Vszevolodo-Blagodatszkoje, 1844. január 12.

Mélyen tisztelt Államtanácsos Úr!

A vogul nyelvben meglehetős előrelépéseket tettem – kezdem magam kiismerni benne és már egy keveset társalgok is. A magyar nyelvvel olyannyira rokonságban van, hogy a magyarok finn(ugor) eredete most már minden kétség fölött fog állni, és mostantól kezdve lehetővé válik a tudományos magyar nyelvkutatás. Nagyon érdekes jeleket nyújt a finnlandiai nyelvek etimológiájához is, és ezáltal az egész finnicizmus számára nagy fontossággal bír. Lexikális szempontból a munkáimban mintegy 2600 szónál járok, a nyelvtan tekintetében pedig már minden egyes beszédrészhez szintén elég sokat gyűjtöttem.

A tanítómesteremről, Bahtyijárról nem tudok elegendő dicsérettel szólni, ahhoz is van türelme, hogy reggeltől estig mellettem üljön, és annyira kedvel engem, oly nagy bizalommal viseltetik irántam, hogy hitviláguknak és szertartásaiknak talán már nincs is olyan titka, amelyet ne árult volna el nekem. Egyébként amennyire szolgálatkész az irányomban, ugyanilyen kiválónak bizonyul a népe körében is, ott ő énekes («pewetz») és gyakran a lóáldozataikon is – amelyeket még évenként megtartanak – tevékenykedik mint pópa. Eme két minősége ugyancsak gazdag forrásul szolgál a tudományos nyereséget tekintve – ez idáig 20 ívnyi különféle dalt, imádságot és elbeszélő éneket jegyeztem fel tőle, amelyek azon túl, hogy ennek a népnek az életében és lelki világában a legnagyobb jelentőséggel bírnak, a nyelvészet szemszögéből is igen nagy értéket képviselnek, mivel ezekben időnként olyan beszéd is előfordul, amely ma már nem használatos, és Bahtyijár úr maga is csak hosszas gondolkodás után tudja megmagyarázni; ilyenek pl. a «Săámungmä», «Săungmä», «Săámä» szavak, amelyek hol világ, hol haza, hol pedig föld stb. jelentésben fordulnak elő, és amelyekre ő mindeddig csak nagyon felületes magyarázatot adott. A költészetüket hősénekekre, medveénekekre és lírai dalokra lehet osztani, és egy negyedik csoportot alkothatnak a himnuszaik és az imáik. Hőseik gyakran vasba öltözve járnak, vas- vagy drótingeket, sisakokat viselnek, lándzsákat hordanak stb. Medveénekeiket a medveünnepek alkalmával éneklik, melyeket három napig tartanak minden elejtett medve után; ezekből 6-ot jegyeztem le, közülük 2 egy ívnél is hosszabb, a hetediket és egyben az utolsót, egy temetési éneket, amelyet Bahtyijár nem ismer, a Lozvához vezető utam során Jurkinánál fogom leírni.

Az első medveének a világ, az ember és az állatok teremtéséről szól és a medve születésével végződik – a második témája egy medveeskü, amelyet egy asszony tett és amely beteljesül – a harmadik egy híres medvevadászról szól, aki olyan kitűnő íjász volt, hogy a levegőbe lőtt nyilat három másikkal keresztüllőtte, mielőtt az még a földre esett volna, és aki 99 medvét elejtett, de a 100. széttépte stb. Feljegyeztem egy dalt az ördögről is, akit az Isten az örök mocsárba taszított.

Szokásaikban és életmódjukban olyan meglepő hasonlóság mutatkozik egyrészt a lappokkal, másrészt pedig a cseremiszekkel és a votjákokkal, hogy ezáltal már nem is bizonyul a legnehezebb feladatnak helyes képet kapni ez egész finn néptörzs ősi kultúrájáról.

Hogy mi fog velem történni, Államtanácsos úr, azt nagyon szeretném tudni! Vajon az én kedves Akadémiám elgondolkodott-e azon, hogy itt hagyjon engem éhen pusztulni, vagy esetleg segítsen rajtam – ezt a kérdést gyakran felteszem magamnak; már majdhogynem azt kell hinnem, hogy az előbbi mellett döntött. De talán Ön lesz annyira jóindulatú, hogy legközelebb megoszt velem néhány sorsomhoz fűződő szót. Utazásom alatt és az ittlétem első idejében is gyakran tört rám aggodalom és nyugtalanság, amit csak nehezen tudtam elfojtani, most viszont hideg vagyok és érzéketlen, egészen mohamedán hitű – biztosan a sors akarta, hogy így legyen, és az ember ne törje a fejét az ő útjai felett. Egyetlen szokást ismerek csak – ez a munka, és teszem is ezt olyan beletörődéssel, hogy a fáradtság érzését nem ismerem, hanem éjjel-nappal egyre halmozom az anyagot, öröm és szenvedés nélkül.

Hogy Kunikról mit gondoljak, azt nem tudom – amikor Péterváron nem adta meg nekem az adósságát, nem akartam megkérdezni az okát és nem gondoltam róla semmi rosszat; de ha most már tudja, hogy milyen veszedelmes helyzetben vagyok, és emlékszik arra, hogy régebben milyen készségesen segítettem neki a szüksége idején, és nem küld nekem pénzt, hanem képes volt egy olyan tartalmú levelet eljuttatni Pogogyinnak, mint amilyen az Öné is volt, Államtanácsos úr, anélkül, hogy egyetlen sort is intézett volna hozzám, amelyben nekem a legcsekélyebb magyarázatokat adta volna – akkor ő egy közönséges ember, aki számára a nemesebb kötelesség ismeretlen.

Tegnapelőtt óta egy hasmenés egészen levert a lábamról – úgy tűnik, hogy ez a szellemi megerőltetés következménye, és ezért mihelyst elegendő erőt fogok érezni hozzá, kikapcsolódás céljából teszek egy utazást az Ivgyelhez, hogy meglátogassak néhány vogult, onnét talán tovább megyek az Urálon át a Visera forrásaihoz, ahol egy osztják férfi lakik, aki az egész vidék leggazdagabb embere, és mintegy 5000 rénszarvasa van. Talán az Ivgyel melletti «Älsbăbi»-t (egy rénszarvas-bálványt) is meg fogom látogatni, de csak abban az esetben, ha ezzel nem bántom meg Bahtyijárom lelkiismeretét.

A levelemben talál majd némi kifogásolnivalót, Államtanácsos úr – de ezeket nézze el nekem! Ilyen feldúlt kedélyállapotban, mint amilyen az enyém, azt hiszem, más sem lenne többre képes. Magamat a kegyeibe ajánlva maradok a leghűségesebb szolgája

Reguly