Berjozov, 1845. január 16.

Mélyen tisztelt Államtanácsos Úr!

Levelei számos kétséget és nyugtalanságot ébresztettek bennem; lehetséges, hogy rossz fényben tűnök fel Ön előtt, mivel nem tudtam eleget tenni a kívánalmainak; ez a körülmények műve; és feszülten várom, miként fogadja a dolgot.

Sokáig kellett várnom Pétervárott, amíg megnyílt számomra a lehetőség, hogy a vállalkozásaim mezejére léphessek, és most idő előtt visszarendelnek, és el akarnak szakítani a feladataim teljesítésétől; olybá tűnik, mintha egy gonosz szellem űzne velem játékot, és a szerencsés termés tönkretételén dolgozna. Más utazók zavartalanul követik a céljaikat és zavartalanul távol vannak a munkájuk befejezéséig (pl. Sjögrén úr, aki 4 évig háborítatlanul dolgozott egyetlen grammatikán egy kétéves kaukázusi utazást követően), engem pedig néhány hónapra korlátoznak, és emellett olyan eredményeket követelnek tőlem, melyek csak a nyelv – éppúgy lexikális, mint grammatikai – tartalmába való mély behatolás és teljes átvizsgálás útján adhatók. Eme korlátozás közelebbi oka biztosan néhány rosszakaróm gyalázkodása volt, akiket én csak féltékenyeknek tudok nevezni; de kell-e az ilyen barátoknak hízelgő kielégülést nyújtani azzal, hogy hagyjuk magunkat zavartatni a becsmérléseik által?

Az ok, ami a visszatérésemet sürgeti, Ön szerint, Államtanácsos úr, a zilált anyagi helyzetem; ebben a tekintetben Pelimben a gondolatmenetem ez volt: ha már most, néhány hónapos utazás után vissza kell térnem, úgy ennek költségeire legfeljebb 3000 rubelnyi utalványt kérhetek; az a kevés, amit ebből az összegből félre tudok majd tenni, alig elégséges ahhoz, hogy a munkáim kidolgozása idején a megélhetésemet fedezze, és az adósságaim törlesztetlenül a nyakamon maradnak. Ellenkező esetben viszont: tovább maradok itt az utamon, aminek a hatalmas tudományos nyereségen kívül anyagi tekintetben is megvan az előnye – egy nagyobb utazási ösztöndíjra, 5000 rubelra nyújthatom be az igényemet, ebből a kétszeres összegből pedig takarékosság útján kétszer annyit félre is lehet tenni, és mialatt a munkáimat még itt befejezem, és a visszatérésemet követően nyomban elkezdhetem néhány dolog kinyomtatását, úgy az előbb említett, a munkám kidolgozása idején keletkező kiadásokat is megspóroltam, és ily módon a megtakarított 2000 rubelból az utazásom végeztével az adósságaimtól is megszabadulhatok. Annak a további, Obon felfelé vezető utazásnak a terve még több útiköltséget kívánt volna, de ahogy azt az előző levelemben említettem, ez a terv még annyira új volt, hogy még mielőtt mérlegeltem volna, már megírtam Önnek; ez azoknak a Szibériáról és Közép-Ázsiáról szóló történelmi kivonatoknak a nyomán keletkezett, amelyek velem vannak, és amelybe röviddel azelőtt belelapoztam; több olyan tudósítás, amely számomra már feledésbe merült, az újdonság erejével lepett meg, és ezek felelevenítése révén önkéntelenül felszólítva éreztem magamat több kérdés irányában, melyek ezen népek – akikkel foglalkozom (a vogulok és osztjákok) – ősi történetét érintik; annál is inkább, mivel ezek a kívánalmaikkal együtt nagyon is beleillettek egy szemeim előtt lebegő etnográfiai terv témakörébe. Így, meg nem értve, az Önnek túl korán közölt terv most már szóbeszéd tárgya lett, hogy ez a tudományos felkészülésemre egy meglehetősen sötét és hosszas árnyékot vessen. Ez a dolog engem csak azért bánt, mivel a pártfogóimnak okozott kellemetlenséget, rám az ilyen dolgok kevéssé vannak hatással – kit nem szidalmaztak még? Én csak a hasznot nézem, amit ebből húzhatok, amennyiben ez arra késztet engem, hogy egy már fontolóra vett dolgot még egyszer meggondoljak; hogy a nyugalmunk utat engedjen a gyalázkodóknak[1], ahhoz már csak önmagában a gyalázkodó elnevezés is tagadást hordoz.

