Pelim, 1844. április 21.

Mélyen tisztelt Államtanácsos Úr!

Bátorkodom Önnek itt három térképet megküldeni. Ezek a vogul néprajzi tanulmányaim alapját képezik, és – a vogulok itt bemutatott földrajzi elterjedése, az itt vogul nyelven feljegyzett helynevek történeti jelentősége, valamint eme vidékek földrajzi viszonyainak pontosabb és helyesebb megrajzolása miatt – talán Önben is némi érdeklődést ébresztenek majd. Az első felöleli az összes déli vogul lakóhelyét (de csak azokét, akik használják a nemzeti nyelvüket), a második elsősorban a cserdinyi vogulok lakóhelyeit mutatja Önnek, a harmadik pedig egy tájékozódási térkép az Északi-Szoszva területéről, a nyáron végrehajtandó utazásomhoz.

Közelebbi magyarázatul a következőket óhajtom hozzáfűzni ezekhez a térképekhez: ami a vogulok elterjedését illeti, ennek határvonalát a saját megfigyeléseim útján húztam meg, és mindenütt magam jártam a helyszínen; az északi vonal, ami a Konda forrásvizeinek mentén halad, tulajdonképpen nem egy népterületi vagy nyelvi határ, hanem csupán egy nyelvjárás-választó, ami csak egy második, minden vogult összegző térképen – ahol a további nyelvjárás-választó vonalak is fel vannak tüntetve – nyeri el a jelentőségét.

A feljegyzett helységnevek tekintetében itt mindenütt a helyszínen használatos változatokat követtem, ezért ugyanaz a név a különféle nyelvjárások szerint, nagyon különböző és gyakran megváltozott alakban fog Önnek feltűnni. A helységnevek feljegyzése teljes, és nincs olyan vogul falu vagy különálló lakóhely, amelyet ne lehetne itt megtalálni. A földrajzi ábrázolás és összeállítás részben a saját megfigyeléseim, részben pedig a begyűjtött biztos adatok alapján történt. A méretarányok mindenütt a téli utak nyomán lettek megállapítva, amelyek általában egyenes irányúak, és az összeállításukban az alul feltüntetett lépték szerint a legnagyobb lelkiismeretességgel jártam el, amelyről Ön is meggyőződhet azáltal, hogy a volokokhoz mindenütt odaírtam a versztben kifejezett távolságértékeket. Ami korábbi térképek ezekről a vidékekről a birtokomban voltak, azok egyrészt a szibériai rész térképei, amelyeket Tobolszkban kaptam és amelyekből (csak valamivel nagyobb méretarányban) Vonlerlerski állította össze a saját nyugat-szibériai térképét; másrészt az uráli rész térképei, amelyeket a kormányzótól kaptam Permben és Protaszov úrtól Bogoszlovszkban (a bogoszlovszki Északi expedíció térképe). De jobb, ha silány munkák nincsenek a birtokunkban; a róluk való jó vélekedés útján összezavarnak minket, és nem egy óránkat elrabolják azzal, hogy a saját tájékozódásunkat megzavarják. Nem akarok én ezzel ellenségesen viszonyulni az Északi expedíció térképéhez, igaz azonban, hogy a szerzők nem rendelkeztek teljes (általános) felfogással ezekről a vidékekről, ennél fogva lehetetlen volt az egyes részek összeállítása a valós viszonyoknak megfelelően.

A cserdinyi vogulok lakóhelyeit tekintve a következőket kell megjegyeznem: Platon Ljubarszkij archimandritának a «Rossiskoi Magazin Feodora Tumanskova 1792. pervaja tschast»-ban közölt adatai szerint 1788-ban az Urál Visera felőli oldalán csupán 8 vogul jurta volt, míg ugyanebben az időben a lozvai oldalán, ahogyan azt az öregek nekem összeszámolták, 30 jurtát lehetett találni. Abból a 8 jurtából most már csak három maradt meg (a három Szalavarov fivéré), akik Uszty-Ulsz faluban laknak és bizonyára már teljesen eloroszosodtak. A többiek 20-30 évvel ezelőtt költöztek a lozvai oldalra. Egy család él még a Pecsora mellett (ahogy mondják, az Unyja torkolatánál) a zürjének között, és valószínűleg inkább zürjén, mint vogul; egy másik pedig a Permi kormányzóság Oszai járásában, ahol néhány évvel ezelőtt telepedett le, több átköltöző orosz famíliával együtt – az első család a lozvai oldalról származik, a másik pedig a Viseráról. Ezek a vogul töredékek az Urál Visera felőli oldaláról, mivel más nemzetiségűvé váltak, már nem tekinthetők voguloknak. Hogy mikor költöztek ezek a vogulok a Lozvára, arról még nincs véleményem; Jurkina, egy 80 éves aggastyán biztosított engem arról, hogy a nagyapja ugyanazon a helyen született, ahol ő maga, és ezzel azt akarta nekem bizonyítani, hogy ők kezdettől fogva itt éltek.

