Berjozov, 1844. december 18.

Mélyen tisztelt Államtanácsos Úr!

Azt a levélcsomagot, amely Tobolszkban várt rám, e hónap 10-én vettem át. A tavasszal hozzám intézett levelek bonyodalmai olyan sorscsapás a számomra, amelyben én csak kis mértékig vagyok hibás. Ennél a Zareckij úrnál, aki az egyik levélre azt írta: «polutschatel ujechal, ne izvestno kudi», személyesen voltam a Bogoszlovszkon keresztül történő átutazásom során, és megkértem őt, jegyezze fel a címemet, hogy a későbbiekben érkező leveleket rendesen utánam tudják küldeni. Azt mondta nekem: «uram, ismerem magát, Ön már nem idegen nálunk» (már az első érkezésem idején is voltam nála Bogoszlovszkban), «több levelet is továbbítottam már Önnek, nincs szükségem a címére». Így megnyugodtam, mivel nem is sejthettem, hogy ennek az embernek ennyire rövid az emlékezete, és egy vagy két hét múlva a hozzá oly közel fekvő Turinszk város nevét el fogja felejteni – ebből származtak ezek a bonyodalmak. Hiába vártam Pelimben (a posta ide Turinszkból jön), egy levelet sem kaptam. Ezért az elindulásomkor írtam az upravljajuscsijnak Vszevolodszkojéba, és magyarázatot kértem tőle, azzal a kéréssel együtt, hogy ezeket a leveleket most már Berjozovba címezzék, és egyúttal küldtem neki pénzt a postai portóra, mivel azt gondoltam, ennek hiánya akadályozta meg a leveleim továbbítását.

Leveléből az a kétely árad, hogy vajon nem titkoltam-e el Ön előtt bizonyos időre az útiterveimet. Államtanácsos úr, hogy ez a terv oly általános nemtetszést váltott ki, annak éppen az az oka, hogy túl korán közöltem Önnel; ez még túlságosan új volt, csupán néhány nappal a levelem elküldése előtt keletkezett Pelimben, és túlontúl kevésbé volt megfontolt és határozott, és ennél fogva oda vezetett, hogy nem értettek meg engem. Az alatt fejlődött ki, hogy etnográfiával foglalkoztam, innen való a határozottan etnográfiai jellege is, amely világosan rámutat az eredetére. Kalandot sem tartalmaz, mivel igen világosan közlöm, hogy az osztjákok nyomait fogom követni, akiknek története most élénken érdekel engem, és nem pedig a magyarok nyomait – az olyan nevekre való utalás, mint a «jugor» stb. ott egy nagyon rendezetlen álláspont, és csupán az általános érdeklődés miatt lett megemlítve, semmiképpen nem azért, mert döntő súlya volna a munkáim és a vizsgálataim irányaira nézve.

Ha Ön, mélyen tisztelt Államtanácsos úr, a június 11-én keltezett második pelimi levelemet – melyet az ottani piszarnak hagytam hátra, hogy továbbítsa azt, és amelynek átvételéről egy nyugtám is van tőle – kézhez kapta, akkor az utazásom mértéktelen elhúzódása miatt kifejezett aggodalmai bizonyára jelentősen enyhültek. Én ott közlöm: hogy Berjozovban mindenképpen megvárom a leveleit, és hogy onnét – ahol a vogul tanulmányaimat majd befejezem – vissza kívánok térni, ha Ön engem erre felszólít.

Ahogyan a leveleiből látom, az utazásomat illetően nagyon különbözőképpen nyilvánultak meg az emberek; részben azért, mert szerencsétlen módon szenvedélyes pártok körében ez viszályok tárgyává vált. Hogy lássa, nem járok tévúton, és nem az az öntudatlan, meddő ösztön vezet engem, amely közvetlenül az ősök keresésére irányul, hanem az egyetlen helyes cél, ami világosan a szemeim előtt lebeg – a valódi tudományos gyarapodás, így engedje meg nekem, hogy bevezetőként itt néhány szót szóljak:

