi jellegük által olyannyira érdekesek, hogy Homérosz mellé lehet helyezni őket. Sok elavult szót tartalmaznak, és olyan szavakat, melyeket csak eme északi vidékeken használnak, ezért nehéz ezeket megérteni. Még egy nyelvre sem fordították le ezeket, azonban a magyar nyelvre való átültetésük az első munkáim egyike kell hogy legyen, ha hazatérek. 40 ív lesz, két kötetben. A lapp nyelv miatt ezekben a napokban írtam Collannak, hogy küldjön utánam egy nyelvtant; amikor Helsingforsból elutaztam, nem hittem, hogy szükségem lesz rá, azonban egy kicsit olvasgatni akarom, ha most eljutok hozzájuk. Nagy varázsló hírében állnak, talán tanulok is tőlük valamit, legalább kártyát vetni és abból jövendölni, amiben is a lappok állítólag mesterek. Nagyon kistermetű emberek, és állítólag nem túl szeretetre méltóak. De ki tudja… Hölgyek még nem mondtak róluk ítéletet. Meg akarom kísérelni, hogy portrét készítsek róluk, hátha valaki mégis beléjük találna szeretie. Hiszen egy férfiaktól származó, féltékenységből eredő rágalmat nem nehéz elképzelni. Az asszonyaik olyan fejfedőket hordanak, mint a magyar nők (Helsingforsban láttam néhányat, egészen ugyanúgy mutatnak, mint amilyenek nálunk vannak). Akarok egy ilyet ajándékba adni a Bertának, legalább otthon nem kell neki vennie.

Az Oroszországon keresztül való hazautam miatt Önöknek, drága Szüleim, nem szabad aggodalmaskodniuk. Hiszen több cári út áll rendelkezésre, melyeken a legjobb fogadók és a legjobb rendőrök vannak, melyeken bizonyára kényelmesebben és biztonságosabbenn lehet utazni, mint számos úton a mieink közül. Moszkvai útra talán már nem gondolok, de atöbbi tervemet nem óhajtom feladni. Meg akarok látogatni több finn kolóniát és a velük rokonságban álló törzseket, és nagyon sokat remélek a mostani nyelveiktől – milyen hatással volt az orosz nyelv ezekre – egy olyan tükörként fognak nekem szolgálni, amelyben a mi magyar nyelvünket is láthatom majd. Azután ugyanilyen fontossággal bírnak számomra a magyarok a Prutnál és a székelyek Erdélyben. Mivel a későbbiekben az orosz nyelvet is meg akarom tanulni, így ez az utazás nekem egyben bevezetésként is szolgál majd. Ha ismerem a finn és az orosz nyelvet, akkor rendelkezem a magyar nyelv elemeivel.

Az útiköltségek végett ennek kell az utolsó kérésemnek lennie, amit valaha Önökhöz intézek. Küldjenek nekem, jóságos Szüleim – annyit, amennyi az Önök részéről könnyen lehetséges. Ha kocsival nem megy, gyalog fogok hazatérni. (Azonban szívesen időznék Péterváron 12-14 napot, hogy ott néhány látogatást is tegyek.) Schertz ezt Mutzenbecher útján ismét Helsingforsba fogja küldeni, ahová én, ahogy már mondtam, július végével biztosan megérkezem. Nem fognak rám megharagudni.

Ez a táj, amelyet Önöknek elöl megrajzoltam, Lammasaho. Egy dombon fekszik; abban az időben, amikor ezt felvételeztem – 10 nappal ezelőtt – még teljesen hó borította; a két magas fa, amely az udvar mellett áll, egy fenyő és egy nyírfa, ez utóbbi éppen az ablakom előtt áll, és a «monsieur», aki korcsolyán szalad, az én vagyok.

Házigazdám és Lammasaho birtokosa – Jundunen, egy földműves. Azért nem kell túlbecsülni a «ius repraesentationis»-t, ami a svéd jogban (Finnországban is ez érvényes) a parasztot megilleti. Parasztnak számít itt mindenki, aki egy birtok tulajdonosa, és nem állami szolgálatban áll vagy nem nemes. A parasztokat «in nostro sensu» zsellérnek nevezik, és éppen olyan rosszul, némely esetben még rosszabbul bánnak velük, mint mi a mieinkkel.