Az Urálnak a déli- és az Északi-Szoszva forrásai közé eső részét a cserdinyi vogulok a saját tulajdonuknak tekintik, amelyet – II. Katalin idejétől kezdve, aki ezt a területet nekik adományozta – törvényesen birtokolnak. Azonban a régi idők óta, amelyekre ők már biztosan nem is emlékeznek, itt csak az Északi-Szoszva vizeiről származó berjozovi vogulok élnek, akik a nagy rénszarvascsordáikkal télen-nyáron errefelé vándorolnak. Öt család van belőlük, akik a jaszakot Berjozovba fizetik, és a cserdinyi vogulok előzőekben említett tulajdonjoga miatt valójában csak vendégnek tekintik itt magukat, és akik ezen területek használatáért a (föld)birtok-tulajdonosoknak szükségükben segítenek, sikertelen vadászat idején a saját rénszarvasaikat adják oda nekik kölcsönbe táplálék gyanánt, vagy akár a jaszakot és a podjatot is megfizetik helyettük; mégis megmarad a kérdőjel, hogy – a szoszvai vogulok vallásos kultuszából következve, ami a «Jelping nyărr»-hoz (szent hegy, amely a térképen is meg van jelölve), «Numi Tărom» (a felső, a magasban lakó isten) lakóhelyéhez fűződik, és ahová évente sokan odautaznak és az áldozataikat ott bemutatják, és ahol az áldozati helyük («jurping känn») a cserdinyiekénél magasabban van a hegyen, ezáltal közelebb is az Istenhez – vajon nem éltek-e esetleg itt ezeken a területeken mégis korábban, mint a cserdinyi vogulok. Nem olyan régóta a berjozovi vogulok a Pelim forrásainak vidékét is lakják; azért telepedtek itt le, mert ezek a vidékek vadban bőségesek, és üresen, lakatlanul álltak.

A Felső-Szoszva lakóinak megnevezésében tapasztalható ellentmondásért, Államtanácsos úr, az elnézését kérem, mivel ezeknek a térképeknek az elkészítése nem egy időben történt. Vszevolodszkojéban, ahol a másodikat és a harmadikat készítettem, a szűkebb látókörömből eredően – amely egybevágott az általános nyelvhasználattal és a politikai adminisztrációéval – osztjákoknak neveztem őket; most azonban, miután alkalmam adódott a valódi osztjákokat – a «Hăndă» népet – megismerni, nem tudok egyebet tenni, mint hogy kijavítom az előbbi hibát, és voguloknak nevezem őket, ahogyan azt az első térképen látja.

Hogy amennyire csak lehetséges, a felszíni alakzatokat is, különösen a déli Szoszva és a Konda közötti törések okait szemléltessem Önnek, feltüntettem az első térképen két dombvonulatot: a kondait, amely az egyik oldalán a «Puzäim tumen»-nel szemben (a «tumen» nagy tavat jelent), a másik oldalán pedig az Irtis környékén, Urmanszk mellől elfordulva tűnik el; és a szoszvait, amelyből csak annyit tudok megjeleníteni, amennyit magam is láttam – hogy ez honnan indul és meddig tart, azt nem tudtam bizonyosan kitudakolni. Az első az általános «ѣch» nevet viseli, ami dombot vagy magas partot is jelent, és csak egy helyütt, ott, ahol a dél felől érkező Káma kettészeli, használják a sajátos «Quäter wor» nevet (a «wor» feketeerdőt jelent, a «quäter» megmagyarázatlan maradt számomra). A másodikat általában «Käschmäk ûr»-nak: kosmaki dombvonulatnak nevezik. Egyikük sem magas, ellenben néhol 10-12 versztnyire is kiszélesednek, és sok szurdok meg völgy tagolja őket. A második térképen két hegyláncot tüntettem fel, amelyek a Lozva és az Urál között, az utóbbival párhuzamosan futnak. Az egyik, a közelebbi, amelynek magas, gyakran kúp formájú csúcsain csak moha és alacsony cserje tenyészik, gyakran felülmúlja magasságban az Urált – eme csúcsok között a Gyenyezskin és a Csisztop a legmagasabbak. A második egy szép erdővel (ahol azonban a szélviharok néha kegyetlen pusztítást végeznek) benőtt dombsor, amely a Vizsaj torkolata alatt tűnik el. A helynévgyűjtemény rendeltetéséből adódóan, a második térképen fogja megtalálni a viserai oldal elszórt csúcsait, a nevükkel együtt feltüntetve. Általánosságban megjegyezvén, itt szeretném még hozzáfűzni, hogy mindezen folyóknak – mint például a déli Szoszvának, a Lozvának, a Pelimnek, a Tavdának, a Kondának, sőt még az Irtisnek is – a jobb partját, természetesen a folyással ellentétes irányban értve, mindig egy hegyvonulat kíséri, amely hol a folyóhoz közeledvén magas, meredek partot képez, hol pedig attól 10-20 versztnyire eltávolodván, annak irányában folytatódik.