A leveleiből az tűnik ki, hogy sok lármát csapnak az adósságaim felől. Ha ezek az adósságok 10 000 rubelt tennének ki, úgy joggal lármázhatnának, mert akkor ezt biztosan az én hibámnak, az én pazarlásomnak lehetne felróni. Azonban itt van Önnek az adósságaim teljes listája: Menovskinak 50 ezüstrubel, Chodinskinak 100 ezüstrubel, a szolgálómnak 100 ezüstrubel, Sarrának 150 ezüstrubel, Eggersnek (könyvkereskedő) mintegy 30 ezüstrubel – összesen tehát 430 ezüstrubel. Azt, amivel Balugyánszky asszonynak adós vagyok (mintegy 300 rubelnyi utalvány), és épp így Halpertnak (körülbelül ugyanennyivel), nem akarom ide számítani, mivel ez magánügy, nincs róla papír, és ők nem határidőre kérik vissza a pénzt, hanem akkorra, amikor ezt a körülményeim lehetővé teszik.

Ha mármost az otthoniaktól jövő anyagi támogatás nélkül, a rokonaim ígéreteiben folyton csalódva, és az Akadémiánk segélyére oly sokáig várva, egy ennyire drága városban kellett – ilyen hosszú ideig – élnem: akkor az adósságaim összege vajon tékozlásra vall? A múlt évi pétervári tartózkodásom alatt az összes bevételem 50 dukát volt, ennek feléből az adósságomat törlesztettem Thesleff tábornoknak Helsingforsban. Maradt tehát 25 dukátom – ennyiből meg lehet-e élni egy évig Péterváron? Azt az 500 forintnyi utalványt, melyet – mint Ön írja – a Magyar Akadémia küldött nekem, még a múlt évben kaptam meg, és nem útiköltségként, hanem fizetés vagy diárium[2] gyanánt azokért a megbízásokért, amelyeket az Akadémia számára teljesítettem. Az utóbbi időben Ön is látta, milyen lassan jönnek a hivatalos támogatások az Udvartól és a Magyar Akadémiától; biztosíthatom Önt arról, hogy az otthoniaktól való támogatások még inkább kétségbeejtően alakultak; ez már csak a mi felfogásunkból adódóan és az elmaradott magyar viszonyaink miatt is így van. Az utazásom eszközei számára nem szabtam meg havonkénti biztos összeget, minden egyes forintot úgy kellett kérnem, és azután történt meg az, hogy amikor pl. 600 forintnyi bankót vagy utalványt kértem a további létszükségleteim kielégítésére, úgy a meglehetősen lassú postával 200 forintnyi bankót küldtek nekem, a fennmaradó 400-at pedig három vagy négy hónappal későbbre ígérték, amelyet aztán nem is kaptam meg, valahányszor rosszul mentek a dolgok. Az ügyeimet itt a saját meztelenségükben tárom Ön elé, a továbbiakban nem kívánom ezeket még inkább felfedni.

Fél évvel a Pétervárról történő elutazásom előtt írtam két hozzátartozómnak, és a legőszintébben kértem a segítségüket. Ők szeretnének nekem kölcsönadni (fejenként 1000 rubelt vagy legalább a felét), hogy a Pétervárról való elutazásomig – ami az Akadémia támogatása révén most már küszöbön áll – az adósságaimat törleszteni tudjam, mivel nagyon sokat jelent számomra, hogy ebből a városból, ahol oly sok jó emberrel találkoztam és oly sok jót tapasztaltam, tisztességgel távozhassak. Egyikük írt nekem, és megígérte a segítségét, a másik (az apát) az anyámon keresztül biztosított a támogatásáról – és sem az egyiktől, sem pedig a másiktól mindmáig nem kaptam még egy fillért sem. És ezek után még ne ragadjon el a kétségbeesés! egy ilyen helyzetben, amikor az adósságom minden egyes nappal növekedett, és a törlesztésükhöz időnként fűzött reményeimben mindig csak csalatkoznom kellett, és a kilátás arra, hogy biztos jövedelem révén stabil egzisztenciához juthassak, ugyancsak napról napra tovább tolódott. Itt az a tüske, amely az utolsó időben Pétervárott felőrölt és elkeserített engem, tulajdonképpen nem az adósságom nagysága, hanem a reményeim csökkenése azáltal, hogy otthonról folyamatosan csak hitegetnek; és a bizonytalan helyzetem ebből származó megítélése – a süppedő talaj, amelyen álltam, időnként azzal riogatott, hogy elnyel engem.