Falvakból itt nagyon kevés akad, és általában csak Finnország déli részén, de minden egyes parasztnak saját tanyája van a szántóföldjeinél, és ott lakik a családjával, másoktól teljesen elkülönülve. Azonban a könnyebb adminisztráció érdekében 20-25 tanyát egy falunak tekintenek, aminek aztán van egy meghatározott neve, ami azért inkább a területük elnevezése. Ezáltal én Leppâvesi faluban a 15. szám alatt lakom, mivel Lammasahónak ez a száma; Schildt doktor Leppâvesiben a 18. szám alatt lakik, mert Ahlbacka, az ő birtoka a 18. szám. Ugyanaz a beosztás áll fenn a plébániák  – vagy ahogy itt nevezik: egyházközségek –  tekintetében, ami itten meg lett említve. A laukasi egyházközségnek, amelyben lakom, 36 olyan falva van, mint Leppâvesi – tehát egy hatalmas körzet, 10 000 lakossal. A templom egy dombon áll egymagában; amikor jön a vasárnap, így minden udvarból néhányan elindulnak néhányan szánokon, ölükbe veszik az imakönyvüket, és 3-4-től 5 mérföldnyi távolságra a templomhoz utaznak, ahol aztán a sok embertől, szántól és lovaktól olyan kép mutatkozik, mint egy táborban. Maga a paplak is  néha 1-2 mérföldnyi távolságban fekszik , a templomtól, és a pap kénytelen-kelletlen is mindig ekkora távot tesz meg.

Az épületek mind fából készültek – a templomok, a leggazdagabb emberek portái, a legszegényebbeké egyaránt. Megrajzoltam magamnak Lammasaho teljes térképét a saját méréseim alapján, majd elviszem magammal haza. Itt általában annyi épületet lehet számítani, mint ahány szobánk van – így Lammasaho tanyán 28-at. Ahogy nálunk létezik tejeskamra vagy liszteskamra vagy ruhásszoba, úgy itt van lisztesház, tejesház, főzőház, ruhásház a háziasszonynak és a házigazdának, ruhásház a női cselédeknek, ruhásház a férfiszolgáknak stb. Mindez persze kisebb léptékben, az egész épület csak 4-5 vagy 6 lépésnyi négyzetben – kivéve a lakószobájukat (vagy lakóházat, mivel ez ismét külön épület), amely 5-6 vagy 7 ölnyi négyzetben. A bútoruk pedig egy hosszú asztal, hosszú padokkal, mint nálunk, néhány szövőszék, néhány fekhely és egy kályha, legalább 2 ölnyi négyzetben, amit először fel sem lehet fogni, hogy miféle eszköz, az egyetlen kőépítmény egész Finnországban. Azonban ez nem nyúlik a szoba teteje fölé; nekik nincsen kéményük, csak egy kis nyílás van, amit kinyitnak, ha már túl sok füst gyülemlett ott fel. A füst sem olyan nagyon ártalmas, mert a szobák igen magasak – 3 ölnyi magasságúak – egészen a tető aljáig érnek, a padlót itt nem ismerik. A meleg, ami az ilyen szobákban van, rettenetes; soha nem tudtam 10 percnél tovább egyhuzamban elviselni. Ezért a hideg sem tud hatni a finnek szervezetére, amely talán olyannyira megnyomorítaná őket, mint a lappokat. Ha odakint 30 fokos hideg van, a finn ember a szobájában 30 fokos meleget csinál magának – ugyanígy érdekesek a fürdőik (finn vagy orosz fürdők). Ha van rá ideje, a finn naponta fürdik; saját fürdőhelyisége van, amely a legszegényebb finneknél is megtalálható. Gőzt hoz létre magának azáltal, hogy izzó kövekre vizet önt, a testét pedig nyírfavesszőkkel csapkodja, hogy még inkább verejtékezzen. Az egész család egyszerre fürdik, és hogy még jobban ki legyen téve a gőznek,  lépcsők vannak, amelyek egészen a tető aljáig vezetnek fel; azután teljesen meztelenül kijönnek, belevetik magukat a hóba, és ismét visszamennek. Fürdés után, a vérüket ily módon felhevítve, rögtön mennek aludni. Persze ebben a fürdőhelyiségben is sok a füst, és ezért egy ilyen fürdőzés sokat árt a szemnek; a testet is annyira átjárja a füst a ruhákkal együtt, hogy a finn paraszt olyan füstszagot áraszt, mint amilyen szalonna- és a zsírszagú a magyar – ez nem kellemes.