Hogy az eme vidékekhez tartozó életről se feledkezzünk meg, feltüntettem az összeköttetési útvonalak egy részét, a volokokat. Remélem azonban, hogy később, az utazásom befejeztével, egy olyan térképet nyújtok majd át Önnek, amely e két testvérnép – a manysik és a hantik – teljes területét, a jugriai hegységtől egészen az Ob és a Jenyiszej vizeit elválasztó magaslatokig összefoglalja, és amely az Ön számára szemléletessé fogja tenni az érintkezés irányait, teljes áttekintésben, a főistenségek székhelyei és a termelőközpontok szerint, miután ez egy vallási vagy kereskedelmi érintkezés. Ennél fogva ezeken a térképeken előzetesen bejelöltem még az istenségek székhelyeit, a szent helyszíneket vagy vidékeket («jelping mä») – melyeknek határait egyetlen halandó sem meri átlépni –, éppúgy az áldozati helyeket is. A viserai út («Päzser lyăng») kapcsán, amely a lozvai oldalon két irányban, a Lozvához mérten nyugatra és északra fut, mint ahogyan azt a második térképen láthatja, csupán azt akarom megjegyezni, hogy ez ugyanaz az út, amelyen Oroszország Szibéria meghódítása után először érintkezett ezzel a vidékkel. Az egykor az utasszállítás megkönnyítése céljából létrehozott Lozva város romjai még láthatók az Ivgyel torkolatának déli partján, Persino falu fölött, és a kiritkított, erdőtől megszabadított vidéket, ahol a város állt, és ami most már egy szép mező, az ottani lakosok városi rétnek nevezik. Ez az út még a későbbiekben, a Szolikamszkból a Turához vezető út felfedezése után is megőrizte a fontosságát, mivel a cserdinyi vogulok ezen keresztül bonyolították le az összes kenyér-, ruha- és lőporszállításukat; csak amióta az itteni üzemek felvirágozása révén a közlekedés irányt váltott, veszítette el a jelentőségét, és most már csak a viserai parasztok járnak rajta, akik február eleje táján csapatostul (100-150 férfi) átvonulnak a hegyen, és itt vadat űznek. Ennek az útnak a Szoszva irányába vezető északi folytatása nyomán látni fogja, hogy a Viserától egy meglehetősen egyenes úton lehet Berjozovba eljutni.

Mivel úgy emlékszem, Államtanácsos úr, hogy Ön egyszer érdeklődött az Urálban zajló földművelés határai iránt, így bátorkodom megjelölni eme vonal szibériai folytatásaként a következő pontokat: Petrovi falu a déli Szoszvánál, Persino a Lozvánál, Masszava a Pelimnél, Polusaim a Kondánál. A Lozva menti Persinóban jelenleg nem folytatnak földművelést, mivel a lakosai elszegényedtek, de mintegy 20 évvel ezelőtt még virágzó volt, amikor a gazdag vogul, Kvaszov (akiről régebben a Kvaszovi jurta helységet is elnevezték) itt élt. A Pelim mentén Masszavától följebb is, Atimjában – ahol telente egyfajta lisztpiac jön létre azzal, hogy a pelimi parasztok révén ide szállított lisztet a Tapszuj folyó menti lakosok megvásárolják, és rénszarvasokon elszállítják – tettek kísérletet a föld megművelésére, de itt elfagyott a vetés. A Kondánál Polusaimon kívül csak két helyen foglalkoznak földműveléssel: Szatigában, ahol többek között a nemrég elhunyt, utolsó kondai vogul fejedelem, Szatigin leányai személyében igen derék és tehetős földműves asszonyokat ismertem meg; valamint ennek közvetlen közelében, Leusiban. Ennek a korlátozott aktivitásnak az okát általában a talaj homokos természetével magyarázzák, amely a földművelést igen gazdaságtalanná teszi, azonban ez csak bizonyos helyeken érvényes, mint például Saimban (Polusaim mellett), ahol egy gazdag vogul valóban több kísérletet is tett, de a futóhomok miatt nem jutott semmilyen eredményre. Mint általános megjegyzést, még annyit akarok hozzáfűzni, hogy a földművelés, akárcsak a vogulok jóléte, az utóbbi években csökkent; utazásom idején a Pelim mentén, éppen úgy a Tavdánál és a Szoszvánál is, sok olyan földet láttam parlagon heverni, amelyek megműveléséhez hiányoztak a dolgos kezek, és még több olyat, amelyek fiatal, némelyütt pedig már erős erdővel voltak benőve.

