Vszevolodo-Blagodatszkoje, 1843. december 9.

Mélyen tisztelt Államtanácsos Úr!

Hat napja vagyok a rendeltetésem színhelyén, az Urálban, az oroszok által lakott települések legutolsó pontján. Ugyan nem a vogulok között, de mégis közel hozzájuk, és megvan rá a lehetőségem, hogy meghívjam magamhoz vagy meg is látogassam őket, amennyiben ez szükséges. Borovkov úr, a vszevolodszkojei birtokok kurátora adott nekem egy levelet, melynek köszönhetően itt nagyon jó fogadtatásban részesültem, rendelkezésemre bocsátottak egy lakást, ahová tegnap beköltöztem, és mindent biztosítottak számomra, ami a megélhetéshez kell. Mindezen intézkedések tetőfokának az a két vogul bizonyult, akik az intéző utasítására tegnap estefelé érkeztek meg ide a Lozváról (50 versztre innét) – két aggastyánról van szó: az egyikük neve Jurkina, 79 éves, a másik pedig név szerint Bahtyijarov, 60. Velük töltöttem az egész estét, és örömmel biztosíthatom Önt, Államtanácsos úr, hogy ez nem olyan züllött és közönséges nép, mint ahogyan azt általában gondolják róluk. Mindkettejük haja fekete, állításuk szerint ugyanúgy néznek ki, ahogyan a többi vogul, jellemüket tekintve könnyedebbek, élénkebbek, ahogy általában a finn(ugor) népek, ebből adódóan gyorsabb a felfogásuk és azonnal válaszolnak. Jurkina (erős testfelépítésű és hosszúkás arcú), aki a háztartása miatt nem maradhat sokáig távol az otthonától, holnap útnak indul, miután gipszlenyomatot vettem az arcáról; Bahtyijarov azonban, aki szabad, mint egy vad, mindenfajta kötelék nélkül, itt marad nálam és a tanítóm lesz.

Tisztelt Államtanácsos úr! Ezek az emberek igen jó benyomást tettek rám, és elmondhatom, hogy az utam során először most vagyok igazán boldog – készségesek és őszinték, és már csak azért is, mert örömet okoznak nekem, biztos vagyok abban, hogy a nyelvüket egész rövid idő alatt el fogom sajátítani. Azok az emberek, akik egyoldalúak, és nem értik meg a népek természetes állapotát, olyan szörnyű képet alkottak erről a népről, amelyet ritkán festenek meg egy másikról; az ilyenek embereknek nincsen más véleményük, mint csupán a saját előítéleteik; ők csak az idegen és a saját neveltetésük számára talán kellemetlen formákat látják, és eszükbe sem jut a tartalom után érdeklődni – hogy itt ugyanolyan emberi természet működik, sőt még emberibb és romlatlanabb, mint az övéké.

Az, hogy a vogul nem dolgozik, felfogásából és neveltetéséből fakad, éppúgy, ahogyan a régi germánoknál, vagy a mai baskíroknál, vagy némely orosz nemes esetében is ez így volt és van – azért nem dolgozik, mert a lovagias életformáról merőben más az elképzelése, és a munkát szégyenletesnek tartja. Hogy ennek a népnek még megvan a veleje és tartalmisága, azt abból lehet látni, hogy önérzettel is bír, és megveti az oroszokat, amiért azoknak dolgozniuk kell és nem a saját maguk urai; a vogul azt mondja: csak két úr létezik – a Cár uraság és a prémmel adózó uraság, és az összes orosz ember jobbágy. Természetesen a vogul félénk, ha oroszok körében van, de ugyanígy az oroszok is azok, ha kisebb a létszámuk a vogulok társaságában, vagy ha nem is éppen félénkek, de szerényebbek és a szokásosnál jobban viselkednek. A vogulnak a fenyegetéshez csak egy szót kell szólnia, ami eléggé kifejező: «budu pulu krasitj» – és ezt jól megérti az orosz, rögvest távozik onnét, mert különben valóban vérre megy a dolog.