Korunk a nagy eredménye révén – amellyel az embert egyre sürgetőbben ösztönzi saját magának helyes megismerésére, és nyilvánvalóvá teszi, hogy csak annyira ismeri meg saját világát, amennyiben ezt a saját magához (az emberiséghez) fűződő valós viszonyaiban meg tudja ragadni – a tudás számtalan új ága, életerős és új tudományok keltek életre. Ezek kétségtelenül a szellemi birodalmunk nagy, teljes átalakulásához vezetnek el minket, egy új műveltségi (vagy kulturális) korszakhoz, ami oly hatalmas, mint amilyet a történelem még nem látott, és amelyben mi először leszünk tanúi annak, hogy az emberiség eléri azt a teljes fejlődést, amely csak a legmagasabb céljainak felelhet meg. Homályos sejtelmek ragadtak el engem, magyart; jótékonyan hat rám némi fény külföldön, új viszonyok látványán keresztül – egy új világén, ami ez idő óta ellenállhatatlanul formálja ezek fejlődését, szellemem egyetlen, legbensőségesebb irányát.

Az elsők egyike, akarom mondani, eme tudományok közül az első, az összehasonlító nyelvkutatás, mivel ebből fog kifejlődni a szellem alaptanulmánya. Ennek a tudománynak a morális eredményei – melyeket meg kell adnia nekünk – jelentették a döntő érvet, amely a mostani feladatomhoz vezetett el engem. A fényt – amelyet ennek ki kell árasztania az emberiségre – Magyarországra vetíteni, és ezáltal itt egy új életet ébreszteni, ez tűnt számomra az igazi, az egyetlen értelmesen bevezetett reformnak, mivel ez a szellem megújításával veszi kezdetét.

Nem akarom magamat szégyellni (mivel erre most már kényszerítve vagyok), hogy megvalljam Önnek, ez az a cél, amelyet akkoriban, fiatal korom dacára feladatként ki mertem tűzni magamnak; azonban ezt csak azért merészeltem, mert olyan fiatal voltam, és a még előttem álló évek sora reményt hagyott nekem a dolog sikeres érvényre jutásához.

Ezekkel a nézetekkel, ezekkel a célokkal fordultam a régi történelmi kérdésünkhöz. Azonban látni fogja, hogy a színrelépésem révén ez megszűnt közvetlenül történelminek lenni; ez a M. Akadémia jelentéseiből is kitűnik, ahol a kérdés történelmi része mint „szükségszerűen adódó, de nem közvetlenül kutatandó” lett megjelölve. (Az eszközök is adottak, amelyek eme történelmi eredményeket idővel elő kell hogy hívják, ezeket később fogom érinteni.)

Így hát látja, hogy a jelenlegi munkámat nem korlátolt nemzeti célok hajszolásával kezdtem, hanem a tudományt az emberiséghez fűződő viszonyában megragadva, saját magáért követem, és csak közvetett nemzeti célok állnak a szándékomban, amelyek az előbbi fejlődésének vannak alárendelve. Mióta tehát elhagytam Pétervárt, csak általános tudományos célok lebegnek a szemem előtt; hogy az ezeken a területeken összegyűjtött termés a nemzeti céljaink számára önmagában milyen hasznot hoz, azt ezeknek a munkáknak a teljes átnézése során külön kell majd megvizsgálnunk.

Ön elégedetten nyilatkozik arról a buzgóságról, amellyel a vogulok nyelvét tanulmányoztam, és gyűjteni törekedtem; a feladatomnak volt még egy másik oldala: eme nép életét, egzisztenciáját a saját körülményeik között kellett megragadnom, hogy a népet és a nyelvét a maga teljességében értsem meg – ez mi más módon történhetett volna meg, mint a részleteken keresztül, a legkisebb részletekbe való behatolás útján; hogyan kellene elfogulatlan véleményt alkotnunk ily idegen viszonyokról, amelyek ráadásul nem is egyezhetnek a mi eddigi fogalmainkkal, ha nem ezen a módon. Mindezt azért mondom el Önnek, Államtanácsos úr, mivel így látja, hogy a munkáimat a nehezebbik oldalról kezdtem meg, mintsem hogy gyorsan befejezhettem volna; hogy a munkáimat egy szélesebb alapról indítottam, hogy figyelmet fordítottam minden tudományos haszonra, amely ennek a népnek a teljes megismeréséből eredhet; de azon viszonyok teljes megértésére, amelyek az erről a népről alkotott helyes nemzeti kép kialakításához szükségesek, nem lehetett volna olyan gyorsan szert tenni. Nem beszélve azokról a nehézségekről, melyeket egy utazó nem mindig tud elkerülni – pl. hogy az egész Szoszván és Szigván egyetlen oroszul beszélő személyt sem tudtam találni, és ezért a nyelveket tolmács nélkül voltam kénytelen tanulmányozni. A vogulokkal most már annyira azonos alapokon állok; olyannyira megkíséreltem beleképzelni magam a helyzetükbe, és olyannyira érdeklődöm az életük legapróbb körülményei iránt, mintha a létezésük elemei az enyémek is volnának.