A harmadik, szoszvai térképhez a következőket tudom mondani: az Ivgyelhez vezető utamon, Plăton păill-ban két emberrel találkoztam, akik Vszevolodo-Blagodatszkojéba tartottak, hogy – mint mondták – megismerjék az utazót, aki a népükhöz küldetett, és megtudják, nem gondolkozik-e azon, hogy az Északi-Szoszvához is ellátogasson, és talán Berjozovba is elutazzon, és ennek esetében: hogyan és mikor, hogy ők az igás rénszarvasok miatt meg tudják tenni a szükséges előkészületeket. (Ez a lépésük, ugyebár, Ön szerint is többre vallhat, mint vademberekre!) Berjozovi vogulok voltak, akik közül az egyik a Tapszuj forrásainál, Sui nyăll paul-ban, a másik a Pelim forrásainál, Panka paul-ban lakik. Így hát követtek engem, vissza az Ivgyelen felfelé, az Ivgyel jurtához, és itt ezeknek a távoli, értékes embereknek két napot szenteltem, mialatt eme térképnek az első vázlatát megalkottam. Tovább haladva felfelé az Ivgyelen, annak forrásához, egy másik kellemes találkozásban volt részem! Alekszej Kaszimov, akit az oroszok általában bogati néven említenek, az utazásomról értesülve, jött velem szembe. Ez a férfi a Szigva forrásainál, az ottani szamojédok között nőtt fel, később a Volja forrásainál élt, majd egyre délebbre jött, és most az egyik nyájával – 13 éve – a Visera és a déli Szoszva forrásai között vándorol, miközben a fennmaradó nyájainak (az egyik a Lozva forrásainál, a másik a Pecsoráénál, a harmadik pedig a Lopszijánál, a Kvot-Nyjeren található), valamint a Szigva menti Hurumpaulban lévő otthonának felkeresése, és a jaszakjának megfizetése évenként jelentős utak megtételére kényszeríti őt. Olyan embernek tűnt, akinél tudakozódni lehet az északi Urálról és az onnét eredő vízfolyásokról! Ezért meghívtam őt magamhoz, mivel a hozzá tervezett utazást a hirtelen fellépő zord hideg miatt, ami a 30 fokot is meghaladta, a könnyű ruházatomban nem kockáztathattam meg; ő pedig egy hét leforgása után el is jött a fiával és egy tolmáccsal együtt, és 5 napig vendégeskedett nálam. Ekkor készült el ez a térkép, amelyet itt küldök Önnek, és amelyet reményeim szerint Berjozovból egy még helyesebb és tökéletesebb formában is – különösen, ami az uráli hegyláncot és ennek az egész vízrendszernek a főbb magaslati vonulatait illeti – meg tudok majd küldeni. Alekszej Bogati vagyonát az oroszok 19 ezer rénszarvasra becsülik, ő maga ezt titokban tartja, és mivel a nyájai szétszórtan és egymástól távol legelnek, ezért nehéz pontosan megbecsülni – a vogulok nekem azt mondták, 9-10 ezret biztosan birtokol. Ő a nagy vogul népi bankár, mivel talán nincs is olyan család az Északi-Szoszva mentén, éppúgy a Felső-Lozvánál sem, amelyik ne lenne neki az adósa – a cserdinyi vogulok ügyében viszont megvan az a különös érdeme, hogy amióta az ő területükön él, lehetőséget nyújt nekik arra, hogy olcsóbban vegyenek réneket, ezáltal a tenyésztés náluk is valamennyire fellendült, ennek következtében most már nem kell gyalogolniuk, hanem rénszarvassal utazhatnak, és a létük is biztosabb alapot nyert, mivel egy rossz, eredménytelen vadászat esetén a rénszarvasok táplálékul szolgálnak.

A következetlen helyesírásom miatt elnézését kérem: az «y» megegyezik az orosz «jer»-rel, az «ă» egy köztes hang az «a» és az «o» között, az «e’» pedig az «e» és az «i» közötti köztes hang.