A finn ember erős, igen gyakran nagy termetű, kerek fehér arca van és világossárga haja, oly módon hosszúra vágva, mint a mi szlávjainknál Magyarországon. A lányok ezen a vidéken általában mind szépek, néha olyan erősek és keménykötésűek, hogy félni lehetne tőlük. Gyertyákat általában nem égetnek, mivel az éjszakák nagyon hosszúra nyúlnak, és ezeken a vidékeken a téli napforduló idején 2 órakor már sötét éjszaka van, ez nagyon sokba kerülne. «Pârtâ»-t égetnek, egy hosszú, hasított vékony fenyőlécet, ami körülbelül 4 lábnyi hosszúságú és 3 ujjnyi széles; ez a szobáikban halomban hever, amint az egyik leégett, gyújtják meg a másikat. Amikor éjszaka utazik az ember, és ahol egy udvarban lovakat kér, egész különös látnia ezeket a lányokat a lángoló, égő «pârtâ»-val, ahogyan az istállóban és máshol az udvaron a dolgukat ellátva ide-oda futkároznak. Egy pillanat alatt egész jól meg lehet barátkozni a Fúria nevével, mivel ezek, az elöl kiengedett hajukkal, igen bájos arcképeit mutatják annak.

Finnországnak 6000 □mérföldnyi területe és 1 300 000 lakosa van – ez egy igen rossz arány, a föld megművelését is tekintve. Lammasaho több mint 1000 holdnyi területtel bír, és ebből a művelésre alkalmas terület, a szántóföldek, rétek stb. csupán 70 holdat tesznek ki; a fennmaradó része erdőség (amelyet nagyon mostohán kezelnek) vagy a kövek miatt használhatatlan föld. De ezeken a jól előkészített szántókon kívül még más felperzselt földeket is említettek. Ősszel ugyanis a paraszt az erdőiben megjelöl néhány helyet, amelyek jó termést hozó földnek mutatkoznak, és így a fákat ott kivágja, következő ősszel pedig a már kiszáradt fákat felgyújtja, és a szénbe meg a hamuba néhány hónap (hét) múlva vet, és így tovább.

Lammasaho az idén 119 forintot fizetett a Koronának. Schildt tegnapelőtt adta el Ahlbacka birtokát 15 000 rubelért (egy rubel 66 krajcárt tehet ki) – ez 2200 holdas, és nagyon jó lakóépületei vannak. A legfontosabb gazdasági ág a tehéntenyésztés – Lammasahóban 26 van belőle – és a vaj hozza a legfőbb éves bevételét, jóllehet egy fontnyi csak 4-6 garasba kerül. (Mivel Finnország a tengerparti fekvésénél fogva igencsak alkalmatos a kereskedelemre, más külföldi termékek is nagyon olcsók – egy fontnyi kávé 12 garas; a cukor (nádból) fontja is 12 garas, néha olcsóbb, néha drágább is.)

A ruházatuk saját készítésű; Lammasahóban néhány fejkendőn és sálon kívül nincsen egy vásárolt ruhadarab sem, ezért a szövőszéket igen nagy becsben tartják, és verseket is írnak róla. A táplálkozásuk és az ételeik előállítása a lehető legrosszabb: sózott nyers hal, és édes vagy savanyú tej naponta megtalálható náluk; a húsuk is sózott vagy füstölt, és csak a burgonyát meg a zabkását eszik melegen. Azonban az ünnepeiken jobbféle ételek is akadnak náluk, kávé pedig mindig van. Ők olyannyira szorgalmasak, hogy finn embert én még nem láttam tétlenül, és ezért a szegényebb parasztoknál mindig akad egy kakas, még ha nincsenek is tyúkjaik, hogy reggel biztos időben felébredjenek. (Órájuk ritkán van.) A zsellérek szobáin soha nincsen ablaküveg, hanem néhány lyuk van a falba vágva, és ezek fölé egy másik fa van csúsztatva. Ha időnként ilyen épületek előtt utazik el az ember, és ez a fa félre van tolva, és 2 vagy 3 fej egyszerre kikukucskál, a lovak megrémülhetnek. A kenyerük rozsból készül, azonban a zselléreknél mindig akad fenyőkéregből készült kenyér is.