A vogulok népe viszont egy igencsak megfogyatkozott törzs. (Az oroszok egy érdekes magyarázattal szolgálnak a kihalásukra – azt mondják, a bálványuk elpusztítja («lamait») őket, mivel felvették a keresztény hitet). Azokat a vogulokat, akiket a statisztikai táblázatokban a Szoszva, Lobva stb. mentén látunk feltüntetve, csak azért nevezik így, mivel a voguloktól származnak és prémadót fizetnek, a valóságban azonban ezek már teljesen orosszá váltak, és némelyek a vogul beszédet soha nem is hallották. Valódi vogulok, akik még ismerik és beszélik a nyelvüket, csak a Lozva és a Pelim mentén fordulnak elő – az előbbinél, egészen a tobolszki határig, körülbelül 90 férfi-lakos (akik azonban már mindannyian értenek oroszul is, és egy nemzedéken belül biztosan tiszta oroszokká fognak válni); – a Pelimnél azonban állítólag nagy számban léteznek, és ők még valódi vogulok. Tovább haladva a Lozván felfelé, a Felső-Szoszvánál vagy Pelimtől keletre kizárólag osztjákok laknak.

Ami ennek a vogul vidéknek a földrajzát illeti, csodálkozni fog, ha meghallja, hogy a vogul egyetlen egy folyót sem ismer azok közül, amelyek az eme vidékről készült térképünkön szerepelnek, hanem mindegyiket a saját tulajdon nevén jelöli, mint pl. mindkét Szoszva: «Tâit», a Vogulka «Vuolja», a Lozva «Lussm», a Visera «päжer», az Ob «Ass» stb. Azt mondja, hogy ezek az idegen nevek a «sär»-ektől (zürjének) és az oroszoktól származnak, akik gyakran tesznek utazásokat arrafelé (és ők – ahogyan azt beszélik – a Felső-Szoszvát is Jugrának nevezik); mindez akkor volna hihető, ha csupán az északi vidékeken volna erre példa, ahol ezek az emberek valóban utaznak, mivel azonban ez a jelenség a teljes területen, egészen az Iszetyig és az Ufáig megfigyelhető, feltehetően mélyebb oka van ennek, különösen azért, mert ezen nevek mindegyike valódi permi, és csak ebből a nyelvből eredeztethetők, és sok vogul elnevezés is csak ezek megcsonkolt és romlott változatának tűnik (ami a magyarázataikat illeti, minthogy pl. az Ob folyó igazi permi, és szántóföldekben és mezőkben gazdag folyót jelent, mint ahogyan ugyanilyen nevű folyók a mai permjákok földjén is előfordulnak – az «Obdor» név is permi és az Ob vidékét jelenti, ahogyan a mai permjákok Szolikamszkot  «Soldor»-nak (sóvidéknek) nevezik, és több más is van – a régi Jeromkar, amelynek helyén Verhoturje felépült, ugyancsak permi stb.). Úgy látszik tehát, mintha a vogulok ezen a vidéken újabb vendégek volnának, és mintha az osztjákok hagyománya, amelyet Messerschmidt is megemlít, igaz volna – miszerint ezen a földön korábban egy másik nép élt, amely művelt volt és városokban lakott, és amely szerint az osztjákok (és következésképpen a vogulok is) csak később költöztek ide délnyugatról, vagyis a baskírok földjéről. Ettől az sem áll távol, hogy a baskírok korábban maguk is «man_gsik» voltak, ahogyan a vogulok és az osztjákok még ma is nevezik magukat («man_gsi» – az „n” egy nazális hanggal – vagy «man_gsi hum», ami manysi férfit jelent).

A vogul nyelv sok ismerős jegyet mutat számomra, a szellemiségében pedig egy különleges rokonsággal szembesülök; a hangzásában több sajátos és gyakori orrhang található, formai szempontból nem tűnik gazdag nyelvnek. A kiejtését nagyon könnyűnek érzem, a voguljaim csodálkoznak rajta, és gyakran megdicsérnek.