Ezek azok a rövid tudósítások, mélyen tisztelt Államtanácsos úr, melyeket eme térképekhez kívántam hozzáfűzni. Ami pedig az utazásom legutóbbi történéseit illeti, ez röviden a következő: február 21-én elhagytam a vszevolodszkojei birtokokat, 24-én az országos vásárra, Irbitbe értem, március 1-én Turinszkba, innen Tabori mellett a Tavdához, és ennek mentén lefelé a torkolatához (az itt lakó oroszok egy vogulokból és oroszokból álló keverék nép, és nagyon serény, jómódú földművesek), majd tovább a Tobol mentén, 5-én éjszaka pedig Tobolszkba jutottam. Ide két férfiú hőn vágyott ismeretsége vezetett el engem: Vologodszkij úré, egy osztják szótár szerzőjéé, és Szatigin úré, a január hónapban elhunyt utolsó kondai fejedelem fiáé, aki császári szolgálatának következtében – mint tanár – több éve Tobolszkban él, és több művet lefordított az anyanyelvére. Vologodszkijjal nem találkoztam, két hónappal ezelőtt áthelyezték Petropavlovszkba, azonban a szótárának megszerzését Vlagyimir tobolszki püspök felajánlotta nekem oly módon, hogy levélben felszólítja őt, küldjön el a részemre egy másolatot a munkájáról; sajnos azonban ez a mű – szerzőjének osztják tudományával együtt – olyan rossz hírben áll, hogy ezzel a kegyességgel inkább nem óhajtottam élni, mert itt egy rossz könyv nekem többet árthat, mint használhat. Szatigin úr nagyon rendes, kedves ember; megajándékozott a fordításaival, mivel azonban már kezdi elfelejteni az anyanyelvét, így más tekintetben nem sok felvilágosítást tudott nekem adni. Tobolszkban ezalatt közel voltam ahhoz, hogy bebörtönözzenek, vagy legalábbis őrizetbe vegyenek. Útlevél nélkül érkeztem. A belügyminiszter nyílt levele, amelyet az uráli útra kaptam, nem jogosított fel arra, hogy ideutazzak, a helyettes kormányzó pedig azt mondta nekem, nincsen hatalma ahhoz, hogy ezzel az írással Pelimbe engedjen. Írtam tehát a hercegnek Omszkba, azzal a kéréssel, hogy addig is, amíg Perovszkij miniszter levele közelebbi felvilágosítást nem ad a küldetésemről, engedje meg, hogy Pelimbe menjek, és ott a vogulokkal foglalkozhassak; hat nappal a levelem elküldése után már ott is volt az írása a kormányzónál, aki ezt idáig megértően akadályozta. Így 15-én elindultam Tobolszkból, az Irtisen lefelé, hűséges Bahtyijárommal együtt, akinek bátor szíve állhatatossággal követett engem mindezen megerőltető utakon. A népek elterjedésének határai – az első térképen látja őket feltüntetve – még ugyanazok, mint amiket hajdanán Bogdan, ezeknek a vidékeknek az első orosz meghódítója talált; még a Turtasz jelenti a határt az osztjákok és a tatárok között. Gyemjanszkojéból a volokon a Konda melletti Bolcsari templomos faluba utaztam. Itt örömteli benyomás várt rám! Ugyanis éppen népünnepély volt, az emberek összegyűltek a lakhelyeik előtt, így első alkalommal láthattam vogul vagy tulajdonképpen osztják nemzeti viseletet. A férfiak hosszú, fehér, birkagyapjú kabátokat viseltek, mint ahogyan az némely más finn(ugor) népnél is szokás, a nők és a leányok pedig a csúd pompa teljes fényében ragyogtak. A gazdagon kivarrt ingek, a gyöngyökkel díszített függők és hajfonatok ízlésesen ékesítették a testet, és nem nyújtottak olyan esetlen képet, mint amilyet az észt vagy a cseremisz nőknél veszünk észre. A rend, az ízlés, a jó modor stb. ily sokféle meglepetéséhez még egy másik is hozzájárult: ennek a népnek a fiziognómiája, amely a sajátossága és általános jellemzői révén (az egész alsó és középső Konda-vidéken) egy tiszta, vegyítetlen nemzeti típusnak tekintendő, és amely egyrészt összetéveszthetetlen módon villant fel mérsékelt rokonsági vonásokat ennek a népnek a Lozván, a Pelimen és az Északi-Szoszván élő más típusaival, másrészt egyértelművé teszi, hogy ez utóbbiak – az ábrázatuk sokféleségéből adódóan – egy nem régről számítható keveredésen estek át. A kondaiak arculata nagyon közel áll a kelet-ázsiaiakéhoz, csak lágyabb viszonylatban, a rideg mongol arckifejezés nélkül. Ez különösen a gyermekeknél figyelhető meg, akiknél a szem – amely általában feltűnő szépségű – keskeny, hosszúkás alakja és ferde szöge révén a kelet-ázsiai embert teljes jellegzetességében tükrözi. Arcuk – melynek fő vonása a szélesen kiálló arccsontokban rejlik – lekerekített formát mutat, és csak a hegyes áll megnyúlása útján megy át hosszúkás vagy éppen kerek alakba, aminek során az arccsontok valamivel lágyabbnak tűnnek. Az arcuk színe halványbarna vagy halványfekete; a hajuk, melynek hosszúsága és szépsége révén a nők gyakran kitűnnek, mindig fekete – a nőknél két, a férfiaknál pedig egy copfba fonva. Testük általában valamivel kisebb, és mondhatnám, gyengébb felépítésű; a végtagjaik arányaiban jók és szabályosak. Gipszlenyomatokat ezúttal nem tudtam készíteni, mert nem hoztam magammal ide gipszet, mivel az olvadás miatt siettem, és nem gondoltam az itteni tartózkodásra, de remélem, hogy egyszer még bejárhatom ezt a vidéket. A gipsz tekintetében a turinszki iszpravnyik kellemetlen tréfát űzött velem; az átutazásom idején ott akartam gipszet venni, és azt közvetlenül a Tavdához, onnan pedig Pelimbe elküldeni, de Turinszkban nem volt gipsz, és ezért egy kereskedőhöz akartam fordulni, hogy rendeljen nekem néhány pudnyit Irbitből, ami igazán könnyű volt, mivel ebben az időben tömegesen utaztak errefelé – szerencsétlen módon az iszpravnyik felajánlotta nekem a szolgálatait, amit én elfogadtam, gondolván, így biztosabb elrendezni a dolgomat; adtam neki pénzt, amit most néhány nappal ezelőtt visszaküldött azzal a hírrel, hogy Irbitben nem lehet gipszet kapni. Hallatlan! Ha volna annyi időm, és most írnék valamelyik turinszki kereskedőnek, akkor az még nyáron is tudna nekem szerezni Irbitből, nehogy már pont az országos vásár idején ne lehessen ezt megtenni. Így hát ebben az irányban a tevékenységem most akadályozva van, amit igazán sajnálok, mivel itt a Lozva alsó folyásánál és a Vagilnál egy uralkodó nemzeti típus különböztethető meg, miközben a cserdinyi voguloknál a fiziognómiai eltérések sokasága miatt ilyen típus nem létezik.