Hogyan lakok én mostan ennél a Jundunennél? Tűrhetően. A nagyobb épületnek, amelyet Önök a nyírfa előtt állni látnak, 2 szobája van, melyekre csak a mulatságaik és az ünnepeik alkalmával van szükség, és egyébként ezekben nem laknak. Az egyikben most én lakom; van egy asztalom, 3 székem, egy padom, egy ágyam, kis tálalószekrényem, egy kis könyvszekrényem, és egy kályhám, amit annyira fűtenek fel nekem, amennyire csak kívánom. Étkezéshez is oly sok tejet, vajat, krumplit, kását és mindent, ami van nekik, kaphatok, amennyit csak akarok. Ami az elkészítést illeti, vagy magamnak kell részt venni benne, vagy türelmes érzékkel el kell fogadnom, amit hoznak nekem. A szándékuk azonban igen jó. És így egész nap a szobámban ülök; ha sétálni akarok, úgy sílécen megyek, ami számomra nagyon sok szórakozást nyújt. Nem könnyű megtanulni, azonban aki ennek a mestere, az versenyre kelhet egy szánhúzó lóval. Ily módon kísérem el gyakran Jundunent, amikor az a közel fekvő tavak jegére megy, hogy megnézze, fogtak-e valamit a hálói, és finnül társalgok. Csupán a nap vakító fénye, az egész vidéket befedő havon, fájdítja meg nagyon a szemeimet. Nagyon sok kíméletre van szükségük, ezért a világosabb napokon egyáltalán nem mehetek ki. Az első napokban, amikor itt laktam, különösen sok látogatóm – parasztok és zsellérek – volt a környező vidékekről, avégett, hogy megnézzék a délről jött idegent, és az első időkben ezt eltűrtem, mivel igencsak együgyűek voltak. Bejöttek a szobámba, megálltak az ajtóban, és a nagyfokú szerénységük miatt ritkán tudtam őket rábírni, hogy válaszoljanak a kérdéseimre. Néhányan akkor nyilvánultak meg, amikor elmentek, és úgy vélték: mégiscsak különös, hogy ő egészen úgy néz ki, mint mi magunk. A finnek általában sokkal szelídebbek, mint a magyarok, és tudásra éhesek. Van itt velem több gyűjtemény finn versekből, és ezeket már mind elkérték tőlem, és vasárnaponként nagyon szorgalmasan olvassák ezeket. Innét még keletebbre, ahol ezeket a költeményeket gyűjtötték, amelyekről korábban írtam is, nemcsak hogy megőrzik a régi költeményeket, hanem ők maguk is költenek. Minden vers, amelyet mostanáig finnül kinyomtattak, paraszti versek; és egy héttel ezelőtt kaptam még egy költeményt, amelyet nemrégiben költöttek egy templomtűzről Karéliában – ez leírja az egész tűzesetet, és nem lehet kétségbe vonni a költőiségét.