Talán azt mondhatják, hogy a feladatomnak egészen más fordulatot és jelentőséget adtam, mint ami korábban volt; ez a fordulat azonban már a kezdetektől fogva létezett. Azon nézetek – amelyek révén ez a kérdés a valódi tudományos, nemesebb jelentőségét elnyerte, és egy életünkre ható, gyümölcsöző fordulatot hozott – eredményezték azt, hogy az Akadémiánk oly sok figyelmet szentelt a fáradozásaimnak, és a támogatását ígérte a részemre, sőt mi több, csupán egyes levelek és néhány ívnyi emlékeztető-szerű irat alapján olyan teljes bizalommal ajándékozott meg (csupán elveimet és kiindulópontjaimat figyelembe véve), amit egy skolasztikus «specimen eruditionis» sem szerezhetett volna. Ez a bizalom azonban olyan, amelyre méltatlan volna egy brosúrával vagy egy félkész munkával válaszolnom, és amely engem további állhatatosságra és az ügyem (kielégítendő fokon történő) véghezvitelére kényszerít. Ha erőtlen is a támogatása, és az érdekei méltó képviseletéhez szükséges anyagiakat nem is tudja előteremteni, ezért a helyzete a felelős, hisz nem egy embertől, hanem olyan fejek tömegétől függ, akik számára a hazájuk magasabb tudományos érdekei még nem váltak teljesen világossá – az anyagi eszközei sem az államkasszából folynak be, ahol hébe-hóba rendkívüli pénzeket is lehet szerezni, hanem saját, korlátozott gazdálkodása van. Hogy magamat egy ilyen testület irányában további vállalkozásokra is el fogom-e kötelezni, és létérdekeimet össze fogom-e kötni az övéivel a kenyérkereset tekintetében – az más kérdés, és határozottan azt szeretném mondani: nem. Amíg azonban a vele való mostani viszonyom le nem zárul, addig úgy érzem, a becsület kötelez. A császári támogatást is kijárta számomra, ami szintén megkövetel egy átfogóbb munkát, annál is inkább, mivel ez az első, és előtte még egyetlen ilyen támogatást sem hagytak jóvá.

Biztos vagyok benne, hogy a rólam elterjedt különféle gyalázkodások csökkentették a teljesítményembe vetett bizalmát, és aggodalmat ébresztettek Önben a jólétem felől, mélyen tisztelt uram! Én ezt nagy becsben tartom, és nem kell Önt arról biztosítanom, hogy nagy részvéte, mely oly ritka mostanság, egy éve az egyetlen boldogságomat jelenti; bízzon bennem még tavaszig vagy a nyár közepéig, és akkor elő fogom terjeszteni Önnek a munkámat, amelyet nem otthon akarok befejezni, hanem itt a helyszínen, ahol ez nagyobb tökéllyel mehet végbe, és akkor majd meg lehet ítélni. Mindeközben nyugtassák meg Önt az elveim. Ha egy olyan munkát nyújtok, amely bőségében nem fog elmaradni Kőrösi Csomáétól, és tudományos értékében azt felülmúlja, akkor azt hiszem, oly sokat tettem, hogy joggal senki sem követelhet tőlem többet. Ám azon szavaimat sem vonom vissza, hogy most már lehetségessé fog válni egy magyar tudományos nyelvkutatás (gyümölcsöző) megindítása. Akkor aztán a dolgomat teljesen befejeztem és az életemnek egy nehéz időszakát lezártam.

Berjozovból már nem utazok el, a munkáim csak a vogul nyelvet, és az Obon lefelé, annak torkolatáig uralkodó itteni osztják dialektust ölelik fel. Szurgut elmarad, és hogy Narimhoz és Tomszkhoz nincs elegendő erőm, az már a nyári utazásom során világossá vált számomra.