Bolcsariból a Kondán felfelé, egészen Saimig utaztam, innét a Pelim folyóhoz érkeztem, és 23-án értem el az itteni vidékek számára egykor jelentős települést, Pelimet. Mivel azonban a folyamatos olvadást hozó meleg idő a téli utak teljes tönkretételével fenyegetett, így még aznap este felkerekedtem, hogy a Vagil és a Pelim mellett élő vogulokat megismerjem, és a rákövetkező reggel már a Vagil menti első tanya előtt voltam, amelynek neve Oszja. Mindeközben egy szörnyű híresztelés előzte meg az érkezésemet a nevezett két folyó melletti lakosok körében. Eszerint egy férfi utazik a Lozván felfelé az Északi-Szoszvához, aki korlátlan hatalommal bír minden ember fölött, tetszés szerint levágja az emberek fejét, ezeket alabástromba (gipszbe) önti, és ládában magával viszi. Állítólag 8 férfi kíséri őt, akik páncélt hordanak, ezáltal sebezhetetlenek, és ehhez hasonlók – nem szeretném Önnek az összes ilyen ostobaságot elismételni. Ez azt eredményezte, hogy a lakosok bizalmatlansága és félénksége miatt nem igazán volt kellemes az utam. Pojjä puäl-ban, ahol a húsvéti ünnepre való készülődés (pálinkafőzés) a falunak már kissé megzavarta az eszét, az asszonyok fogadtak engem, méghozzá kivont fényes késekkel, és eme fegyvereket addig nem is tették le, amíg estefelé néhány józan férfi az útjáról haza nem tért, és amíg az ajándékaim – ezek a mindenható gyöngyök és gyűrűk – végképp meg nem békítették az irántam való ellenséges érzületüket. Hogy ezáltal Ön ezt a népet ne ítélje meg kedvezőtlenül, úgy meg kell jegyeznem, hogy tulajdonképpen a pap volt az, aki összezavarta a nép józan eszét, amely nem adott volna hitelt ezeknek a butaságoknak; a következő felhívást intézte hozzájuk: «beregites ludjei, woina podnimatsa protiv wass» – és megparancsolta, hogy készítsék elő a fegyvereiket és legyenek óvatosak. Azonfelül ő maga mesélte el nekem részeg együgyűségében, hogyan veretett agyon hetet eme szörnyű férfiak közül a nacsalnyikukkal, és csak egynek akarta – kihallgatás céljából – megkímélni az életét. A húsvéti hajnali szürkületben érkeztem meg Werch Pelim-be. Másnap megkíséreltem egy utazást innen északra, a folyón felfelé; az erős hóvihar azonban, amely már a Vagiltól Pelimbe vezető volokon iszonyatosan megnehezítette a haladásomat, 42 versztnyi út megtétele után visszatérésre kényszerített.

Visszatérve Werch Pelim-be, Államtanácsos úr, egy vogul vallási ünnepre készülődtünk. «Numi Tărom» hatalmas fia, «Pălm Tărom» (pelimi isten) – a szenvedők és a könyörgők jóságos meghallgatója. Hozzá fohászkodnak és neki tesznek fogadalmat, nemcsak a Pelimnél, hanem a Lozva és a Konda, sőt még az Északi-Szoszva mentén is. Ily módon az én Bahtyijárom is a lekötelezettje volt azért a jótéteményért, hogy 2 évvel ezelőtt megszabadította őt egy súlyos betegségtől; a fogadalma egy ló feláldozása volt, de ennek beteljesítését a férfi szűkös anyagi helyzete mostanáig nem tette lehetővé. Így aztán vettem egy kiscsikót (hiszen a csikó is ló) egy vogultól, és március 29-én Pegun paul-ba utaztunk az öreg «Nyăit»-hoz (varázsló, pap – a finn «noita»). A «Pălm tărom» igazi székhelye tulajdonképpen Tărlă falu mellett, a Pelimnek a «tumen»-ba való betorkolásánál, egy nyírfaligetben van, ahol ő az áldozat idején egy szokatlanul erős nyírfaágon – amelynek vastagsága csaknem felülmúlja a fa törzséét – ül, korábban itt mutatták be neki az áldozatokat. Több évvel ezelőtt azonban ezt a szertartást áthelyezték innét 2 versztnyire, Pegun faluba, mivel a pelimi út a nyírfaliget mellett vezet el, és ezért a szertartást nem könnyű zavartalanul végrehajtani. Miután sanguron (egy vogul hangszeren) eljátszottuk az Istennek az ő ima-himnuszát, az állat – minden ceremóniát követően – le lett vágva, meg lett főzve és el lett fogyasztva, és ezáltal megtörtént az áldozat bemutatása. A következő reggel megérkeztem az én megszentelt és boldog Bahtyijárommal Pelimbe.