Az éghajlat itt sokkal zordabb, mint Helsingforsban; amikor 3 évvel ezelőtt Helsingforsban 30 fokos hideget mértek, ez itt olyan volt, hogy amikor a higanyt kihelyezték a levegőre, egy pillanat alatt megfagyott. Idén, január hónapban itt a szokásos 18-24 fok volt (Helsingforsban ugyan 2 fokos meleg volt, azonban hat napra rá már 28 fokos hideget mértünk (mind Celsiusban számolva)). Helsingforsban a február második fele olyan volt, mint amilyen Önöknél lehetett; mindig sütött a nap, a hó olvadt, a szánközlekedés az utakon rosszá vált, és mindenki, aki tudott, sétálni ment. Március hónapban a nap hűvösebb volt, és amikor 11-én elutaztunk Helsingforsból, egész éjszaka és a következő napon esett a hó. Schildt vőlegény, és meglátogattuk a menyasszonyát. Az apa egy «häradshöfding» («judex primae instantia, in re civili» – a jogigazgatás itt egészen el van különítve; 3 körzeti tábla van, minden körzetnek van aztán 2 «lagman-bírósága», és egy «lagman» alatt 5-8 «häradshöfding» tevékenykedik – «supraemum tribunal», egy szenátusi kollégium), és ők nagyon vidám, kellemes emberek. Egy héten keresztül, amelyet itt töltöttünk, megállás nélkül esett a hó, és a további utazásunk során tartózkodás nélkül mindenütt magunknak kellett utat törnünk. Április hónapban, 5-én volt az utolsó hóvihar, attól kezdve 18-áig meleg napsütés, és aznap óta szeles napjaink vannak. Amikor Schildt ezen a napon ismét a menyasszonyához utazott, a pap értem küldetett, és meghívott magához, hogy lakjak ott nála, amíg Schildt vissza nem tér, hogy ne unatkozzak. Mivel ez számomra nem volt hosszú idő, a húsvéti ünnepeket tehát nála töltöttem (igen szép, nagy lakása van; egy egész külön szobát kaptam, a legnagyobb kényelemmel stb.), és 27-én, azaz tegnap tértem vissza, és azóta írom ezt a levelet. Az ablakom előtt már nem láthatok havat, a nap meleg, az ég kék, a madarak csiripelnek, egyszóval az egész természet él. Csupán a tavak nem hullámzanak még; amikor tegnap megjöttem, még az egyiken átutaztam, és a jég még egy nagyon szilárd utat biztosított; ez csupán tiszta jég, mivel a hó már elolvadt rajta; és csodálatosan szép azt látni, hogy a hosszú, oldalt végtelen út az ég színét magába engedi – ez egy tükör, az időjárás természete szerint. A hegyek északi oldalát is még vastagon hó borítja. Amikor hazaérkeztem, 3 nekem szóló ajándékot találtam: 3 húsvéti tojást, egy «memma-süteményt» (ezt itt mindig húsvétkor eszik, nem tudom jellemezni, de nem jó) és egy virágzó szegfűt; még nem tudom, hogy kitől vannak. 22-én és 23-án bizony megint esett a hó, azonban el is olvadt, és most még csak igen hideg, mindent megfagyasztó éjszakáink vannak, ám különösen kevés a sár. Amíg van hó, az ember úgy számol, hogy még tél van, és ezáltal az átmenet a tavaszba, attól az időtől kezdve, amikor a hó elolvadt; a zöld természetbe, oly roppant gyors, hogy a sarat itt alig ismerhetik. Mivel a Nap is már szinte megállás nélkül munkálkodik – már fél 4-kor felkel, és fél 9-kor nyugszik; a nyári napforduló idején itt fél tizenegykor megy le – még fentebb, ahol egyáltalán nem nyugszik le, látni fogom őt a vörös éjszakai neglizséjében. Hogy éppen a lappoknál válik éjszakai csábítóvá, az nem jelent megerősítést a lappok általánosan ismert visszataszítóságáról. Hiszen Endümiónnak is jobb portréja volt – miért volna a Napnak olyan reményvesztett ízlése.

Finnország tájai csodaszépek, és annyira sajátos természetük van, hogy Magyarországon, Németországban vagy az általam ismert területrészeken sem láttam olyat, amit ezzel össze tudnék hasonlítani. Mindenütt csak tó meg tó, és egy mérföldet sem lehet utazni Kelet-Finnországban, ahol ne volna kilátás vízre – tetejébe még a szelíd dombok és hegyek a cakkos fenyőikkel; egy gyengéden felöltöztetett természet, noha az éghajlata még semmilyen nevelésben nem részesült, és megvan a veleszületett nyersessége. Az Apát úrnak kézcsókom, és sokszoros hálám. Csókolom Önöket, jó Szüleim, és maradok az Önök Tónija.

[Utóirat]

Julit és Bertát is sokszor csókolom.

Schildt a múltkor meg akarta nézni azt a levelet, amelyet a legutóbb Papától kaptam, és megkért, hogy mutassam meg neki. Amikor ezt a levelet a borítékból kivettem, azzal egy kis cédula is kiesett. Ez néhány sor volt, amelyet Berta írt, és amelyet – nem tudom, hogy hogyan – a levélbe tett. Igen megörültem ennek, és Schildtnek nagyon tetszettek a gyengéd gondolatok. Amikor most ezt a levelet Szüleimnek írtam, ő is akart valamit írni Bertának az én nevemben. És itt van az a cetli, ami az ő gondolatait tartalmazza. Vezessék fel, kérem, ezt a tréfát jól, és küldjék el Bertának a lapot anélkül, hogy bármit is elárulnának neki. Érdekes lesz majd hallani, hogy mit gondol a céduláról. Nem hiszem, hogy az idegen kézírást fel fogja ismerni. Schildt egy 29 éves férfi, ő itten körorvos, egy élettel teli ember, amilyen itt Finnországban kevés akad; és vőlegény – olyannyira szerelmes, mint amilyet soha el nem tudtam volna képzelni, az elragadtatott pillanataiban olykor boldogan elalélna. Tanulmányozom őt, az igaz szerelemről alkotott ideálomhoz.