Hogy idegenek egy ilyen helyzetben keletkezett adósság felől annyira nagy lármát csapnak – hát csak tegyék. Úgy tűnik, hogy szinte el akarják törni fölöttem a becsület pálcáját, ez azonban bizony nem fog nekik sikerülni!

Most éppen nem vagyok abban a hangulatban, hogy a munkáimról valamit is írjak, csak annyit mondhatok Önnek, hogy még egyetlen pihenőnapom sem volt, mióta elutaztam Pétervárról. Az itteni tartózkodásom első felében egyfolytában csak énekeket jegyeztem fel, mindig énekeket, ezekből több mint 90 ívnyit. Ön erre talán azt mondja, minek ilyen sokat gyűjteni; azonban ha az ember az elsőt leírta, akkor arra is kötelezve van, hogy így tegyen a másodikkal és az utolsóval is, annál is inkább, mivel ezek az énekek már csak néhány aggastyánnál léteznek, akiknek rövid életével együtt ezek is elvesznek. A régi dolgok iránti érdeklődés itt olyannyira elsorvadt, hogy a középkorú és az újabb nemzedékek körében (a 40–50 év közöttiek és a most felnövekvő ifjúság körében) egyetlen olyan embert sem lehet találni, aki akár csak valamilyen rövid dalt tudna. És maguk az öregek között is az egész Szoszván csupán egy férfi van, a Szigván kettő, és innét lefelé az Obon szintén csak kettő, aki ezeket az énekeket és a régi hagyományokat még ismeri, és ezekre – mondhatnám – bizonyos mértékig emlékszik. Ezek az énekek, melyeket itt feljegyeztem, mind harci énekek, részben mitikusak, melyek az isteneiknek a zürjének és szamojédok elleni küzdelmeit tartalmazzák, részben történelmi tárgyúak, melyek a városaik és fejedelmeik egymás közötti csatáiról szólnak. Néhány éneknek majdnem tíz ív a terjedelme, azonban ez a sok ismétlésből ered, mivel majdnem minden mondatot kétféleképpen fejeznek ki.

Talán nemsokára küldök majd Önnek egy etnográfiai térképet azokról a vidékekről, melyeket beutaztam, a Pelim torkolatától egészen a Jeges-tengerig. Ezen különösen az Urál hegységet fogja látni nagy részletességben, valamennyi idomával, az egyes részeinek és magaslatainak, valamint az onnét eredő vízfolyásoknak az összes nevével együtt. Talán azt fogja majd mondani róla, hogy túl sok rajta a név, és ez a gondolat néha majdnem arra sarkallt engem, hogy szakítsam félbe a munkát. De honnan lehet azt tudni, hogy egyszer melyik név lesz majd a hasznunkra, és melyik nem; melyiket jegyezzük fel, és melyiket hagyjuk ki; csak az összes együttesen képezhet egy egészet, és csak az egészből lehet biztos eredményeket nyerni. Jelenleg a vogul nyelv szóképzése és származtatása foglalkoztat. Levelei megfosztottak engem a Szurgutba utazás reményétől, a tekintetemet ezért visszafelé fordítom – vágyódom vissza. De előtte még befejezem itt a munkáimat, és még sok mindent kell gyűjtenem és papírra vetnem. Tavasz vagy nyár előtt nem térek vissza, ahogy azt az utolsó előtti levelemben írtam.

Mihamarabb örvendeztessen meg egy levéllel, és tartson meg engem a kegyeiben.

Az Ön leghálásabb, legőszintébb szolgája

Reguly

Frähn és Schmidt uraknak, ahogyan az Ön hölgyeinek és a Balugyánszky háznak, mint mindig, a legszívélyesebb üdvözletem.

Ha néhanapján lát valakit Balugyánszkyéktól, kérem, írjon nekem valamit róluk. A férfinak, aki Vszevolodo-Blagodatszkojéban szolgált nekem, és Pétervárra kellett utaznia, adtam egy levelet Halpert részére, a Vszevolodo-Blagodatszkojéból való távozásom napján; nem tudom, hogy ő megkapta-e azt, vagy hogy a férfi egyáltalán megérkezett-e Pétervárra.

Úgy érzem, nagyon csúnyán, nagyon zavarosan írok Önnek; amikor levelet kell írnom, annyi minden kavarodik bennem, hogy képtelen vagyok a kellő nyugalmat és önuralmat megőrizni.

[1] A német eredetiből kiindulva a szövegrész nem teljesen világos. Lehetséges értelmezése: „hogy a nyugalmunk érdekében elkerüljük a gyalázkodókat / hogy kitérjünk a gúnyolók elől.”

[2] Diárium: itt napidíj, napi fejadag jelentéssel (latinból).