Így élek most – eme nehéz utazást követően (éjszaka utazván, nappal dolgozván), miután még egy kis kirándulást tettem a Szoszvához (Mahtiliig), a Lozvához (Tachtan-ig) és Troickoje  templomhoz (korábban egy vogulok által sűrűn lakott vidék) a Pelim folyócska, vagy ahogyan az oroszok nevezik, a Pelimka barátságos partján – egy meglehetősen nyugodt, édes életet. A háziasszonyom igen szorgalmasan gyötör engem a scsíjével meg a blinijével, és még rosszabb hangulatban van, ha keveset eszem; és minden második vagy harmadik este megjelenik egy jamscsik és játszik nekem, meg mennydörög a balalajkáján, ahogyan az a művészetéből a legjobban kitelik. Azzal vagyok elfoglalva, hogy a néprajzi megfigyeléseimet papírra vessem, és eme munka befejezése után a vogul énekeim nyelvtani elemzéséhez fogok hozzákezdeni. Ezek terjedelme Zaozerszkban (azaz Vszevolodszkojéban) 30 ívnyire gyarapodott – a későbbiekben az egész utazásom alatt nem találtam feljegyzésre érdemes dalt.

De a fő kérdés most az, Államtanácsos úr, miként rendezzük el a dolgaimat oly módon, hogy azt lehessen mondani: így a legcélszerűbb. A helyzetem nem a legjobb, megfontoltságot követel tőlem; ha néha eltekintek az Ön személyétől, akin jelenleg az egész vállalkozásom múlik, borzongás fog el. Mit tegyek tehát? Mit kíván a célom? Mit szólnak ehhez az anyagi lehetőségeim? A cél, amelyet követek, és amit tőlem elvárnak – a magyarok kapcsolatba hozatala a finn törzs népeivel, tudományos igazolás útján. Ez a munka nem felületes, ide-oda kapkodásból áll; a saját ereje által, az eme népek szellemi sajátosságaiba való behatolásból kell kifejlődnie és felemelkednie. Legádázabb ellensége a sietség, mivel elfojtja a tudományos fejlődést. Ön engem hazahív, Államtanácsos úr, és egy második szibériai útra céloz! De köteles vagyok-e a feladatom teljesítését évekre elhalasztani, csak azért, mert a földijeim nem szűnnek meg ilyen méltánytalan játékot űzni velem! Kutatásom tárgyát most alaposan meg kell értenem, belé kell hatolnom, míg az érettségem érzete azt nem mondja: elég – és akkor vagyok készen. És meg fogja látni! Biztosan remélem, hogy a súlyos ígéret – amelyet egyszer egy levélben tettem Önnek: egy magyar tudományos nyelvkutatás megalapozása – beteljesül, és talán ezzel egyidejűleg – a néprajzi munkáimon keresztül – eme népek tudományos nemzeti felfogásához is utat fogok törni.

Ha tehát Önnek, mélyen tisztelt Államtanácsos úr, az útitervemet itt röviden előadom, ne haragudjon meg rám! – mert remegek attól a gondolattól, hogy ez Önben visszatetszést kelt. Pelimből június 10-e táján elindulok a folyón felfelé, ahonnét a Tapszujra megyek, majd tovább a Szoszvára, a Szigvára, és innét a Szinjára; észak felé már nincsenek további céljaim. Az Obon visszafordulok, és Berjozovon, Szamarovón keresztül Szurgutba, Narimba és Tomszkba utazok. Innét, Tomszkból felfelé – a következő jelenséggel állunk szemben, Államtanácsos úr! A sok kis néptörzs, amely az Ob és a Jenyiszej forrásai között, egészen az Altajig él, egyfajta tatár nyelvet beszél, ami a romlottsága és kevertsége révén kétségtelenül népkeveredésre utal; miközben a vidéken, ahol ők laknak, a folyók tisztán ugor – manysi és hanti  – neveket viselnek. Ha ez alapján nem is lennénk teljesen feljogosítva arra, hogy ezeket a néptörzseket eltatárosodott ugoroknak – hantiknak vagy manysiknak – tekintsük, úgy mégis az erős kételynek el kell vezetnie minket a dolog vizsgálatához, ami talán egy számunkra fontos történelmi problémát fog majd megoldani. Ezért az utazásomat, amennyire ez lehetséges, ezekre a vidékekre is ki fogom terjeszteni. Itt ráadásul annak a lehetőségnek a fényével is szembesülünk, hogy esetleg találunk történelmi kapcsolatot a «jugriai» [jugrier], «jugor» és «uigur», «jugur», «ogor» népnevek között, mivel azt még mindig nehéz elképzelni, hogy a hasonlóságuk csak véletlen volna.