Tartok tőle, hogy a legutóbbi levelem a Jugor-partig történő utazásomról kellemetlenül érintette Önt, és azt gondolja, hogy csupán a «jugor» név miatt utaztam oda. Bevezetésképpen, ennek az útnak több oka volt. Először is a helynevek gyűjtése. Azoknak a kis szemelvényeknek, melyeket Pelimből küldtem Önnek ebből a munkából, önmagukban még nem volt céljuk, csak ahhoz kellettek, hogy alkalmam legyen néhány szót szólni arról, miként képzelem elrendezni az etnográfiai munkáimat. Az általam már beutazott vidékről készült térkép, amelyet nemsokára elküldök Önnek, mélyebb benyomással lesz Önre, még akkor is, ha ezt csupán kezdetlegesnek kell tekintenünk, a jelentőségét pedig csak akkor fogja elnyerni, ha az ehhez hasonló munkák egész Oroszországra, és annak határain túlra is kiterjednek majd. Az osztják helységnevek elvezettek engem egészen a Kara folyóig, ameddig a hegyekben osztjákok laknak, és csak az innét származó érdekes értesülés révén, miszerint az Urál egyik ága egészen a Jugor-partig nyúlik, jutottam el ez utóbbihoz.

A helységnevek gyűjtésével azonban szükségszerűen együtt jár a talaj minőségének vizsgálata, tekintettel az ember táplálkozására, mivel csak a vidék természeti állapotának nyomán vállalkozhatunk a nevek helyes magyarázatára. Földrajzi bázis gyanánt azonban a talaj minőségének vizsgálatához újból meg kell vizsgálnunk a földfelszín formáit, amelyre a pelimi levelemben utaltam, ezekre különös figyelmet fordítottam az utazásom során, kiváltképpen azon okból, mivel az Urálhoz oly közel jártam, és később magam is tartózkodtam rajta, ez pedig a felszíni formák vizsgálatának egyetlen és legtermészetesebb kiindulási pontja. Így hát az Urál végei felkeltették a sokrétű tudományos érdeklődésemet, és azt sem kívánom titkolni, hogy úgy tűnt nekem, a lapp rénszarvastenyésztésnek szükségszerűen összefüggésben kell lennie a szamojédokéval, és hogy ez utóbbi természetes úton csak az Urál előtt, a pusztozjorszki vízválasztó hegyhát mentén – amely a Kara forrásainál válik el az Uráltól – terjedhetett el. Ennek a hegyhátnak – amely Uszty-Cilma vidékeitől a Pecsorát átszelve húzódik tovább Mezeny felé – a minősége ugyancsak érdekes volt számomra. Úgy tűnik, legalábbis a Pecsoránál soha nem folytattak rénszarvastenyésztést, mivel a legrégebbi kereskedelem mindig vízen zajlott, ami biztosan nem így történt volna, ha lettek volna a szállítást egyedülálló módon megkönnyítő rénszarvasaik. Az izsmai zürjéneknél ugyanabban az időben kezdődött el a rénszarvastenyésztés, mint a Szigván, és ez alig több mint 160 éve van így.

Bocsássa meg, Államtanácsos úr, a szabálytalan és hirtelen írásomat; a gondolataim megfogalmazása nem ment egészen könnyen, és kissé meg is késtem – a posta ebben a pillanatban zár be. Szívélyes üdvözletem Frähn és Schmidt uraknak, akiknek együttérzése szerfelett boldoggá tesz engem. Tartson meg engem a kegyeiben.

Az Ön mindörökké leghálásabb pártfogoltja,

Reguly

A hölgyeinek kézcsókom.

Némely pétervári írt már a saját anyjának francia leveleket, anélkül, hogy ezért megfosztották volna a nemzetiségétől, és franciának nyilvánították volna! Gyakran fordulunk idegen nyelvekhez, ha a sajátunkban nem találunk elegséges táplálékot a szellemi irányunkhoz. A német irodalommal csak az egyetemi éveim alatt ismerkedtem meg, és ez magához láncolt; majd hamarosan kialakult bennem a vágy, hogy írhassak is ezen a nyelven; ehhez a szüleimnek írt levelekben ragadtam meg a lehetőséget a gyakorlásra, ahogy azt a Hamburgból küldött levélben is elmagyarázom szüleimnek, akik az első német nyelvű levelet csak külföldről kapták tőlem, amikor 20 éves voltam.