Tisztelt Államtanácsos úr! Ön írt nekem egy levelet, amely eléggé elkedvtelenített. És nem azért, mert Ön magamra fog hagyni engem, hanem azért, mert úgy tűnik, nagyon megbánta mindazt a sok jót, amit értem tett. Higgye el, csak a körülmények műve, hogy olyan rossz fényben tűntem fel Ön előtt, valójában egészen máshogy áll a dolog. Kérem Önt, vonja vissza ezt a véleményét! Idővel meg fog győződni arról, hogy tévedett. Nem sajnálok semmi fáradságot, hogy ezt bebizonyítsam annak a férfiúnak, akihez oly feloldhatatlan kötelékek fűznek engem, és aki oly sokat tett értem; biztosan nem fogok kudarcot vallani. Ezt a levelet Pogogyin úr küldte nekem Permbe, ott kaptam meg – nem volt lehetőségem rá válaszolni, a cselekedeteimre bízom, hogy ez megtétetessen. Ön most már látja, hogy az úti célomat szerencsésen és a legcsekélyebb kellemetlenség vagy zavar nélkül elértem, tehát nem volt könnyelműség, amit Önnek azon a cédulán írtam. Emlékezzen! Amikor néhány nappal az elutazásom előtt az útiköltségeket kiszámoltuk, milyen pontos és óvatos volt Ön akkor, még az előre nem látható eshetőségekre is gondolt, és 100 ezüstrubel eme számítás szerint teljesen elegendő volt az utazáshoz – és akkor, néhány nappal később, amikor az utolsó nap kesze-kuszasága a mi látásunkat is megzavarta, vajon miért nem találtatott ugyanez a 100 ezüstrubel elégségesnek az útra; ezen összegen felül volt még 200 rubelbankóm, és Ön könnyelműségnek nevezte azt, hogy – magamat emlékeztetve és az előbbi kalkulációnkat szem előtt tartva  – bátorkodtam postakocsival utazni. Ami a ruháimat és a csomagomat illeti, nem volt belőlük olyan sok, hogy 35 rubelt fizettem volna ki értük, csupán 19 rubelt fizettem. És ebből a 100 ezüstrubelből fedeztem az utazásomat, ahogyan azt kiszámoltuk, még úgy is, hogy Permből Szolikamszkba, onnét meg Verhoturjéba utaztam, így biztonságos úton, és nem pedig egyenesen Kunguron és Bogoszlovszkon keresztül. Hogy a vagyonom most mindössze 40 rubelbankót tesz ki, annak az az oka, hogy a felszerelésemhez szükséges moszkvai vásárlásaim és a kazanyi tartózkodásom mellett más kisebb kiadásaim is voltak, mint pl. a vogulok részére vásárolt dolgok stb., mivel biztosan számoltam azzal, hogy hamarosan anyagi támogatást kapok otthonról, amelyből a hazautazásomat ki tudom fizetni.

A következő postával, von Baer úr, még többet is írok Önnek – de most a postakocsis már vár erre a levélre. Baer asszonynak kézcsókom, és a legőszintébb üdvözletemet küldöm Frähn, Schmidt, Krug, Sjögrén, Köppen stb. uraknak. Maradok Önnek, Államtanácsos úr, kiváló tisztelettel

az Ön legőszintébb, leghálásabb szolgája,

A. Reguly

Hogy az utammal úgy megkéstem, annak a legfőbb oka az, hogy a Moszkva és Perm közötti szakasza nagyon rossz volt, mindez a kazanyi tartózkodásomon kívül 20 napomba került. Már a Kazanyig tartó út igencsak kimerített, de nem akartam ezzel foglalkozni, azonban amikor Kazanyból ismét nekiindultam ennek az iszonyatosan rázós és fagyott útnak, Malmizsnál tovább nem juthattam, és három napig ott feküdtem, amíg újra ki nem pihentem magam – mostanra azonban mindig jó egészségnek örvendek.