Ezt a cédulát május 3-án írom – és Ahlbackában, ahol most lakom. Már amikor ide megérkeztem ővele Helsingforsból, nem akart engem Lammasahóba engedni; vele egy szobában kellett volna laknom, mert a többi szobát takarítani kellett, hogy a menyasszonyát annak szüleivel és húgával megfelelően fogadhassák; mégis a tapasztalás és a kényelem érdekében nem tarthattam vissza magamat. Amikor ők április 10-én megérkeztek, és miután Schildt ismét hazakísérte őket, húsvéton túlig ott időzött, és most pedig visszatért – május 1-jén aztán ideköltöztem Lammasahóból, mivel az ottani koszt már egészen legyengített engem. Idős anyja van, egy nagyon jó asszony; ő (Schildt) meg örül, hogy a szabad óráimban nem teszek mást, mint vele szaladgálok. A menyasszonyát Mathilde Wadenstjernának hívják, hosszúkás sápadt arca, nagy piros édes ajka, nagy fekete szeme és fekete haja van, csak kár, hogy egy kicsit kis termetű – de annál szeretetreméltóbb.

A tartózkodásom Helsingforsban – minél inkább ismertté váltam – a kapcsolatok terén is kellemesebb volt, és olykor alig tudtam a meghívásoknak eleget tenni. Azon a héten, mielőtt a levelüket megkaptam, öt bálon voltam (tavaly egész télen nem voltam ennél többször), és az elutazásom előtt még Valrond admirálisnál egy búcsúebéden kellett részt vennem, ahogy az utolsó napon is, Thesleff főkormányzónál. Amikor a levelüket március 4-én megkaptam, Etter tábornokhoz voltam hivatalos ebédre; az apja Bécsben született, ő pedig az ifjú éveiben Alekszandra Fjodorovnával, a nádorunk első feleségével érkezett Budára, és ott hosszabb időt töltött; nagyon elfogult Ausztria iránt. Ittunk az Önök egészségére, kedves Szüleim.

Amikor a Helsingforsból való utam során Sysmä-be érkeztem, ahol Wadenstjerna lakik, a vidéken a parasztoknál az a szóbeszéd járta, hogy Gusztáv Adolf fia – a Vasa-dinasztiából – volt ott, és hogy álnéven egész Finnországot be akarja utazni. Okot erre az adott, hogy amikor én éppen ezen az utazáson rövid ideig Heinola városban tartózkodtam, sokat voltam Crohnstedt kormányzónál, és néhány alkalommal városnéző kirándulást tettem vele. Ez idő tájt volt itt néhány paraszt is Sysmä-ből, és dolguk akadt a kormányzónál. És most, amikor meghallották, hogy az útlevelembe az van beleírva, hogy egyetemista vagyok, azt gondolták, egy egyetemistának bizony nem járna ki ilyen fogadtatás a kormányzótól (!) – és a személyemben a trónörököst vélték látni.

Megint ezen a vidéken, mielőtt Lammasahóba érkeztem, az volt a pletyka, hogy én egy orvos vagyok Németországból, valószínűleg azért, mert a doktorral jöttem. Most ezt az első háttérbe szorította, mert eddig is elért – sokat beszélnek arról, hogy ugyanezen célból tanulnám a finn nyelvet. A további útjaimra, ha esetleg nem volna ismerősöm, és szükségem volna valamire, Wullfert államtanácsos és postaigazgató adott nekem egy Finnország összes postamesteréhez szóló körlevelet, hogy minden lehetséges módon a segítségemre legyenek.

Az Apát úrnak a levele nagy örömöt szerzett, azonban azt tanácsolja nekem, hogy sürgősen térjek haza. Nem tudom, hogyan válaszoljak neki, ez a sok mentegetőzés már ellenszenves lesz számára. De remélem, hogy eme dolgon kívül már nem lesz szükségem ezekre, és a szorgalmam, amelyből igen szép eredmények ígérkeznek, elegendőnek bizonyul majd a beszédeim helyett – ilyen kevés támogatással a kéjutazás iránti vágy nem tarthat oly sokáig, ha semmilyen más cél nem járul hozzá.

Egészen megerőltetem magam, hogy néhány ajándékot hazahozzak. Holnaputánra rendeltem 15 fehér nyúlszőrmét, ebből ki kell telnie egy bundának a Juli számára. Ha igazán sok pénzem volna, hermelinprémet is vehetnék. A bunda egymagában nem kerülne többe, mint 70 forint (a szőrmét egymagában gondolom). Óhajtok még más finn termékeket is hazahozni, melyekből néhányat a múzeumnak is akarok adni. Legyenek rá nagyon kíváncsiak. Nagyon sok üdvözletem az összes ismerősnek.

Tóni