Az anyagi eszközeim ehhez az utazáshoz 1000 rubelt tesznek ki; a továbbiakat, különösen a visszautamhoz, az Ön nagylelkűségétől remélem, Államtanácsos úr, és talán valamilyen módon tud majd nekem szerezni kölcsönbe 1000 rubelnyi utalványt. Ennek az összegnek a visszafizetéséhez a munkám által megkeresett pénzben reménykedem; van még egy jogos követelésem is a Magyar Akadémiához, amely 1843 március havában nyilvánosan megállapított számomra egy 2500 forintos összeget.

Hogy Vszevolodszkojéból nem értesítettem Önt az elutazásomról, annak az volt az oka, hogy tervemben állt egy hétig Turinszkban időzni, itt a papírjaimat rendezni, az újabb munkához előkészülni, és innét részletes hírekkel szolgálni az Ön számára. Mindeközben Turinszkban csupán fél napot töltöttem, mivel az olvadás tovább hajtott engem, abban a félelemben, hogy a pelimi utamat, amely Tobolszkon és a Kondán keresztül vezetett, nem tudom véghez vinni.

A csomagot, amelyet Ön Vszevolodszkojéba ígért nekem elküldeni egy hivatalnokkal, még nem kaptam meg, mivel ez az úr nagyon lassan utazott, és nem tudtam őt megvárni. Megkértem azonban az intéző urat, ahogyan a bogoszlovszki postahivatalt is, hogy minden hozzám címzett levelet és csomagot küldjenek át Turinszkba, ahol a postafiókban a címemet is hátrahagytam. A kozák, aki itt 2-3 hetente viszi el a postát, és néhány nappal ezelőtt tért vissza, még nem hozott nekem semmit. Azt az 500 rubelt, amelyet Ön egy levéllel együtt Nyizsnyij Tagilba küldött a részemre, Bogoszlovszkban kaptam meg, az ottani postán találtam rá a január 29-én keltezett levelére is; és nagyon köszönöm a megtiszteltetést, amit azzal tett nekem, hogy a leveleimből közleményeket készített az Akadémiájuk számára, és egyúttal a figyelmességét is a szüleim felé, akiknek ugyancsak elküldte ezeket a közleményeket.

A hozzám szóló leveleket, kérem, most már az államvezetés útján, a tobolszki kormányzósági hivatalhoz címezze, ugyanígy – «jesli milost budjit» – a pénzt is, azzal az utasítással, hogy küldjék utánam Berjozovba vagy Szurgutba vagy pedig Tomszkba.

Nagy várakozással tekintek a leveleire – bizonyára már a Gorcsakov herceghez szóló ajánlólevél is úton van. Mivel a legutóbbi levelemben kértem még néhány ajánlólevelet Öntől, és ezeket az akkori bizonytalanságomban – mint azt Önnek meghagytam – Jekatyerinburgba küldettem, így a napokban írni fogok oda, azzal a kéréssel, hogy a megérkezésük esetén küldjék tovább őket.

És ezzel, igen tisztelt Államtanácsos úr, ajánlom magamat az Ön szíves kegyeibe. Frähn és Schmidt uraknak a legőszintébb üdvözletem, hasonlóképpen a többi akadémikus úrnak is. A kedves Hitvesének, éppúgy Schmidt asszonynak, kézcsókom. A Balugyánszky háznak térdet hajtok.

Az Ön legőszintébb, leghálásabb szolgája

Reguly

Irbitben sok mescserjákkal találkoztam – többek között Abit Agzsigitovval, aki a kantonból való, ott állomásozó baskír kommandóban szolgált, őt nagylelkűen a kommandir mutatta be nekem. Már nincs bennem semmi kétség arra vonatkozóan, hogy ők eltatárosodott magyarok. Mescsereknek nevezik magukat, és a baskírok is így hívják őket.

Tobolszkban kellemes meglepetést jelentett számomra a Castren úrral való találkozás, aki átutazóban járt ott. Nem örvendett éppen a legjobb egészségnek, de azt hiszem, hamarosan össze fogja szedni magát; a túl sokáig gyötört és elnyomott természet ily szeszélyes felháborodását már láttam nála.

A nagyobb biztonság végett bátorkodom ennek a levélnek hivatalos formát adni, mivel egy ilyen hosszú úton egy «tschastni bumaga» könnyen veszendőbe mehet.

Amennyiben volna Önnél a Magyar Akadémiától részemre küldött pénz, akkor kérem Önt, ha ez könnyen megoldható és fáradságra érdemesnek találja, küldje el nekik eme levél másolatát, mivel a hozzájuk írt leveleimben túlságosan rövid vagyok. Csupán arra kérem, hogy azt a pontot, ahol az utazásom eszközeiről beszélek, teljesen hagyja ki. A térképek kevésbé érdekelhetik a Magyar Akadémiát.

Ezen a levélen a dátum az orosz stílus szerint szerepel.